Humania lényege az a megfigyelésünk, hogy tapasztalatok őszinte megosztása által automatikusan vagyunk idegenek számára is hitelesek. Nézz szét – és kapcsolódj azzal, akinek a megosztása megérint!
Soká vergődtem a szüleimmel (mintáimmal, Istennel) való kapocslatomban. Aztán meglett. Meglett, hogy felnőttem, és immár rajtam múlik. Azóta minden megváltozott... és működik.
Hárman vagyunk testvérek, én a középső vagyok, egy bátyám és egy öcsém van. Édesapám szüleivel éltünk, mikor megszülettem. Édesanyám nagyon várt engem, hogy végre élvezhesse az anyaságot, mert a bátyámat a nagyszüleim, mint elsőszülött fiú unokát, kisajátították. Édesapám csendes, zárkózott ember volt, nem volt igazából kapcsolatom vele gyermekként, inkább a szüleim válását követően kerültünk közelebb egymáshoz. Már én is házasként értettem meg sok mindent a múltban történeket illetően. Édesanyámmal volt szoros a kapcsolatom, egészen 16 éves koromig olyanok voltunk, mint a barátnők. Sokan irigyelltek érte. A szüleim szerény emberek voltak, szakmunkások. Nem sok pénzből éltünk. Állandóan spóroltunk, ez nagyon minőségen aluli volt sok esetben, gyűlöltem. Anyukám igyekezett tökéletes gyerekeket nevelni, nem viselte jól a kritikát. Nagyon fontos volt mindig, hogy mit szólnak a szomszédok, vagy valami senkiházi a lépcsőházból, vagy valami bolti eladó. Ha megjegyezték, hogy milyen sápadt vagyok, csak nem vagyok esetleg vérszegény, akkor ezek után, ha szembe jött velünk valaki, nekem meg kellett harapdálni a számat, és meg kellett csipkednem az arcomat, hogy pirospozsgás legyek. Sokat sajnált a szotty hajam miatt, és a szeplőimért, amik beterítették az arcomat. Remélte, hogy kellek majd egyszer valakinek azért, mégse szerette volna, ha a nyakán maradok, az ciki lett volna. Egészen gyerekkoromtól erősen dolgozott bennem az érzés, hogy így nem fogok élni az biztos. Sok mindent nem értettem, hogy miért így csináljuk, és miért nem úgy, de nem volt beleszólásom. A tanulásba menekültem. A pályámat a tanáraim egyengették, mikor a szüleim szakma felé irányítottak volna, a tanáraim megvétózták a jelentkezésemet és a gimnázium felé tereltek. Bizonyítani akartam, hogy bármi áron is, én tovább fogok tanulni, főiskolára vagy egyetemre megyek. Nagyon korán elkezdett nyílni az olló, és egyre több szempontból nem tudtuk már megtalálni a közös nevezőt. Én egy egészen más életet képzeltem magam elé, és égtem a vágytól, hogy megvalósítsam. Édesapám 27 éves koromban elhunyt. Édesanyám él még. Bizonyos szempontból már eltávolodtunk egymástól. Előjöttek gyerekkori emlékek, amikor tökéletesre akart faragni, és sokat kikaptam, de már nem emlékszem miért. Sokáig haragot éreztem, aztán megbékéltem vele. A mai napig versenyez velem, amit egyrészről viccesnek, másrészről feleslegesnek tartok. A maga módján nagyon szeret engem, és a saját korlátai okozzák a szenvedését. Szerettem volna tanítani őt, megmutatni, hogy miben lehet fejlődni, de az nem működött. Rá kellett jönnöm, hogy a nevelés iránya nem fordítható meg. Örökre az ő gyámolításra szoruló gyermeke maradok, ezen nem tudok, és már nem is akarok változtatni. Tudom, hogy nagyon sok mindent neki köszönhetek. Nagyon sok tekintetben már korán át kellett nevelnem saját magam, mert érzetem, hogy nem megfelelő, vagy elavult az eszköztáram ahhoz az élethez, amit én élni szeretnék. Csendes megfigyelője voltam annak, hogyan csinálják azok, akiket jó példának tartottam. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy esélyt adtak az életre, és lehetőséget, hogy kibontakozhassak a magam által választott irányban.
Nem szerettem a közeli családtagjaimat sőt egyenesen utáltam hogy ők a családom és menekültem otthonról. Édesanyámon kívül nem volt más akivel szívesen beszélgettem volna. Mikor elkezdtem lecserélni a haragomat, elvárásaimat, ellenállásaimat-megértésre és elfogadásra akkor egy olyan tér nyílt meg bennem feléjük amiben rájöttem hogy nem is olyan szőrnyűek mint ahogy azt addig gondoltam.