Tapasztalatok

Urbánkó Regina

#kamaszkor Túléltük. Most már a 21-ediket tapossa, egyetemre jár, autót vezet, barátnője van az „én pici fiamnak”J. Ha ez számít, vagy mond valamit. Nekem jól esett volna tudnom, hogy eljutunk idáig, amikor kis kamaszkorát élte, és azt hittem minden próbálkozásom, igyekezetem, módszerem, a konkrét nevelésem csődöt mond. Nem értettem, hova lett az elmúlt tizen pár évem „kőkemény munkája”, ki ez a pimasz, nagyképű, arrogáns kis porbafingó, aki gúnyosan, flegmán reagál bármire, amit kérek tőle, vagy mondok neki. Lassan már egy éve ebben élünk, nem bírom tovább, segítsen valaki! Eljött a pillanat, hogy bementem egy könyvesboltba, határozottan a gyermeknevelés témájú könyvek közé. Segítsetek! Nem ezt a viselkedést szoktam meg. Értelmes, jóindulatú, szófogadó volt mindig. Egyszer ütöttem meg, még egészen pici korában, amikor kúszott-mászott és nem értette meg, hogy a felmosó vízben nem merülünk el könyékig. Magam elé állítottam, és rácsaptam a kezére. Csak nézett rám a gyönyörű kis pofijával, elhúzta a kezét és odanyújtotta a másikat. „Nem tudom mi az amit, most csinálsz, de kettő van belőle…”. Iszonyatos érzés volt a tükörbe nézni, amit tartott felém. Soha többet nem ütöttem meg. Megtanultam, hogy elég elmagyaráznom a helyzetet, mutatnom egy másik lehetőséget, és ő megérti. Működött. Egészen idáig működött, de már egy ideje nem. Ez sem, semmi sem. Sikerült egy olyan könyvet találnom, ami édesanyáknak szólt, és a kamasz fiú gyermekkel való kapcsolat volt a témája. Szuper. Ittam minden szavát, kötelező olvasmány szerintem minden fiús anya számára, nagyon tudom ajánlani. Megértettem, hogy a kamasz gyermek szerveztében milyen kémiai folyamatok zajlanak, gyakorlatilag mintha folyamatosan menstruálna, úgy tombolnak benne a hormonok. Ha jó, erős a kapcsolata az édesanyjával, akkor elkezd azon dolgozni önkéntelenül, hogy eltávolodjon tőle. Keresi önmagát, helyet kell csináljon a kislányoknak az életében, egyébként pedig folyamatosan próbálgatja a szárnyait, az erejét. Most erre emlékszám már, ennyi év távlatából. Írója, címe kéznél van, ha szeretnétek. Más volt ezen információk birtokában szemlélni a viselkedését. Újra meg kellett találnom az utat hozzá, hogyan közelítsek, hogy elfogadja a támogatásomat, mert éreztem, hogy szüksége van rám, de már más minőségemben. Változnom kellett nekem is. Elkezdtem figyelni, hogy mit szeret csinálni, mikor látom felszabadultnak. Felmentem a szobájába, amikor játszott a gépen, és leültem mellé. Nem értette, mit keresek ott. Mondtam, hogy csak kíváncsi vagyok rá, hogy mivel szeretsz játszani. Megmutatta. Figyeltem miről beszél, és kérdeztem, ami csak eszembe jutott, érdeklődtem. Majd jött a kérdés: kipróbálod? Huh, akarta a fene, de most uralkodtam magamon, kipróbáltam. Bénáztam folyamatosan, jókat nevettünk. És kijöttem. Majd mentem újra, és újra. Az elszigetelődése oldódott, már tudtam kivel - mivel játszik, mit él át a játék közben, lett közös témánk. Persze ennyi nem volt elég, hogy a helyzet teljesen megoldódjon. Kerestem minden csatornát, amin közeledhetünk egymáshoz. Akkoriban erősödött az online kommunikáció, a suliban az angolra volt rákattanva, annak érezte a hasznát, a neten is angolul kommunikáltak a különböző országokból összeverbuválódott csapatok. Láttam, hogy ő is sűrűn nyomkodja a telefonját, chaten egyeztettek, ki mikor ér rá játszani. Hát, jó! Legyen! Végül is, angolul tudok, messengert használok, akkor miért ne! Először csak, „kész az ebéd”, aztán „félkor indulunk”, aztán minden is… Volt, hogy nem jutottak eszembe szavak, hát használtam a fordítót, volt, hogy a válaszában kijavított, hogy ezt másképp mondják, akkor én is tanultam valami újat. Közeledtünk egymáshoz, szépen fokozatosan újra egymásra találtunk. Már egyikünk sem volt ugyanaz, megfejlődtük mindketten a magunk módján a magunk útját. A zsigeri reakcióm két pofon lett volna, miközben tudatom vele, hogy az én házamban, amíg az én kenyeremet eszi… biztos ismerős a mondat Nektek is. Éreztem, hogy nem működött volna, csak még nagyobb távolság lett volna közöttünk. Elfogadtam, hogy egy felnőtt van kialakulóban, aki a saját útját akarta járni, és akit nem akartam a saját képemre formálni. Azt akartam, hogy legyen lehetősége még jobbnak lenni. Viszont tudni akartam, hogy mi az irány, és a kontrollt nem akartam elengedni, nem is szabad elengedni. A látszólagos „majd én tudom” mögött egy nagyon bizonytalan, elveszett kis lélek van, aki nagyon nagy támogatásra szorul. Épp olyan elesett, mint amilyen erős. Az én receptem szerint a legfőbb alapanyagok: szeretet, türelem és együttműködés. Nekem így működik a gyereknevelés.

Poczik Hajnalka

Sürgős császárral megszületett a kislányom egy gyönyörű genfi klinikán. Micsoda indító program! Veszélyben voltunk, a műtőbe rohantak velünk, végül egészségesen megszületett. Minden ami meghitt, finom és lágy kimaradt ezekből a pillanatokból. 3 nap múlva a baba hordozóval a kórházi aulában vártam a férjemre, és emlékszem arra gondoltam: hogyan fogom őt életben tartani. Micsoda felelősség anyának lenni! Emlékszem milyen furcsa volt kimondani azt, hogy : Kislányom. Aki ismer érzi, látja, tudja, hogy ma milyen erős az anyai gondoskodó részem. A fiam 12 éves, a lányom 20. Ez nem egy nap alatt született, hanem egy folyamat volt, még akkor is, ha ott volt bennem egy ösztönös gondoskodás, megengedés, érzékenység és védelem a gyermeki ártatlanság felé de első években abból főztem, amit családilag megörököltem a nagy családi batyuból. A család megalapítói, pillérjei a szülők. Bert Hellinger egyik mélyen megrázó felismerése így hangzik: „Egy gyermek maga a szülei.” Nagy örömmel és szeretettel nézek a gyerekeimre. Máig támogatom őket abban, hogy haladjanak a saját álmaik felé. A lányomat 10 évesen diszlexiával diagnosztizálták. A válásom után akkor költöztünk vissza Magyarországra. Magamat hibáztattam, hogy talán a szülésnél miattam volt valami. A testem nem jól táplálta őt. Nem mondtam neki el a "diagnózist". Nem akartam elfogadni és nem akartam bekorlátozni őt sem. Jót tettem vagy sem, nem tudom. Fejlesztésekre járt. Minden nap erősítettem abban, hogy képes bármire, amibe elég munkát tesz, amiről álmodik. A francia iskolában 4 nyelvet tanult. Aki diszlexiás egy igeden nyelvvel is nehézsége van. Volt neki is de küzdött, harcolt, csinálta amit kellett, én pedig ott álltam mellette. Ma egyetemre jár Franciaországban. Nagyon sokat dolgozik az álmáért, továbbra is. Csodás ember lett. Tanulok tőle és a fiamtól. Boldog édesanya vagyok.

Fanni Koósz

Akinek van gyereke, az tudja igazán, hogy a gyereket nem lehet nevelni. A szó soha nem elég, ha nincs összhangban vele a tett. Az első gyerekemet 28 évesen szültem, nagyban benne egy pánikbetegségnek titulált pszichés nehézségben, ami mentén a segítség tablettákon keresztül érkezett, s vezetett egyfajta állandósult éber kómához...Szóval nem igazán voltam tudatos magamra úgy, ahogy most..meg ugyebár 14 évvel fiatalabban, s kevesebb tapasztalattal még abszolút a külső tekintélyre támaszkodtam anyaként. Semennyire nem tudva azokat, amiket aztán pont a lányom miatt elkezdtem felfedezni, s alakított ki egy egészen más látásmódot az élettel kapcsolatban. A kisebbik lányommal sokkal tudatosabb voltam, viszont érzelmileg életem mélypontját élve, neki is adtam csomagot, ami összességében elég nehéz, hogy tudom, mivel indítottam őket az életbe. Viszont tisztában vagyok vele immár, mi az, amivel tudok számukra segítség lenni. Látni Őket. S látni bennük magam, s ezt leválasztani. Hogy saját maguk élhessék. S a másik, amit nagyon fontosnak érzek a gyerekkel kapcsolatban, hogy ha megengedem magamnak, hogy boldog, örömteli legyek, akkor megengedik maguknak Ők is. Ezzel nagyon sokat adhatok szerintem Nekik. Valakik mentén létre jövünk, s ahová születünk, dolgunk van azzal, ebben hiszek, s ez ad számomra megnyugvást bűntudat helyett, amiért nem voltam az a tökéletes anya, aki nem ejt anyasebet gyermekein. Azt tapasztalom, a gyermek az, aki nagyon nagy motiváció ahhoz, hogy az ember saját minpségét emelje, mert ennek fényében nő a gyermek, ha hagyják, s bont virágot az, amit elültetett magjában erre az életre. Én nagyon figyelem a gyerekeim minőségét, hogy ne azt adjam, ami szerintem nekik kéne, hanem azt, ami számukra fontos, ami hozzájuk illik, nekik való... Nem vagyok jó anya. Időnként magát az anya szerepet se szeretem hangsúlyozni, mert olykor úgy érzem, ezt a szerepet túltoltuk, belekapaszkodtunk, s ennek fényében feredünk mi nők, s ezáltal ragasztjuk magunkhoz azokat, akik gyermekünkként jöttek ugyan világra, de azért, hogy megéljék saját magunk. A nagyobbik gyermekemmel időnként nagyon elcsúszik közöttünk az összhang. Kiskora óta. Csodás gyerek, okos, szép, nem deviáns, csupán nem vagyunk egy hullámhosszon, vagy épp túl sokmindenben mutat engem, amit szeretném, ha nem ismételne, immár tudva, nem lesz jó neki. De nem vehetem el tőle a tapasztalás jogát. Annyit tudok tenni, hogy nem állok ellent, s ott vagyok, ha kéri, ha kellek. A kicsivel ketten voltunk sokáig, abszolút közel állunk egymáshoz, mintha kis matrica lenne. Ám Ő nagyon erőteljesen mutatja meg nekem azon dolgokat, amivel nem vagyok meg magamban könnyen. S én érte, által meglépem. Ő tanít engem. Nem hiszek a gyermekek nevelésében. Irányadó lehetek. Háttér. Korlát, mi megtart, véd, ha kell. Kiindulás és megérkezés. A család a legjobb gyakorló terep, de ha kötelezettség, elveszíti lényegét. Szerintem.

Krisztina Császár

A minap beszélgettem egy ismerőssel a gyerekekről és a családról, hogy milyen útravalót is kaptam a gyerekeim által a saját önismereti utamhoz. Hát akkor lássuk csak: tulajdonképpen az önismereti úton azzal az indítattással indultam el, hogy hogyan tudok a kisfiamnak jobb anyukája lenni. Legyőzni a kontroll iránti igényemet, a dühömet, hogy nem csinálhatok kedvemre dolgokat, hanem alá vagyok rendelve egy kis érző lénynek. Azt is, hogy hogyan tudom a középpontomat, a külső-belső harmóniát megtalálni, a szerepek közötti egyensúlyt tartani. A kislányommal már más a helyzet, hiszen vele a kapcsolatom zökkenőmentesebb volt, az anya-lánya kapcsolat szépen működött. De tőle tanultam meg, hogy hogyan kell igazán szeretni, egymásba bújva elszenderedni, önfeledten átadni és beleengedni magamat a játékba, a közös együttlétbe, kacagni hatalmasokat és egyszerűen csak úgy élni az életet ahogy jólesik. Ez számomra azért is volt nehéz, mert együtt járt a feladatokról és a kötelezettségteljesítésről való pillanatnyi lemondással. És igen, megtapasztaltam, hogy nem áll meg a világ, ha később végzem el a dolgaimat. Ez is egy hatalmas lecke volt számomra, hogy könnyedebben vegyem az életet és élvezzem!