Újjászületés Burokként körülölelő családban nőttem föl, ahol a nagyszülői és szülői minta is a család erejét, harmóniáját közvetítette felém. 18 évesen jött értem a királyfi fehér lovon. A másolt mintán kívül nagyon keveset tudtam a női minőségről, és hogy mi a nő funkciója, dolga. És egy napon a Csipkerózsika álmom darabokra hullott szét, vele én is. Keserűség, harag volt bennem. A válás után újra éledve bebizonyítottam hogy egyedül is boldogulok, mindenre képes vagyok. Nem akartam szerelmet, csak érezni és éreztetni az erőmet, hogy igenis jó és értékes nő vagyok. Hogy tudok jó vezetőként funkcionálni, saját céget működtetni. Ahogy csitult a bizonyítási vágy, úgy kezdett egyre inkább feszíteni, hogy nem vagyok a helyemen. Valami egész másra vágyom. A felismeréssel jött a változás is.
Már gyerekkoromban sok mindent nem értettem, miért így csinálják a szüleim, miért nem úgy. Kamaszként már határozottan tudtam, hogy én nem így fogok élni, azt persze nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani. A szüleim szerettek, a lehetőségeikhez, korlátaikhoz képest mindent megtettek értem és két testvéremért. 14 évesen a továbbtanuláskor kiderült, hogy nagyon különbözik a jövőképünk. Szüleim rádöbbentek, hogy én nem leszek szakmunkás, gimnáziumba akartam menni. Világossá vált, hogy ettől kezdve a magam útját kell járnom, ez a terep már idegen nekik, a támogatásuk korlátozott. Az olló elkezdett kinyílni közöttünk, és az évek folyamán egyre szélesebbre nyílt, egyre kevesebb témában értettük meg egymást. Az új környezetben éreztem, hogy nem tudok boldogulni, ha nem változtatok az elvek, a gondolkodásmód jelentős részén, amit belém neveltek. Leltáraztam folyamatosan, mi az, ami működik, és mi az, ami életképtelenné tesz a világban, amit magam elé képzeltem. Nagyon határozott elképzeléseim, konkrét céljaim voltak a jövőmet illetően, amit egy postit-re felírva az íróasztalom fiókjába ragasztottam. Minden nap, amikor leültem tanulni, ránéztem a sárga cédulára, és rögtön tudtam, hogy miért csinálom. Diplomákat, nyelvvizsgákat szereztem a családunk történelmében először. Első férjemet a gimnáziumi évek alatt ismertem meg. A kapcsolatunk 13 év után ért véget, egy gyerekkel maradtam egyedül. Nagyon sokat tanultam a kapcsolatunkból. Láttam, hogy képes vagyok tartósan elkötelezni magam, de közben kiderült, hogy a céljaink hosszú távon nem egyeztek. Megdőlt bennem az eredeti tervem, hogy az életemet a férjemmel fogom leélni. Kerestem magam, ki is vagyok valójában? Hét évet töltöttem egyedül, a karrierem építésével foglalkoztam, megteremtettem az anyagi biztonságot, jólétet számunkra, megerősödtem magamban, nem féltem egyedül lenni. Sőt, rájöttem, hogy egyedül én tudom magamnak megadni minden téren a biztonságot. Keményen dolgoztam, munkabérből vagyont építettem. Eleinte nem kerestem társat, csak felfedeztem, hogy milyen is lehet a férfi minőség. Megélve mindent, amit a képzeletem diktált, idővel konszolidált keretek közé akartam terelni az életemet, tartósan családban gondolkodtam. A párkeresésemet az vezérelte, hogy találjak egy egyenrangú társat, aki hozzátesz az életemhez, minden téren. Nem „ingyen” vártam el, azt tudtam, hogy én értékes tartalommal töltöm meg a mérleg másik serpenyőjét. Második férjem nagyon kemény tanulási folyamatot indított el bennem. Megismerkedésünket követően 11 hónap múlva már a felesége voltam. Mintha gyorsvonatra szálltam volna fel, úgy zajlottak az események. Mindketten megéltünk sok szenvedést a magunk módján. Nagyon sokat dolgoztam magamon, hogy társ tudjak maradni ebben a kapcsolatban, nagyon sokat változtam a kommunikáció, a konfliktuskezelés területén. Megtanultam nem panaszkodni. Tudom, hogyan veszítjük el magunk előtt a hitelességünket, és ezáltal hogyan tudunk kibillenni az egyensúlyunkból. Tartósan csak az értékrendünkkel azonos életet tudjuk élni. Értem, hogy mi emberek belső motivációnkat, életutunkat, felfogásunkat tekintve mennyire eltérőek tudunk lenni. Sokat dolgoztam azon, hogy ne ítélkezzek mások felett, elfogadjam, hogy mindenki Isten gyermeke, és egyformán fontos céllal van a világon. Szüleimet először tanítani próbáltam, nevelni, haragudtam, amiért ellenálltak. Később megértettem, hogy ez nem feladatom, elfogadtam őket önnön valójukban, és képes vagyok hálát is érezni feléjük.
Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.
24 évesen mély kilátástalanság érzése uralt. Nem zuhantam ebbe a helyzetbe, hanem mint a "megfőtt béka" szindróma ezt leírja: ha egy békát forró vízbe dobunk, az azonnal kiugrik, de ha hideg vízbe helyezzük, és lassan melegítjük, a béka észrevétlenül megfő. Ugyanez történt velem is. Nem vettem észre, hogy csúszok bele a bántalmazott szerepbe. A bennem élő sérült gyermek nem tudott mozdulni, beszűkült tehetetlenségbe ragadtam. Bántalmazott gyerek mintáját hozva egy bántalmazó házasság börtönében éltem, mégis képtelen voltam kiszabadulni. Genfben laktunk, diplomataként, egyetemre jártam, szép voltam, okos, jó anyagi helyzetben. Kívülről minden tökéletesnek látszott, de a zárt ajtók mögött elnyomás és erőszak uralkodott – szavakkal és tettekkel egyaránt. Amikor először ütött meg ököllel, csak annyit mondtam neki: "mi van, ennyit bírsz?" Nem menekültem. Így álltam ellen, ezzel a mondattal. Igy adtam tudtára, hogy a szavaimat, a gondolataimat, érzéseimet nem uralhatja. Ott nincs hatalma. Ez még jobban hergelte. Másnap én szégyelltem magam. Szégyen. Milyen erős is ez az érzés. Annyira mélyen elmerültem a tagadásban, hogy amikor végül segítséget kértem egy pszichológustól, még akkor sem tudtam megfogalmazni, miért érzem magam ennyire rosszul. Hiába jártam pszichológia szakra akkor, saját holtterembe nem "tudtam", nem akartam, nem mertem egyedül betekinteni. A terapeuta aztán egy falitáblára rajzolta fel mindazt, amit elmondtam. Az ábrán kirajzolódott egy anyai minta, amelyet öntudatlanul követtem. És ekkor kezdődött a legnehezebb rész. Rájöttem, hogy mennyire erősen kötődtem anyám útjához, mintha egy előre kitaposott ösvényen jártam volna, anélkül, hogy észrevettem volna, hová vezet. Dühös lettem és kétségbe esett. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött a tudatos önismereti utam. Azóta az előre vezető út a keresztül vezető út. Ha menekülnék, előre menekülök. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem tudatosítani a mintákat, amelyek irányítottak. Rájöttem, hogy csak akkor tudok változtatni, ha szembenézek velük. Beleállok. Ma már van kapcsolatom azzal a belső kicsimmel, aki amikor fél, retteg, megtartom. Gyógyítom. Szeretem.
A mintáimnak először megfelelni akartam. Mindenáron. Még ömagamat is feláldozva. Ami egy ideig működött is, mert haladtam az úton, amit mások rajzoltak elém. Majd a lepel lehullt. S egy idő után kezdtem valóságos börtönnek érezni azt a várat, amit korábban én magam építettem. Egy új és ismeretlen kaland kezdett el hívni. Amit először elutasítottam, majd hosszú halogatás után, fejestugorva választottam. Ekkor fordultam szembe a mintáimmal. Önmagamat választva, tapasztalatot kezdtem szerezni arról, ami korábban tilos volt. Rabláncokat szétszakítva vetettem bele magam a korlátok nélküli szabadságba. Élveztem. Évekig. Aztán idővel mégsem akartam már többé szabad lenni. Itt láttam arra rá, hogy a mintáimat nem legyőznöm kell. Hanem tapasztalati úton kell csak megtudjam, hogy a mintáim közül melyek az én valódi "igen-eim" és "nem-eim". A legmegdöbbentőbb számomra, hogy így végül az eredeti mintáimhoz, tanult értékrendemhez nagyon hasonló élet küszöbére érkeztem. Azonban már nem alárendelve önmagam, hanem felfedezve a rendben nekem szánt helyet. Így változtak végül a mintáim önsors rontó nehezékekből új élet alapját szolgáló erőforrásokká. Ha szabad akarsz lenni, vagy épp elég már a szabadságból, beszélgessünk!