Szecskó ZsoltA betegség tanító, a lelkünkből szól Örökletes vesebetegséggel élem mindennapjaim, dialízisre járok, ha valaki tudja, mi az. Egy folyamatos befelé fordulást hozott, ahogy egyre jobban korlátozódtak a dolgaim, a kapcsolódásaim, a tevékenységeim, próbára tesz, mi számít igazán, mire adok energiát, ha nincs annyi, hogy találok belül erőt, ha edzésben nem tudom megélni, hogyan kapcsolódom, ha nem tudok sok helyen, helyzetben ott lenni. Hogyan szeretem a testem, ha nem úgy működik, nem úgy néz ki, ahogy szeretném. Ki vagyok én? Egy ember, akiről le lehet mondani? Egy férfi aki nem tud ott lenni? Most abban vagyok, hogy legyen ami van. Tagadni, rejteni már nem tudom. Ma már nyugalmam van vele. Kezdem megszeretni mint részemet, mint barátomat, mint tanítómat. Megmutatja, hogy az erő belülről (vagy felülről) jön, ha abbahagyom az ellenfeszülést azzal ami már van. Megmutatja, milyen az, szeretni, a feltételektől függetlenül. A betegség szeretni tanít. Talán ezért vagyunk itt, hogy megtanuljunk szeretni.
6
Pallér ZsuzsannaEgy nap elővettem egy papírt és egy tollat. Úgy döntöttem, leírom a testi tüneteimet, hogy végre szembenézzek velük. Ahogy a sorok csak gyűltek és gyűltek, a két A/4-es papír szinte megtelt, és én sírva fakadtam. 34 éves voltam, és úgy éreztem, több panaszom van, mint a nagymamámnak valaha volt. Látszólag mindenem megvolt: középvezetői állás, férj, két gyerek, kertes ház, és az ezekhez kapcsolódó végtelen feladatok. De valahol útközben elveszítettem önmagamat – és az erőforrást, ami ahhoz kell, hogy mindenhol helytálljak. Heti rendszerességgel gyötörtek 15 órás migrénes rohamok, amelyek még az azt követő napjaimat is tönkretették. Ugyanilyen gyakorisággal becsípődtek idegek a hátamban és a derekamban. És ez csak a jéghegy csúcsa volt. Akkor még nem értettem, hogy minden az életenergiáról szól. Csak azt tudtam: ez így nem mehet tovább. A változás első lépése Ekkor már rá mertem nézni a helyzetemre. Be kellett látnom, hogy az orvosok csak a tüneteimet tudják kezelni. Eközben a gyógyszerek mellékhatásai újabb terheket róttak rám. Egyértelművé vált, hogy a probléma mélyebben gyökerezik. Ekkor kezdtem el nyitni az alternatív gyógymódok felé. A kezembe került egy könyv a pszichoszomatikus betegségekről, és minden tünetemhez elolvastam, mit üzen a testem. Az üzenetek rávilágítottak arra, hogy a testem folyamatosan próbál beszélni hozzám – én viszont eddig nem figyeltem rá. Döntés a változásért Pár nap elteltével meghoztam életem egyik legnagyobb döntését: elengedtem mindent, amihez a ragaszkodásom végül az életembe kerülhetett volna. Beláttam, hogy már ami már nem szolgál. Fájdalmas, mégis felszabadító lépés volt. Úgy éreztem, feladom a régi életemet – de valójában egy teljesebb, igazibb önmagamra találtam rá. Az eredmények nem várattak magukra. Pár hét alatt az összes testi tünetem megszűnt. Azóta megtanultam, hogy a testem mindig üzen, és én figyelek rá. Kommunikálok vele, és gondoskodom róla. Stresszoldó módszereket sajátítottam el, amelyek az életem részévé váltak. A tanulság Ma már tudom, hogy a testünk tünetei nem ellenségek – hanem útmutatók. Segítenek rávilágítani arra, mi az, amin változtatnunk kell, hogy harmóniába kerüljünk önmagunkkal. Amikor hajlandóak vagyunk figyelni és lépni, a változás mindig elhozza a gyógyulást – nemcsak a testnek, hanem a léleknek is. Ez a történet azóta is meghatározza az életemet, és segít abban, hogy másokat is támogassak az úton, amely elvezet a belső egyensúly és a valódi életöröm felé. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
Bertalan Balogh"Én teljesen jól vagyok, csak ez a rohadt viszketés egyre erősebb. Már aludni sem tudok tőle" Emlékszem, így mutatkoztam be az első terápiás ülésemen. Sikeresnek mondható tanulmányok, felfelé ívelő karrier, anyagi sikerek, emberi kapcsolatok garmadája, nagyratörő tervek. Legyőzhetetlennek éreztem magam. Valami viszont belül fojtogatott. De beismerni sem tudtam magamnak, nemhogy megfogalmazni, mi lehet az.
4
Katicza BogarkaA Karizmán láttam ma ezt a podcastot és egyből megérintett, mert nekem is a lét elemem az őszinteség. Néztem a témákat, de egyenlőre mentális betegségről nem láttam, így az egyéb betegség menü pont alá szeretném megosztani a tapasztalataimat. Főleg a Covid utáni időszakban kezdődött nálam a kálvária, ami már lassan 5 éve tart. Ez fizika és mentális változások az életemben, amik jelentősen kihatottak a női szerepem megélésére és az Istennel való kapcsolatomra is. Jelenleg ott tartok, hogy figyelemzavaros ADHD diagnózist kaptam, ami szerintem nem teljesen fedi a valóságot, de a tüneteimet megmagyarázza. István szerint van ez az amazon időszak és szerintem nekem ez az új állapot vagy élethelyzet kezdett kimozgatni ebből és éppen a magányos időszakba léptem, ahol egyedül küzdök meg a nehézségekkel. Ennél a pontnál jól be is magyaráztam magamnak, hogy "nyomi" nő nem kell senkinek. Most jelenleg itt tartok, hogy ebből evickélek kifelé, hogy ezt a bélyeget, amit én nyomtam magamra, valahogy eltávolításam. Talán maga az alázat gyakorlása segít ebben meg hogy ketyeg a biológiai órám. 41 évesen már késő gyereket vállalni, pláne ha előtte még egy potenciális pasast is fel kéne hajtani, de közben meg mégis reménykedek. Ez a fura az egészben hogy a racionális agyam pontosan tudja hogy el kell engednem ezt, a többi részemet nem érdekli. Igenis hajtó erő egy nőnek a család és az otthon teremtése. Gondoltam megosztom röviden a gondolataimat, hátha van valaki hasonló helyzetben és tud kapcsolódni. Köszi a meghallgatást.
.jpg-medium)
Bene IldikóAzt éreztem, hogy a testemben egy másik ember lakik. Ki ez? Ki ez, aki belém költözött? Ezt kérdezgettem magamtól. Ez nem én vagyok.. Elmondhatatlanul és sürgetően epekedtem, hogy újra megtapasztaljam saját régi önmagamat. Őrülten vágytam arra, hogy visszakapjam azt a régi én-t, azt a régi Ildit aki a testemben lakott… Tisztában voltam azzal, hogy nagy a baj. Ekkor már 9 hónapja vergődtem. Alvászavarok, álmatlanság, láttam a saját temetésem, közöny, testi fájdalmak, pánikszerű tünetek, folyamatos bizsergések test szerte. Örömtelenség, szűnni nem akaró, fékezhetetlen negatív gondolati spirál, temérdek orvosi vizsgálat, diagnóziskeresés, hogy mi lehet a bajom…. Persze semmi szervi bajom nem volt… Eközben próbáltam tenni és tettem is magamért. De ez nem tudott elég lenni, már túlságosan mélyen voltam. 9 hónap telt el így, aztán amikor már nagy volt a nyomás, hogy romba döntöm magam, elvesztem a kapcsolatot a gyerekeimmel, szeretteimmel, külvilággal,... döntöttem. Patakokban folyó könnyekkel állítottam be a pszichiáterhez, hogy azért jöttem, hogy írjon fel valami gyógyszert, mert ezt én már nem bírom ki. Eddig halogattam ezt a lépést. Halogattam, mert próbálkoztam saját erőből kijönni és végtelenül utáltam magam, hogy ez nekem nem sikerül, pedig biztos sokan képesek erre, csak én vagyok ilyen gyenge. Az antidepresszánst elejétől a teljes elhagyásig 1 éven át szedtem. És utólag nagyon sajnáltam, hogy nem kezdtem el már hamarabb. Bár az is lehet, hogy kellett ennyi szenvedés, hogy igazán fájjon. Fájjon annyira, hogy megtanuljam a leckét. Rengeteg negatív véleményt lehet olvasni, hallani az antidepresszánsokról és tisztában vagyok vele, hogy ennek van alapja. Kiváltképp, amikor ész és stratégia nélkül használják. De amikor már olyan mélyre süllyedtem, hogy onnan saját erőmből visszajönni olyan lehetetlennek láttam, mint nyitott szájjal kimondani az „m” betűt, akkor éltem vele. És nagyon jól tettem. Ezt a tapasztalatomat azért osztom meg itt, mert rengetegen túlzó mértékben idegenkednek a gyógyszeres kezeléstől hasonló helyzetekben és inkább végeláthatatlanul szenvednek. Az én esetem egy nagyon pozitív példa, hogy hogyan lehet a gyógyszeres terápiát egy felépülési, megújulási stratégia egyik, DE KÖZEL SEM EGYEDÜLI eszközeként, nagy körültekintéssel alkalmazni. Hogy hogyan lehet ez eszköz, de koránt sem megoldás. Ha hasonló helyzetben vagy, akkor szívesen megosztom Veled az én gyógyulásommal, megújulásommal kapcsolatos tapasztalataimat. Nemcsak gyógyszer vonatkozásban. Ja, igen. És most köszönöm, jól vagyok a bőrömben. Jobban, mint előtte 😊
Zsuzsanna OláhHogy fogynak el mellőled a jó barátok, ha baj van, ha már éppen nem tudsz az a szórakoztató, erős és mindig jókedvű partyarc lenni, akit megszoktak (akármennyire is próbálkozol)? És hogyan tudod mégis megérteni őket és megbocsátani nekik? Becsapottnak, kihasználtnak, “már nem vagy jó semmire, tehernek meg nem kellesz”-nek érzed magad, elég hamar. Néhány hétig még jönnek, látogatnak, bátorítanak, de egyszercsak azt érzed, hogy lemondtak rólad. Már nem vagy értékes, és semmiképpen nem vagy használható. És ezt ne értsd rossz értelemben, bár az elején úgyis úgy éled meg. Az én esetem: egyszerűen csúnyán kifordult a bokám, aztán ettől szép lassan begyulladt a térdem, végül 2 évig egyáltalán nem tudtam járni. A jó hír: ma valami csodának köszönhetően tudok járni, és bár nem 100%-os a gyógyulás, és nem valószínű, hogy fogok síelni vagy korcsolyázni, de a futásig eljutottam. hosszú évek és nagy akarat kellettek hozzá. És kellett hozzá egy db ember, aki végig kitartott mellettem, és kellett hozzá a saját hitem: az, hogy sosem gondoltam, hogy úgy fogok maradni. Hogy az ágyat nyomva is végig azt terveztem és konkrétan szerveztem is, hogy jövő nyáron hogyan fogok angoltábort csinálni. És meg is szerveztem, de nem jött össze, mert azon a nyáron még mindig ugyanolyan nagy sz@rban voltam, mint előtte, csak továbbra sem foglalkoztam vele 🙄🙃😊. Megműtöttek, ha lehet, még rosszabb lett. Az egész országot bejártam, kuruzslóktól a legfelkapottabb orvosokig. Semmi javulás. De, és ez a lényeg: soha ne add fel!, mert 2 évig hatalmas fájdalmakkal nyomtam az ágyat, mindent is megpróbálva, amikor elvitt a párom egy újabb - állítólag jó - gyógymasszőr+csontkovácshoz, és láss csodát, hatalmas kínok árán ugyan (de nekem akkor már minden is mindegy volt - ha fáj, az biztosan segít, ha meg ront, hát…, azt nem tud sokat - alapon 😀), hagytam, hogy csináljon, amit akar. Egy egyszerű, nagyon kedves, idősebb nő volt. Teljesen rábíztam magam. És két hét múlva a járókeretből két mankó lett (persze erőltettem is), utána egy mankó, utána mindenféle térdfogó segédeszközökkel-járás, (persze közben hetente jártam hozzá), míg végül tape és lassan futás, majd biciklizés. És hogy hogyan jön ide a barátok lemorzsolódása? Hát úgy, hogy nagyon nehéz megélni, hogy nem tudsz menni velük, nem tudsz akár inni velük, hogy látod rajtuk, hogy ijesztő számukra az, hogy egyik pillanatról szinte a másikra mivé váltál -miközben te meghívod őket, és mindent beleadsz, hogy jófej legyél, nem számít a fájdalom sem. És ők ezt nem értik. És te sem érted. És nagyon lassan kezded felfogni, hogy a világ, amiben élünk, az egy hierarchián működő élet, és igen, muszáj nyújtanod valamit ahhoz, hogy értékes légy, és két-háromig évig szinte senki nem marad melletted. Akik mégis, azokon már magad is csodálkozol, hogy vajon miért. De nagyon lassan felfogod, hogy ilyen az élet rendje: vagy erős vagy, és a többiekhez is tudsz hozzátenni valamit, vagy alulmaradsz. És ez így van rendjén, mert nekik is menniük kell előre. És ők is jól akarják érezni magukat, és nem szánakozni vagy depresszióba esni a te sorsodon. És ha bíztál, és hittél, és valamelyest jobban vagy, akkor igenis, fogd magad, és keresd azokat, akik a baj elején még melletted álltak. Mert ők egyébként visszavárnak, csak akkor éppen nem volt több erejük téged támogatni, mert megvan a saját életük, ami mindenkinek nehéz.
Molnar AnnaHogyan beleztem ki magam? Savászana..lehunyt szemmel, teljes ellazulásban fekszem, mikor elsőszülött kislányom nekifutásból a hasamra ugrik. Következő évben túléli első epilepsziás rohamát és azóta jó párat. Mellette a relaxálásról (is) lemondtam egy időre. A kistesó érkezése után nyilvánvaló lett, hogy a hasizmom szétnyilt, és ezt tornával, diétával nem tudom rendbetenni. Szülés után is jöttek a döbbent kérdések: "csak nem megint babát vársz?" És igen, valahol évek szóltak erről: felpuhultan engedtem át magamon a kis lelkeket, szülés, hordozás, tandem szoptatás, pelankázás, állandósult kismamalét - sérvkötőben. Elfolyattam az életerőm. És már magam előtt sem mutatkoztam meztelenül,a libidóm kihunyt. Illetve..csak elhantoltam a legsötétebb bugyraimba. Mert egy sorsdöntő gyógyító kezelésen Valaki rátapintott a növekvő köldöksérvemre, és bátorított, esetleg kimondhatnám a vágyaimat. Áttört a gát. Kezdtem botrányosan megmutatni,mire, kire vágyom. És igen,teljesen le akartam meztelenedni. Őelőtte is. A szégyenemtől való megtisztulás szamuráj szokás szerint történt: nem halogattam tovább a műtétet, ami esztétikailag és egészségügyileg is indokolttá vált. A harakiri keresztjének függőleges vágását én metszettem lassan az évek során. A sebész ejtette a vízszinteset. Hogy segítsen újrarendeződnöm, immár egyenes derékkal. Alsó és felső emberem összeöltve.
- Fanni Koósz
Pánik. 19 évesen. Voltak előzetes jelek. Az egyik legnagyobb, hogy építőmérnöki karra mentem egyetemre Pestre. Én, a bölcsész. Akit soha nem vonzott ez a világ, viszont addigra elhittem, hogy az, amit én szeretek, nem fizetőképes...főleg, hogy meg sem tudtam fogalmazni, mi az. Aztán volt ennek másik vetülete is. Anyukám négyszer járta meg a győri pszichiátriát mániás depresszióval. S tudod, milyen az, mikor oly nagyon szeretnéd azt, akit szeretsz, boldognak látni, de az állapota egyre rosszabb, s egyszer csak azt veszed észre, hogy a világ követel. Tőled. Továbblépést, támogatását az anyádnak, s mindekettőben kudarcot vallasz. Nincs háttér sehol, semmiben és zuhansz. Egy véradás után ájultan csúsztam le az ajtófélfán. Ezt követte, hogy még a vizet is kihánytam, az orvos szerint vérnyomásom se volt és csak azt hajtogattam, haza akarok menni. De otthon sem volt jó, hisz az sem volt biztonság és nyugalom. De hova máshová?! S bevetették a bevett módszert. Pszichiáter, gyógyszerek és 10 év félkóma állapot emiatt... Nekem a gyerek léte adott mindent felülmúló ihletet kijönni az orvosok által állandónak bélyegzett betegségből. Mindenáron. Ehhez bizony félelmes helyzeteken mentem át, hisz számomra a világ oly beszűkültté vált, hogy volt idő, hogy az utcára is nehezen jöttem ki. Minden rettegést és visszavonulást váltott ki belőlem. Nem tudom, pontosan mi volt, ami aztán hozta is a változást. Hacsak nem a kiapadhatatlan belső erő, ami akkor is keresztülvitt valamin, ha rettegtem, s egy idő után rá tudtam bízni magam. Felsimertem a mechanizmust, ami irányított, s nem felejteném el azokat sem, akik ezen időkben iránymutatást, támaszt adtak, jelentettek. Hol időszakosan, hol egyszer egyszer. Anyagi helyzetem miatt hosszabb ideig tartó terápiára sehová nem jártam. Így a magam módján lépegettem. Most csak azt tudom már, hogy bizony oly sok minden okozhat páni félelmet, hogy nincs kettő ugyanolyan pániknak fémjelzett tapasztalás, de az mindben egy, hogy nem lehet elkerülőst játszani. Amitől féltem, azt vágytam is, legtöbbször ez jött ki utólag, s hogy kellett valami oly erős motiváció, ami aztán átvitt a félelmen vágyam felé. Mikor pánikoltam, a világom beszűkült, egyfajta menekülés volt ez attól, amit negatív jelzővel illettem valamiért, s ezekről aztán kiderült, mily nagyon szedett vedett hiedelmeket hoztam össze, vagy vettem át, vagy épp nem tartottam magam elégnek egy egy helyzetben, s ez az egyszerű stresszreakció elég kifogást jelentett nem szembenézni vele...Szóval nekem a pánik igenis kifogás IS volt, amit valamikor öntudatlanul indítottam meg én magam. S akkor hatásosnak tűnt...Nehéz volt ezekre rálátni. Látni benne a felelősségem, tudatába kerülni, hogy a félelmek tényleg illúziók, még ha valóságosak is, és bizony amitől féltem, az aztán szembe is jött, szóval ez az általános igazság is bizonyosulni látszott.. Oly mélységekben merítkeztem meg ezen témában, hogy bátran merem állítani, ki lehet jönni belőle. A test csupán reagál az öntudatlan elmére. De az is bizonyos, hogy egyéni a folyamat, az idő és az is, hogy mi az, ami elől a pánik által menekülni igyekszünk, s hisszük ezáltal, hogy áldozatai vagyunk valami nálunk hatalmasabbnak...Ezzel szembenézni nagyon kemény. De ne ítéljük magunk! Hisz amit öntudatlanul cselekszünk, azért nem tudunk felelősséget vállalni. S az ilyen helyzetek lehetőségek tudatosodni saját magunkra.
- Saláth Barbara
Diszlexiás vagyok, az olvasási nehézséget érettségi után fedezte fel nálam az akkori mesterem. A többség számára akkoriban ez még ismeretlen állapot volt, aki nem tudott rendesen megtanulni olvasni, azt leginkább butának tartották. Én is ezzel a biloggal éltem. A probléma okának felismerése után könnyebben ment a kompenzálás. Ma is kellemetlenül érzem magam, ha hangosan kell felolvasnom, de kevésbé akadozom. A szövegértésem átlagon felülivé vált. Melléktevékenységként novellákat és regényeket írok és egy kiadónál novellákat szerkesztek. Új projektet indítottunk el, amelyben diszlexiásoknak kínálunk olvasnivalókat, és tervben van segédeszközök tesztelése, bemutatása is. Az oldal innen érhető el: https://vikonyv.hu/
- Krisztina Császár
Volt egy nagy felismerésem, ami számomra sokat jelent: több éve van rosacea az arcomon. Hol erősebben látszódik, hol halványabban. És természetesen zavar. Persze a tüneti kezelés okán már rengeteg-féle kozmetikumot kipróbáltam, orvosi segítséggel. Nem tudtam rájönni, hogy mitől múlik, mitől nem múlik. Zen gyakorlóként a meditáció, a gyakorlatok hozzásegítenek a helyes látáshoz, így az ezzel kapcsolatos kérdéseket számtalan meditációs gyakorlat előtt már feltettem: mi az oka a rosaceámnak (tehát mi a szenvedésem oka)? és hogyan lehet megszüntetni (megszüntetés oka)? Vártam a válaszra, nem egy napot, nem kettőt. Aztán egyszer csak bekopogott hozzám a felismerés ajtaján keresztül: "de hát ragaszkodsz a rosaceádhoz. Azon keresztül, hogy folyton el akarod tüntetni". Tehát hol van a fókuszom és a gondolatom? Hát a betegségen! Aztán érkezett a másik felismerés: "ez a lelkiismeretfurdalásból és szégyenből táplálkozik". Ez egy nagyon nagy AHA élmény volt...nagyon nagy figyelemmel kell lennem, hogy ha ezek megjelennek bennem, ne tápláljam őket, azaz ne azonosuljak velük. Csak hagyjam, hogy megjelenjen, de ne éljem meg. Így történik a transzformációm... másképp látom az arcom a tükörben. És miközben írok, az ablakon át beáradó napfény süti az arcom. Egy jel, hogy az úton vagyok...Hála érte!