Tapasztalatok

Joós István

Tizenkét évvel ezelőtt – saját meglepetésemre is – kezdett Jézus minden másnál jobban foglalkoztatni, csak Jézus kezdett foglalkoztatni. Meglepetés volt, mert hát pontosan neki, a katolikus vallásnak, a keszténységnek fordítottam előzőleg hátat – és erre most megint itt van, mert az általam akkoriban hitelesnek-érdekesnek-vonzónak érzett személyek és hagyományok is valahogy mind Hozzá érkeznek… De Mello, Hamvas, Hesse, Steiner, Gandhi, Sai Baba, Khalil Gibran, Arvisura könyv, Urantia könyv, stb. Mondhatnám, hogy meg voltam sértve, de nem lenne igaz. Kíváncsi voltam, hogy mit nem vettem észre, és… figyelni kezdtem. Immár nem arra, hogy a papok és a vallások mint mondanak róla, hanem, hogy én mit találok. És ekkor láttam meg. Őt. Ekkor éttettem meg, hogy én nem Jézusnak fordítottam hátat, hanem a róla mások által alkotott képnek. Egyrészt. És másrészt, hogy hihetek a saját képemnek Vele kapcsolatban, az Ő értéséhez, a Vele való kapcsolódáshoz nincsen másra szükségem. A tudatlanságnak, az egyszerűsítésnek, az igaztalanságnak, az éretlenségnek, a hiányos-téves-torz magyarázatoknak, tehát a farizeusoknak fordítottam húsz évvel ezelőtt hátat, és Jézust így láttam meg. Sőt… ami több: kapcsolatunk született. Azóta minden reggel vele kezdek, és folyamatosan vele beszélgetek, és állandó jelleggel hálálkodom, és olykor veszekszem is, persze (bár azt inkább az Atyával). A figyelem már egész jól megy, a kérést még tanulom. Soká nem volt hozzá bátorságom. Lassan értettem meg, hogy Az ember a Teremtésben Részes csak úgy lehet, ha akar, tehát Kér is. Pünkösd előtt egy héttel vagyunk az örök történetben, Jézus már “meghalt”, de még búcsúzkodik, megjelenik itt-ott, mielőtt a „ma” a „mennybe” emelkedik. Jézus története az örök történet, ami az én történetem is. Ezt értettem meg. Hogy az én történetem, a Te történeted, a Mi történetünk, a Teremtés története – hogy nincsen más történet, mint a másokért adni az életemet, mert másképp kapcsolódni nem lehet, hogy Rajta kívül nincsen se történet, se élet. Nincsen rajta kívül élet, és mégis: itt hagyott minket. Nem lép be többé a zárt ajtókon át, hogy a szemeinkkel lássuk, kezemmel nem tapogathatom a sebeit, fülemmel nem hallhatom a hangját. Jézus az Atyához, tehát belülre, a szívünkbe költözött. Van és Vár és Hív. Nekem legalábbis ez az élményem, hogy nem elhagyott, hanem kiteljesítette a Vele/Velük való kapcsolatot.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Nagyon gyakori megélésem, hogy az emberek kérdeznek. Mármint hogy élek, teszem a dolgom és megtisztelnek az élet nagy kérdéseivel, mert talán úgy látják, sok minden jól működik az életemben. Arra jöttem rá személyes élmények és csoportvezetés révén is, hogy a keresztény emberek túlnyomó többsége nem érti, mitől és hogyan tud jól működni az ember Istennel járása. Sokunk Istenképe is teljesen szürreális a minket ért traumák miatt. A napjaim nagy részében arról beszélek embereknek, honnan tudom, hogy Isten vezet, hogyan érdemes imádkozni, mi a titka egy előrefelé haladó keresztény életútnak és hasonlók. A legdöbbenetesebb az számomra, hogy mennyire nem vesszük komolyan a Biblia igazságait, és olyan alapvető törvényszerűségeket, amilyen a vetés és aratás, határok kijelölése és működtetése és hasonlók.

Fanni Koósz

"Hiszek az EGY ISTENben" Gyermekkoromban keresztény katolikusnak neveltek, onnantól hivatalosan is, hogy a tanárok gyermekei is járthattak hittanra. Viszonylag fiatal voltam, de az számomra is logikátlan volt, hogy a tanárság hogy nem egyeztethető össze a vallással, főleg hogy anyám apácáktól tanult, apám meg lelkes ministráns volt fiatalon...De a rendszer szerint tantárgyuk volt hitvallásuk, így csupán a rendszer váltás engedett minket hittanra járni, áldozni... S őszintén utólag, talán jobb lett volna, ha marad. Mert mindaz, amit hallottam a keresztény világképről és ahogy láttam a keresztény embereket, számomra egyáltalán nem volt összeegyeztethető. Csak most, ahogy írom, ugrik be, rá 30 évre jártam egy egészen más vallási közösségbe, ahogy ugyanezt tapasztaltam meg, s döbbentem rá, az ember ha hordozza is az isteni minőséget, nem a vallás keretei azok, amik mentén ezt bizonyosan meg is testesíti. Sőt, időnként óvodának láttam azokat, akik a szent ember körül döngicsélve igyekeznek a mennyek országába jutni. Az Isten keresés azonban számomra igenis komoly és fontos dolog volt. Jézus élete, annak szimbolikája, szavai és a musical, Jézus Krisztus Szupersztár, betöltötték a fiatalkorom. Kerestem Istent Karithy Előszójával, azaz : "gyermekkoromban elszántam magam, hogy szólok istennek, ha van, de Ő nékem égő csipkefenyérben meg nem jelent, se borban és kenyérben, hiába vágytam sóvár irigyen, nem méltatott rá, hogy őt higgyem"... Félreértették, világosodott meg bennem egyre jobban,s ahogy ez is megnyílt bennem, találtam hangokat, melyek végre megadták azt az Isten képet, ami bennem mélyről, szinte öntudatlanul élt, s voltam hálás érte, hisz a világom kikerekült. Jézus kálváriája egyfajta szimbóluma a földi életnek és a szellemiség kereszteződésének. S mint mindenben, ami emberi, ebben is alacsony tudatosságú kezek és szájak hirdettek évszázadokig hamis igét, amit úgy érzem, ideje új nézőpontból is megvizsgálni, s így a nagyvilág elé tárni. Ami a bigott hívők számára, akik berögzül gondolatiakat kétségbe vonni egyáltalán nem hagyják, bizonyára sértő...Mégis. Szeretem Istent magunkban látni. MAGunk vagyunk isten egy szülött fia, egy énenként. S mindannyian azzal a lehetőséggel jövünk világra, hogy megváltsuk saját világunk. Ehhez azonban lázadnunk kell a múlt világrendje ellen, de legalábbis megkérdőjelezni. Számomra nagyon sokat adott Adyashanti műve, Jézus és a felébredés, melyben Jézust szembeállítja az akkori tömegtudattal, s ezt a nézőpontot láttatva egy új szemléletmódja nyílik az értelmezésnek, ami a szabadságot mutatja meg az egyén számára s nem birkaként követő tömegtudatosságot ígér mennyek országaként. Hiszem és vallom, hogy a szimbólumok sokrétűsége lehetőség mélyebb és komplexebb felismerések felé, amik aztán mind ugyanoda vezetnek végül a legmélyén. Istenhez.