Beáta Sebes💚 Tegnap (augusztus 2) olvasván a történéseket és lakossági felhívásokat ⚡️💧 elkapott a PÁNIK. Mi lesz velünk ha rosszabbodik a helyzet? Aztán megnéztem a közösségi médiába pár javaslatot olyan emberektől akiket követek, hitelesnek találok. Ott meg ömlöttek a rosszindulatú kommentek, ami nagyon ELSZOMORÍTOTT, még mélyebbre vitte a hangulatomat. Este elmentem sétálni 🚶♀️, míg kint voltam elterelte a figyelmem, aztán újra vissza zuhantam. Lefekvés előtt meggyújtottam egy gyertyát és csak néztem a lángját 🕯. Egy idő után megnyugodtam, ismét a BÉKE érzése töltött el és az a fajta BIZALOM, hogy úgy lesz ahogy a MINDENHATÓ akarja, így lesz jó 🙏 💚
0
Joós IstvánSokkal kevesebbet írok. Én is. Nálam nem kiégés – legalábbis eddig nem neveztem így –, inkább, hogy elmondtam. Régen a kapcsolati válságaimat (és a fantáziáimat) dolgoztam írás által fel, de most ritka már az új helyzet. Másrészt emberek olykor még megmozgatnak, hogy "basszus, emberek...", de már olyankor sem írok. Hanem videót csinálok. Pontosabban jegyzetet a telefonomba, hogy miről kellene videót csináljak. Aztán az indulat kimegy belőlem, és a videó már nem készül el. Helyette sok száz jegyzet vár, talán ezer is van már... (Hmm... ez most elmozdított valamit bennem – ezért érdemes írni!! –: fel kell egyenesedjek a lovon. ...) Másrészt a fókuszom, az érdeklődésem változott. Párkapcsolatok szintje után és helyett a közösségek és a nemzet érdekelnek. És ami ezek lényege: a világkép. És ami ennek lényege: a Nagyobbal való kapcsolat. Új témák. Amik nagyon keveseknek szólnak. Írok azért, amikor nekiülök hírlevél okán, akkor mindig jön valami. De hírlevelet sem küldtem már vagy két hete. Pedig talán vannak, akik várják. Segít, hogy vannak, akik várják. A kötelesség. Segít. Hogy Feladat, és Szükség van rá (vagy legalábbis, hogy én így hiszem) – segít. De ehhez meg el kellett kezdeni csinálni. Húsz éve. Hogy mára már tudjam, és motiváljon, hogy szükség van rá. Arra jutottam, hogy korszakváltásban vagyok, én is, és a most következő korszak, a most nyíló "pálya" nagyon másként működik, mint amit zárok. Mert már nem lelkesedés alapján működik, nem a lelkesedés TÜZE a legfőbb valuta, nem ez – az ÉN akartom – a legnagyobb öröm. Hanem a kötelesség. Valahogy tényleg megszűnik az ember saját maga. Részben mert már tudja, mert tapasztalta, hogy nem fontos, részben mert olyan erővel az ember már nem AKAR. És akkor az marad, hogy szükség hol van rám, avagy másképp: a Jóisten mit Akar, mások által, tőlem és rajtam keresztül. Avagy másképp: az emberben születni kezd az emberfia. Rendszer nagyon fontossá vált. Mint a szereseteseknek egykor: 1. Istennel kezdeni a napot, 2. cselekvő szolgálattal folytatni, 3. rendesen pihenni, 4. kötelességeket elvégezni, 5. mértékkel táplálkozni, 6. alkoholt nem fogyasztani, 7. családba bedugva lenni, 8. szövetségben harcolni, 9. lábakat folyamatosan mosni, 10. nyitottságot fenntartani, 11. viszonzást nem várni, 12. a Hála állapotában lenni ...
Beáta SzabóGyógyulni önmagunkban, önmagunkon keresztül nem egy gyors folyamat. Nem az történik ilyenkor, hogy egyik reggel felkelünk, és már más emberekké váltunk, hanem napról napra történik a változás. Kis lépésekben. Ám ezek a lépések mérföldkövek az életünkben, minden egyes nap. Éljük a változást, jelen vagyunk benne, és elismerjük. Egyszerre gyógyul a szív, a test és a lélek, és mi megadjuk nekik az időt az átalakuláshoz. Mert ebben a folyamatban bizony teljesen átalakulunk, és új emberekké válunk. Vannak dolgok, amik végérvényesen megváltoznak, míg mások csak finoman átrendeződnek bennünk, mint amikor átfúj rajtunk a szél, és közben formálja a ruhánk ráncait. De az az egy az mindig állandó. A változás. Akárhogyan is történik, nem állunk ellen neki, mert tudjuk, hogy szebb és jobb dolgokat hoz magával, akárcsak a szél….. 🧡💕💛
Faragó TimiAz utóbbi időben egyre többször azon merengek el, hogy mennyire kettős a viszonyom a világhoz. Az egyik részem szeret érteni. Tényeket gyűjt, összefüggéseket keres, elemez, következtet. Biztonságot talál abban, ha valamit logikusan át lehet látni. A másik részem viszont nagyon nem így működik. Inkább ráérez dolgokra, "letapogatja" azokat. Nem mindig tudja megmagyarázni, hogy miért tart valamit fontosnak vagy igaznak, mégis erősen jelen van benne egyfajta belső bizonyosság érzés. Úgy látom, hogy ez a kettősség valójában régebb óta része az életemnek. Nem egy új felismerésről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy egyre jobban rá tudok nézni kívülről erre a működésemre. Korábban sokszor nagyon idegennek éreztem magamban ezt az ambivalenciát. Zavart. Néha kifejezetten kínlódtam, küzdöttem vele. Hajlamos voltam azt gondolni, hogy a két oldal közül valamelyiknek biztosan igaza kell legyen, a másik meg téved. Ma már nem érzem ezt ennyire egyértelműnek. Nem azért, mert megértettem vagy megoldottam volna ezt a kérdést, és nem is azért, mert már ne okozna nehézséget. Dehogyisnem! Okoz. Még mindig. Néha még most is összezavar. Azt sem tudom állítani, hogy mindig jól különbséget tudok tenni megérzés, remény, félelem vagy vágy között. Mégis egyre inkább azt érzem, hogy nem legyőzni vagy kijavítani szeretném ezt a kettősséget magamban, hanem elfogadni, hogy mindkettő hozzám tartozik. A logika segít értelmezni a világot magamban és körülöttem. A megérzés, az intuíció pedig olyan irányokra mutat rá, amiket előre ésszel egyszerűen nem tudnék levezetni. És talán éppen ez foglalkoztat engem újra meg újra. Az, hogy hogyan lehet egyszerre helye az életemben a tudásnak és a bizalomnak. Nem az ész, a logika rovására, nem a tudás helyett, hanem ezek mellett. Mert jó ideje egyre inkább azt érzem, hogy vannak dolgok az életben, amik hamarabb, előbb érkeznek meg érzésként, mint magyarázatként. És talán számomra most / még mindig / újra és újra erről szól a tanulás: egyre bátrabban figyelni arra a nehezen megfogható belső iránytűre is, aminek a működését nem mindig, sőt többnyire nem értem, mégis azt érzem, hogy valami fontosat tud az életről, a világról, arról aminek történnie időszerű. Mert hiszem, hogy az életben rend van, de ezt sokszor csak utólag látom így.
Rita F.Sokáig tudni akartam, merre vezet az útam. Mindenárom szerettem volna látni az egész térképet. Ma már inkább követem a belső iránytűmet. Ez néha olyan mint Jack Sparrow iránytűje :-D teljesen össze-vissza mutat, de eddig mindig jobb helyre vitt, mint ahová az eszem indult volna!
1
Nagyfalusi FlóraMostanában egyre jobban élvezem, hogy az lehetek, aki éppen vagyok, és hogy megteszem, ami éppen megszületik a lelkemben. Akkor is, ha NEM TŰNIK FONTOSNAK, sőt, annál inkább! Például az, hogy ezt a megosztást ide megírjam, elsőre nem tűnt fontosnak. CSAK jött egy belső késztetés, hogy írnom kell ide, és ez lelkesedéssel és erővel töltött el. Hogy van egy ügy, ez a közösségi fórum, amit támogatásra érdemesnek tartok, és teljes szívemből-lelkemből bele tudok állni. És amikor elkezdtem írni, megéreztem, hogy milyen megcsinálni, teljes szívvel-lélekkel BELEÁLLNI valamibe, hogy ez milyen HATALMAS ERŐt ad. Rég éreztem ilyet, ha éreztem egyáltalán. Mert itt most valami más. Most érzem csak, ahogy írok, hogy abba állok bele, hogy VÁLLALOM MAGAM! Nemcsak azt a Flórát, aki támogatja a Humania nevű fórumot, hanem a tapasztalataimat, az erősségeimet, a bizonytalanságaimat, a bátorságomat, a félelmeimet, az esendőségemet, a sebezhetőségemet, és mindezek által az egyediségemet. Ennek van most itt az ideje. Amikor elmentem az első KAPCSOLÓDÓ ESTre, azt gondoltam, hogy én fogok kapni másoktól, azt csak halványan sejtettem, hogy én is tudok adni valamit másoknak. Most már BIZONYOSSÁGom van efelől. Hogy ÉRTÉKet képviselek a világban. Szóval honnan tudod, hogy fontos-e, ha valami elsőre nem tűnik fontosnak? Érzel lelkesedést vagy erőt, amikor rá gondolsz? A "nem tűnik fontosnak" általában a félelem halovány hangja racionalitásnak álcázva magát. A "csinálás" teszt is segíthet eldönteni: kezdj hozzá, tegyél meg legalább egy lépést, és akkor kiderül, hogy mit tartogat számodra valójában az a dolog. Számomra minden ilyen alkalom olyan, mintha egy ajándékot csomagolnék ki, mindig tartogat valami izgalmas meglepetést...