Tapasztalatok

Pallér Zsuzsanna

13 évesen találkoztam Vele először. 17 éves korunkban kezdtünk járni, és 25 évesen összeházasodtunk. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha valakit megszeretek, ő örökre velem marad. Nem feltétlenül az életutunkon, de a szívemben mindenképpen. Hiszem, hogy "akit egyszer megszelídítünk, azért felelősek vagyunk." Amikor a testem jelezte, hogy valami nincs rendben, először nem értettem, mit akar mondani. De végül tudatos döntést hoztam: elengedek mindent, amit görcsösen próbálok megtartani – mindazt, amihez túlságosan ragaszkodom. Ez azt jelentette, hogy elengedtem a házasságomat és az addig gondosan felépített életünket is. Ez a döntés szó szerint a lelkem mélyéig hatolt. Olyan érzés volt, mintha meghalnék – mégis tovább éltem. A szívem próbált felejteni, próbálta elzárni magát a fájdalomtól, de idővel rájöttem: senkit nem lehet kitörölni a szívünkből. Ott hordozzuk őket, akiket valaha szerettünk, és ez így van jól. A szívünkben végtelen hely van. Új kezdet, új tanítások Hamarosan egy új társ érkezett az életembe. Az utunk nem volt könnyű – tele volt akadályokkal, amelyek próbára tették a türelmünket és az elköteleződésünket. Ennek ellenére nyolc évig kísértük egymást, és közben rengeteget tanultam: - Önmagamról, a határaimról és a valódi igényeimről. - A kapcsolatok dinamikájáról, arról, hogy két ember mennyire mást élhet meg ugyanabban a helyzetben. Ahogy az életünk új irányt vett, és az ő útja elindult a saját tapasztalatainak keresése felé, rájöttem: bár a közös utazás véget érhet, a szeretet sosem múlik el. Őt is, ahogy mindenkit, akit valaha szerettem, a szívemben hordozom. A legnagyobb tanulság számomra A szeretet és a kötődés mélyen bennünk gyökerezik, de soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a legfontosabb hűség, amit vállalhatunk, az önmagunkhoz köt. Önmagunkhoz való hűség nélkül nincs valódi szeretet – sem mások, sem önmagunk felé. Az életem arra tanított, hogy a szeretet nem birtoklás, nem ragaszkodás, hanem egy olyan végtelen tér, ahol mindazoknak helye van, akiket valaha igazán szerettünk. És miközben megőrzöm őket a szívemben, én is új utakat járok, önmagam belső hangját követve. 🌿

Daniel Uhle

Az igazán őszinte párkapcsolatban hiszek. Ahol nincsenek félelmek, így nincsenek játszmázások sem. Bármint és mindent meg tudunk beszélni. Akkor is, ha elsőre fáj, ha elsőre kényelmetlen, ha nem akarnánk a mi "kis" bajunkkal a párunkat piszkálni. Megéltem és csodálatosan felszabadító volt! Csak ilyen párkapcsolatot tudok elképzelni, mert ennek van értelme. Bízom benne, hogy nagyon közel vagyok ahhoz, hogy a hivatásom és az Ügyem felé induljak nagy léptekkel. Az Önismereti Kerek Erdő már megvolt, szinte minden szegletét ismerem (Persze ez csak a látszat - mindig van újabb része, ami azóta nőtt és felfedezhető. De ennek már nincsen, legalábbis akkora jelentősége.) Viszont már nagyon szenvedek a hivatásomban nem benne levés hiányától! A hasznosulatlanság érzésétől! Az értelmetlen, utált munkákban idő eltöltésétől! És most nagyon mélyen vagyok. Ami egy isteni kegy. Ezért nem csak remélem, hanem TUDOM, hogy elindulok és célba érek a hivatásomba, az Ügyembe, a helyemre. És ehhez megérkezik a női társ is. Mert csak együtt vagyunk igazán a helyünkön.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Egy olyan valakinek mondtam igent, aki épp az ellentéte (volt) a mintámnak és a zsáneremnek - és nem bántam meg. Nagyon jellemző megélésem, hogy mi emberek a párkeresésben sem tudjuk, mi jó nekünk - ahogy Jakab fogalmaz, nincs nektek, mert nem kéritek, nincs, mert rosszul kéritek, önös célokra kéritek és így tovább. A hasonló a hasonlónak örül mintára egyetemista korom óta mindig a sebzett lelkűekkel kapcsolódtam. Ahogy ment előre az élet körülöttünk nagyjából mindenki megtalálta a párját, és mi maradtunk. Hála Istennek sokuk bizalmát mai napig élvezem, és ugyanarról számolnak, számoltak be, mint amit én megéltem: akit én akarok, annak nem kellek, akinek én kellenék, azt én nem akarom. Tapasztalati úton rájöttem ennek nyitjára is. Másfél éves bántalmazó kapcsolatból kijőve - az volt az első komoly kapcsolatom illetve most a házasságom meg a férjemmel ismerkedés négy éve - éreztem, hogy én nem jól választok. Pingpongoztunk egy darabig Istennel, hogy de hát szabad az akarat, válasszak, én meg megmondtam Neki, hogy abból többet köszönöm, nem kérek, mert látom, mennyire vagyok benne sikeres. (Ahogy a kedvenc amerikai pásztorom szokta mondani, végignézve a választásaid lajstromján, nem értem, hogy bízol meg, miért vagy olyan magabiztos a választásaidban - sajnos ez egy nagyon jellemző jelenség.) Amikor szépen elfogadtam, hogy egyedül leszek és nem leszek keserű, hanem megelégedetten élem majd az életem, akkor kopogtatott be a férjem. Nagyon szokatlan világ volt, hiszen épp ellentétes módon kapcsolódott hozzám, mint amilyen dinamikákat otthonról hoztam és megszoktam. És itt a kulcs! Emberek nem értik meg, hogy ha gázos családi háttérrel és szülői mintákkal érkeztek a felnőttségbe, akkor fogalmilag kizárt, hogy egy rendes ember közeledésétől egyből beinduljon a tüzijáték! Nem fog! Mi emberek ahhoz vonzódunk, ami ismerős! Ha egy nemtörődöm apád volt, akivel nem volt kapcsolatod, csak a rosszfiúk vagy a plátói szerelmek fognak benned szikrát generálni! Szóval a férjem jött és udvarolt én pedig elkezdtem kísérletezni. Vele, a személyiségével van a bajom vagy a kapcsolódásunk körülményeivel? Leállítottam, hogy napokig most ne keressen, mert ki akarok deríteni valamit. S lássatok csodát, miután napokig hanyagolt, elkezdtem ellenállhatatlan vágyat érezni utána! Miután sikerült a végére érnünk annak a dilemmának, hogy akkor tudnék hozzá jobban vonzódni, ha bunkó lenne, de ő mégiscsak megmaradna Isten fiának, akivé őt elhívta, lassan kezdtek formálódni a dolgok. Mindig mosolyognom kell, amikor emberekkel beszélgetek, akik arról számolnak be, hogy nem érkezett a szikra, nem jött meg a szerelem. "És, meddig próbálkoztál?" "3 hónapig." Aha. Nekem a férjem iránt a szerelem 7. hónapra jött az esküvőnk előtt egy hónappal... Amikor megkért, barátok voltunk, picit tetszett, de semmiképp sem voltak olyan erős érzéseim, amik miatt felelősen egy életet valakire építhetnék. Úgy voltam vele, hogy ha oda érkeztem, hogy az Isten iránti engedelmesség a legfontosabb aktuálisan az életemben, és Isten a szívem odaadta ennek a fiúnak - mert Hölgyeim, Isten mindig Ádámnak szól először, és az esetek 99.9%-ában a férfi tudja előbb, ki az ő felesége - és Ő úgy gondolja, hogy ez nekem jó lesz, akkor megadom a bizalmat neki. Akkor is, ha életem végégig soha nem jön el az iránta való szerelem. Ez, ha párhuzamot kéne vonni valamely bibliai történettel, az a rész lenne, ahol Józsué vezetése alatt a Jordánon átviszik a frigyládát száraz lábbal. Mi kellett hozzá? Az összes pap összes lába a vízben. Vagyis nem csak hit, hanem bizalom. És Isten nem okozott csalódást. Úgy beröffentette a szerelmet a férjem iránt, hogy még mindig csodálják, hogy sugárzunk, pedig már három éve vagyunk házasok, és három nagyon nem könnyű évet tudhatunk magunk mögött, amiben a legtöbb pár már elvált volna. Mert fogalmunk sincs, mire van szükségünk, bár lehet, végletekig ragaszkodunk ahhoz, amire vágyunk...

Joós István

Sokat mondtam neki, hogy de értse meg, hogy nem az esetem. Rengetget. Tartottam magamtól így távol, toltam magamtól el, és... lepergett róla. Hanem jött és lelkes volt, és megengedte, hogy én NE akarjam őt. Ott is hagytam aztán egy fél év múlva. Mentem. Hónapokra mentem. Míg egy nap azzal ébredtem, hogy de nem jó, nem vagyok hatékony, nem tudom a Dolgom elvégezni Nélküle. :)