Bertalan BaloghÚgy éreztem a helyemen vagyok, több éve voltam egy jól fizető munkahelyen, és egy párkapcsolatban. Szemmel látható volt az "előre"menetelem az élet minden materiális szintjén. Apránkent építettem az életem ahogyan az meg van írva és hittem, őszinten hittem, hogy elvezet a boldogsághoz. El kell, hogy vezessen, hiszen mindenki így él! Mégis mintha tőlem emberfeletti energiat követelne. Csak még egy kicsit kell többet dolgoznom, csak meg egy kicsit kell megértőbbnek lennem, még egy kicsit kell keveset aludnom, még egy kicsit kell így várnom és kibírnom. Hiszem mindenkinek működik, az lehetetlen, hogy nekem nem. Még pár év vagy évtized és szabad leszek és elérkezik az áhított boldogság és nyugalom, kellemes aranysárgás-szépiás filterrel átitatva. Majd derült égből mint villámcsapás az út szertefoszlott a lábam alol, látszólag minden előjel nélkül. Mintha egy társasjáték mellől áltam volna fel, nem értettem mit keresek itt és miért csinálom. Nem tudok többet adni, és rájöttem, valójában sosem volt igazán honnan. Így vált nyilvánvalóvá, hogy az amiben mindig is hittem, az ahová és ahogyan tartok talán nem is létezett sohasem. Úgy éreztem megfulladok.
6
Daniel UhleTánc. Társas-tánc. Páros tánc. Férfi-női tánc. A diszkós, két méterről "integetünk egymásnak" jellegű ugrabugra elég hamar kiábrándított. Így 20'-as éveim elején beiratkoztam egy klasszikus, tíz-tánc társastánc tanfolyamra. Az első órák elég kihívásokkal teliek voltak, mert a kijelölt táncpartnerem lecserélt egy saját, hozott férfira... De ez nem szegte kedvem, beiratkoztam egy másik tánciskolába és lelkesen tanultam a táncokat. Később folytattam a Salsával, majd később elkezdtem Kizombát is tanulni. (A Néptánc és az Argentin Tangó még hátra van.) A Salsát nagyon szeretem, mint vidám, mediterrán, "ugri-bugri" táncot, de a szívem csücske a Kizomba. Abból is klasszikus, nem pedig az urban változat. Itt lehetőségünk van mélyen, igazán mélyen is kapcsolódni. Lélektől-lélekig. Egy másik dimenzióban egyesülni, sokszor becsukott szemmel, mint férfi és nő és mint lélek és lélek... Aztán véget ér a tánc, mi visszatérünk ebbe a dimenzióba és megköszönjük egymásnak a táncot. Persze lehet több is belőle. De nincsenek elvárások - csak biztonságos kereket. És az örömforrás! Igazából mindenkinek felírnám receptre, terápiás célzattal a társastáncot. Mert rögtön megérezzük, hol tartunk, férfiként, nőként ebben a zavarodott világban. Mert rögtön érezzük a másik személyiségét, azt, hogy éppen holt tart önmagával. Mert akár ismerkedésként, randiként is ideális lehetőség, hiszen érezzük egymás illatát, el tudjuk dönteni, jól esik-e a másik érintése. Ja és a tánc tartalmaz nyomokban szexet is: mert a férfi-női energiák áramlanak és cserélődnek. Nekem már volt sikeres randim társastáncos bulira szervezve és volt több ismerkedésem is, amelynek az első lépése egy táncra felkérés volt. Bármilyen eseményen... Egy jól sikerült tánc lemodellez egy harmonikus párkapcsolatot is: valakinek vezetnie kell - és ezt a hölgyek általában az uraktól várják. :) A vezetés azonban nem egy uralmi játszma. Sokkal inkább egy felelősség, egy küldetés! A nő a kezembe helyezte a sorsát, bizalmat adott. A bizalom pedig bizalmat szül. Férfiként csak irányt mutatok, esetleg egy kis lendületet adok, de a lépéseket a nő teszi meg. Férfiként biztonságos keretet adok, amelyben a nő kivirágozhat, megmutathatja a szépségét a világnak, vagy családi keretbe átvíve a képet, gyerekeket hozhat a világra. Nagyon fontos azonban az ellentartás, amit talán párkapcsolati dinamikaként fordíthatnék. Mert ha nincs a nőnek ellentartása, akkor nem tudok mit kezdeni, nem tudok kapcsolódni vele. Akkor tényleg csak, mint egy bútordarabot, áttehetem egyik pontról a másikba. De ha a nőnek van ellentartása, akkor tudok neki irányt, lendületet adni és érdemben kapcsolódni. Csodálatos ajándék a tánc!
6
Dóka Viktor26 évesen lettem apa először. Vagyis Apa nem lettem. Apa vagyok mélyen valahol a zsigereimben, szerintem így születettem, hogy ez kódolva van. Valójában nem tudom. Mert bár van elképzelésem helyzetekről és lehetséges megoldásokról is, mégis ez (még) valahogy semmit sem ér az adott helyzet, nehézség vagy öröm megtapasztalása nélkül. Talán inkább tapasztalatom úgy, hogy apa leszek újra és újra. És nem csak a gyermekeim születése által. Sokkal inkább azáltal, hogy (sokszor felfoghatatlan méretű) kihívások vagy katartikus örömök és rácsodálkozások jönnek. És persze jön a félelem, hogy helytállok-e egy helyzetben, amiben még nem voltam. Felnevelni egy gyermeket. Vagy aztán kettőt, hármat, négyet. Inkább nevelnek ők engem. Tanítanak elfogadni, szeretni, meghallgatni. Ha képes vagyok kiadni a gyeplőt a kezemből, egészen csodálatos, addig ismeretlen helyekre vezetnek. És ezt nem csak képletesen értem. Egyszer megálltunk egy erdőszéli helyen. Amíg én kerestem a tovább vezető utat, addig ők néhány perc alatt egy hatalmas kidőlt fát vettek birtokba. Bogarastul, csalánostul, mindenestül játszótér, kutatólabor és akadálypálya lett belőle. Szóval azt tapasztalom, hogy sokkal inkább vállaltak és vállalnak ők engem, hogy tanítanak, hogy életre nevelnek.
6
Urbánkó ReginaMár gyerekkoromban sok mindent nem értettem, miért így csinálják a szüleim, miért nem úgy. Kamaszként már határozottan tudtam, hogy én nem így fogok élni, azt persze nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani. A szüleim szerettek, a lehetőségeikhez, korlátaikhoz képest mindent megtettek értem és két testvéremért. 14 évesen a továbbtanuláskor kiderült, hogy nagyon különbözik a jövőképünk. Szüleim rádöbbentek, hogy én nem leszek szakmunkás, gimnáziumba akartam menni. Világossá vált, hogy ettől kezdve a magam útját kell járnom, ez a terep már idegen nekik, a támogatásuk korlátozott. Az olló elkezdett kinyílni közöttünk, és az évek folyamán egyre szélesebbre nyílt, egyre kevesebb témában értettük meg egymást. Az új környezetben éreztem, hogy nem tudok boldogulni, ha nem változtatok az elvek, a gondolkodásmód jelentős részén, amit belém neveltek. Leltáraztam folyamatosan, mi az, ami működik, és mi az, ami életképtelenné tesz a világban, amit magam elé képzeltem. Nagyon határozott elképzeléseim, konkrét céljaim voltak a jövőmet illetően, amit egy postit-re felírva az íróasztalom fiókjába ragasztottam. Minden nap, amikor leültem tanulni, ránéztem a sárga cédulára, és rögtön tudtam, hogy miért csinálom. Diplomákat, nyelvvizsgákat szereztem a családunk történelmében először. Első férjemet a gimnáziumi évek alatt ismertem meg. A kapcsolatunk 13 év után ért véget, egy gyerekkel maradtam egyedül. Nagyon sokat tanultam a kapcsolatunkból. Láttam, hogy képes vagyok tartósan elkötelezni magam, de közben kiderült, hogy a céljaink hosszú távon nem egyeztek. Megdőlt bennem az eredeti tervem, hogy az életemet a férjemmel fogom leélni. Kerestem magam, ki is vagyok valójában? Hét évet töltöttem egyedül, a karrierem építésével foglalkoztam, megteremtettem az anyagi biztonságot, jólétet számunkra, megerősödtem magamban, nem féltem egyedül lenni. Sőt, rájöttem, hogy egyedül én tudom magamnak megadni minden téren a biztonságot. Keményen dolgoztam, munkabérből vagyont építettem. Eleinte nem kerestem társat, csak felfedeztem, hogy milyen is lehet a férfi minőség. Megélve mindent, amit a képzeletem diktált, idővel konszolidált keretek közé akartam terelni az életemet, tartósan családban gondolkodtam. A párkeresésemet az vezérelte, hogy találjak egy egyenrangú társat, aki hozzátesz az életemhez, minden téren. Nem „ingyen” vártam el, azt tudtam, hogy én értékes tartalommal töltöm meg a mérleg másik serpenyőjét. Második férjem nagyon kemény tanulási folyamatot indított el bennem. Megismerkedésünket követően 11 hónap múlva már a felesége voltam. Mintha gyorsvonatra szálltam volna fel, úgy zajlottak az események. Mindketten megéltünk sok szenvedést a magunk módján. Nagyon sokat dolgoztam magamon, hogy társ tudjak maradni ebben a kapcsolatban, nagyon sokat változtam a kommunikáció, a konfliktuskezelés területén. Megtanultam nem panaszkodni. Tudom, hogyan veszítjük el magunk előtt a hitelességünket, és ezáltal hogyan tudunk kibillenni az egyensúlyunkból. Tartósan csak az értékrendünkkel azonos életet tudjuk élni. Értem, hogy mi emberek belső motivációnkat, életutunkat, felfogásunkat tekintve mennyire eltérőek tudunk lenni. Sokat dolgoztam azon, hogy ne ítélkezzek mások felett, elfogadjam, hogy mindenki Isten gyermeke, és egyformán fontos céllal van a világon. Szüleimet először tanítani próbáltam, nevelni, haragudtam, amiért ellenálltak. Később megértettem, hogy ez nem feladatom, elfogadtam őket önnön valójukban, és képes vagyok hálát is érezni feléjük.
6
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsKét jogi diplomával kb 10 évi főleg közszférában való foglalkoztatás után a műszaki vonal felé mozdultam az információbiztonságba fektetett erőfeszítésekkel. Nem jött egyből a sok pénz, sokáig a főállásom mellett tanultam és vállaltam a kezdeti megbízásokat, vállalkozóként kellett saját kockázatomra csinálnom és mentoráltak üzletileg az első évben.
6
Szecskó ZsoltA betegség tanító, a lelkünkből szól Örökletes vesebetegséggel élem mindennapjaim, dialízisre járok, ha valaki tudja, mi az. Egy folyamatos befelé fordulást hozott, ahogy egyre jobban korlátozódtak a dolgaim, a kapcsolódásaim, a tevékenységeim, próbára tesz, mi számít igazán, mire adok energiát, ha nincs annyi, hogy találok belül erőt, ha edzésben nem tudom megélni, hogyan kapcsolódom, ha nem tudok sok helyen, helyzetben ott lenni. Hogyan szeretem a testem, ha nem úgy működik, nem úgy néz ki, ahogy szeretném. Ki vagyok én? Egy ember, akiről le lehet mondani? Egy férfi aki nem tud ott lenni? Most abban vagyok, hogy legyen ami van. Tagadni, rejteni már nem tudom. Ma már nyugalmam van vele. Kezdem megszeretni mint részemet, mint barátomat, mint tanítómat. Megmutatja, hogy az erő belülről (vagy felülről) jön, ha abbahagyom az ellenfeszülést azzal ami már van. Megmutatja, milyen az, szeretni, a feltételektől függetlenül. A betegség szeretni tanít. Talán ezért vagyunk itt, hogy megtanuljunk szeretni.
6
Marina dr. VargaA legújabb podcast hatására ma írtam egy levelet Tamásnak, abból idézek, úgy gondolom, talán elegendő: "Értelmet nyert az elmúlt sok-sok évem, ahogy bejártam az ívet, amit leírtok. Aztán, hova jutottam, ahogy mondjátok, hogy az előttem álló nap feladatait megcsináljam. Lesve körül, hogy vajon én vagyok e bolond. Mert voltam magam is agglomerációscsaládos, új autós, karrierres ügyvéd. Férj, gyerek. Még boldog éveim is voltak, meg sok lóvém. Oktattam a szakmát. Aztán jött az a szenvedés, amit már nem lehet kibírni, és aminek a megszüntetése miatt hajlandó az ember végre bármire. Így aztán a sok-sok év önismeret meg jóga. Védikus bölcsész meg minden is lettem. Pszichodrámát vezettem és családot állítottam. És a megvilágosodás volt az egyetlen célom. Mondanám, hogy röhögnöm kell, de nem. A megtapasztalásaimat semmiért nem adnám. Elváltam, szerettem férfiakat, adtam, hatottam. Mint a nagykönyvben , tudod. Számüzetés vidéken, évekig. Egyedül. Mindent. A mester aztán azt mondta, mindent tudsz. Mostmár menj és csináld. Azóta nem voltam nála. Továbbképzéseken igen. Máshol. De mit csináljak? Mi van? Megvágytam a Férfit, és újra férjhez mentem egy akkor a remete korszakot toló emberhez." A rendrakáshoz értek :D
6
András KardosMostanában sokat gondolok arra, honnan jöttem, mit éltem meg és hogy most hol tartok. Gyerekkoromban nem kaptam verést, nem kaptam szigorú nevelést. Helyette kaptam elhanyagolást, érzelmi, fizikai biztonság nélkül nőttem fel. Nem volt fontos ki vagyok, mit szeretek, mit gondolok, mik az érzéseim. Nem én voltam fontos. Szorongó, erősen gátlásos gyerek voltam, rengeteg félelemmel. Ezt senki nem vette észre, vagy még rosszabb, talán nem is érdekelte őket. Még emlékszem a sok kiabálásra, a haragra. A szüleim válására. A tanárokra, akik szintén kiabáltak. Sokáig az első gondolatom egy kiabálásnál mindig az volt, hogy az én hibám. Az üzenet pedig: a hang veszélyes, ha csendben maradok, az a biztos. Az akkori énem pedig lefagyott, megijedt, összeszorult a gyomra és a torka, míg mélyen belül biztonságra vágyott volna. De még fájóbb a csend: a nagymamám zugalkoholizmusa, a mentális betegségek és a halál körüli ki nem mondott szavak, a tabu. Otthon pedig kosz, mocsok, a ház zörejei, ajtócsapkodás, nyikorgó fűtéscsövek, feszült emberek vártak, maga elé meredő tekintetek. Meghívni soha senkit nem tudtam, úgy szégyelltem. Illetve meghívást az életre a családomtól nem kaptam. Én lábujjhegyen mentem haza, nehogy felkeltsem anyám. Ő éjjel üvöltette a zenét. Kifordult szerepek, parentifikáció, önkény. Majdnem érzelmi nyomorékká neveltek, de nem hagytam magam. A zenébe, a fantázia világába menekültem. Ez adott megnyugvást és mentsváram volt. Az érzelmeimet így meg tudtam élni és szabad voltam a saját kis világomban. És egy darabig azt hittem, csak magamra számíthatok. Viszont most már én döntöm el, milyen felnőtt leszek. Elgyászolom az érzelmileg sivár, kiszolgáltatott gyerekkorom. És egy csoda, ahova ennek ellenére eljutottam.
6
Izsa IstvánRettenetesen szorongó voltam amit alkohollal és drogokkal próbáltam oldani. Szinte mindent kipróbáltam amit csak lehet a dohányzás csak hab volt a tortán. 10évig napi rendszerességgel fogyasztottam ezt azt,hogy mit az szinte mindegy volt csak legyen valami. Sóvárogni a cucc után és az utolsó filléreket is erre költeni természetes volt. Nem érdekelt semmi csak a bulik és a lazulás. Egyik nap mikor belenéztem a tükörbe sárgás szemfehérje fogadott. Ez volt az a pont amikor megijedtem és realizáltam az önpusztítást. A leszokás önerőböl sikerült, persze nem azonnal hanem fokozatosan 2-3évembe telt, sikerült a dohányt is. 🙏
6
Joós DóraNem választ a Férfi, akire ráismertél Hosszas egyedüllét után éreztem, hogy érkezik a Férfi, akivel közös az életünk, a sorsunk. És valóban egy nap “besétált” az életembe. Ahogy a lelkét olvashattam, ráismertem. Láttam Őt, teljes valójában fénylett. Őt vártam. Mindent adtam ahogy csak adhattam, ahogy fogadni tudta tőlem. És éreztem, hogy nyílik, hogy kapcsolódunk, hogy olvasztom, hogy jó együtt, hogy csak együtt jó. Egy nap mégis mennie kellett, távolodni tőlem, hogy valóban választani tudjon, hogy Ő tudjon immár engem választani. Hosszú volt minden perc, de mégis nyugalmat adott az érzés, hogy összetartozunk. Van egy belső hang, egy legbelső iránytű, ami tudja az igazat. Rá figyelve nem csaphattam be magamat. Mára a Férjem és gyermekem édesapja Ő, Joós István.
6