Pallér ZsuzsannaSokáig vívódtam, hogyan legyek egyszerre fejlődő alkalmazott, gondoskodó anya, figyelmes társ, háztartást vezető és kertet gondozó nő. 25 évesen mentem férjhez, tele energiával, és úgy éreztem, mindenre képes vagyok. De amikor a második gyermekem is megszületett, már nem volt elég a 24 óra és az az életenergia, amit újra és újra vissza kellett töltenem – egyre kevesebb alvással. Egy váláson és egy kiégésen is túl voltam már, amikor elindítottam a vállalkozásomat. Újra a saját utamat jártam, mégis éreztem, hogy ismét kimerülök, szétszóródok. Ekkor édesapám elvesztése ráébresztett valamire, amit addig nem vettem észre. A temetésén három különböző beszéd hangzott el: egyet a felesége mondott, egyet a gyermekkori barátja, és egyet az egyik kollégája. Három különböző emberről meséltek, mintha nem is ugyanarról az életről beszélnének. Ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért éreztem magam annyira szétszakadva. Ha otthon voltam, bántott, hogy a munkahelyi feladatok állnak. Ha dolgoztam, fájt, hogy a gyerekeim hiányolnak. Ha magammal vagy a barátaimmal foglalkoztam, bűntudat gyötört, mert nem tűnt „hasznosnak”. A szerepeim széttagoztak, és azok váltak az identitásommá. Úgy éreztem magam, mint a tányérpörgető bohóc, aki egyszerre próbál mindent mozgásban tartani. De ez nem volt fenntartható. Le kellett vennem a szerepeket, és önmagammá kellett válnom. Megértettem, hogy nem a dolgok vannak az életem középpontjában – én vagyok az. Minden belőlem indul ki, és belőlem bontakozik ki. Ma már tudom, hogyan álljak stabilan, és mindig azzal foglalkozzak, ami éppen időszerű. Nem rohanok, nem zsonglőrködöm kétségbeesetten – helyette szabad vagyok és önazonos. Ez az, amit az élet megtanított nekem: ha magamat helyezem a középpontba, minden más a helyére kerül. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
7
Urbánkó Regina#kamaszkor Túléltük. Most már a 21-ediket tapossa, egyetemre jár, autót vezet, barátnője van az „én pici fiamnak”J. Ha ez számít, vagy mond valamit. Nekem jól esett volna tudnom, hogy eljutunk idáig, amikor kis kamaszkorát élte, és azt hittem minden próbálkozásom, igyekezetem, módszerem, a konkrét nevelésem csődöt mond. Nem értettem, hova lett az elmúlt tizen pár évem „kőkemény munkája”, ki ez a pimasz, nagyképű, arrogáns kis porbafingó, aki gúnyosan, flegmán reagál bármire, amit kérek tőle, vagy mondok neki. Lassan már egy éve ebben élünk, nem bírom tovább, segítsen valaki! Eljött a pillanat, hogy bementem egy könyvesboltba, határozottan a gyermeknevelés témájú könyvek közé. Segítsetek! Nem ezt a viselkedést szoktam meg. Értelmes, jóindulatú, szófogadó volt mindig. Egyszer ütöttem meg, még egészen pici korában, amikor kúszott-mászott és nem értette meg, hogy a felmosó vízben nem merülünk el könyékig. Magam elé állítottam, és rácsaptam a kezére. Csak nézett rám a gyönyörű kis pofijával, elhúzta a kezét és odanyújtotta a másikat. „Nem tudom mi az amit, most csinálsz, de kettő van belőle…”. Iszonyatos érzés volt a tükörbe nézni, amit tartott felém. Soha többet nem ütöttem meg. Megtanultam, hogy elég elmagyaráznom a helyzetet, mutatnom egy másik lehetőséget, és ő megérti. Működött. Egészen idáig működött, de már egy ideje nem. Ez sem, semmi sem. Sikerült egy olyan könyvet találnom, ami édesanyáknak szólt, és a kamasz fiú gyermekkel való kapcsolat volt a témája. Szuper. Ittam minden szavát, kötelező olvasmány szerintem minden fiús anya számára, nagyon tudom ajánlani. Megértettem, hogy a kamasz gyermek szerveztében milyen kémiai folyamatok zajlanak, gyakorlatilag mintha folyamatosan menstruálna, úgy tombolnak benne a hormonok. Ha jó, erős a kapcsolata az édesanyjával, akkor elkezd azon dolgozni önkéntelenül, hogy eltávolodjon tőle. Keresi önmagát, helyet kell csináljon a kislányoknak az életében, egyébként pedig folyamatosan próbálgatja a szárnyait, az erejét. Most erre emlékszám már, ennyi év távlatából. Írója, címe kéznél van, ha szeretnétek. Más volt ezen információk birtokában szemlélni a viselkedését. Újra meg kellett találnom az utat hozzá, hogyan közelítsek, hogy elfogadja a támogatásomat, mert éreztem, hogy szüksége van rám, de már más minőségemben. Változnom kellett nekem is. Elkezdtem figyelni, hogy mit szeret csinálni, mikor látom felszabadultnak. Felmentem a szobájába, amikor játszott a gépen, és leültem mellé. Nem értette, mit keresek ott. Mondtam, hogy csak kíváncsi vagyok rá, hogy mivel szeretsz játszani. Megmutatta. Figyeltem miről beszél, és kérdeztem, ami csak eszembe jutott, érdeklődtem. Majd jött a kérdés: kipróbálod? Huh, akarta a fene, de most uralkodtam magamon, kipróbáltam. Bénáztam folyamatosan, jókat nevettünk. És kijöttem. Majd mentem újra, és újra. Az elszigetelődése oldódott, már tudtam kivel - mivel játszik, mit él át a játék közben, lett közös témánk. Persze ennyi nem volt elég, hogy a helyzet teljesen megoldódjon. Kerestem minden csatornát, amin közeledhetünk egymáshoz. Akkoriban erősödött az online kommunikáció, a suliban az angolra volt rákattanva, annak érezte a hasznát, a neten is angolul kommunikáltak a különböző országokból összeverbuválódott csapatok. Láttam, hogy ő is sűrűn nyomkodja a telefonját, chaten egyeztettek, ki mikor ér rá játszani. Hát, jó! Legyen! Végül is, angolul tudok, messengert használok, akkor miért ne! Először csak, „kész az ebéd”, aztán „félkor indulunk”, aztán minden is… Volt, hogy nem jutottak eszembe szavak, hát használtam a fordítót, volt, hogy a válaszában kijavított, hogy ezt másképp mondják, akkor én is tanultam valami újat. Közeledtünk egymáshoz, szépen fokozatosan újra egymásra találtunk. Már egyikünk sem volt ugyanaz, megfejlődtük mindketten a magunk módján a magunk útját. A zsigeri reakcióm két pofon lett volna, miközben tudatom vele, hogy az én házamban, amíg az én kenyeremet eszi… biztos ismerős a mondat Nektek is. Éreztem, hogy nem működött volna, csak még nagyobb távolság lett volna közöttünk. Elfogadtam, hogy egy felnőtt van kialakulóban, aki a saját útját akarta járni, és akit nem akartam a saját képemre formálni. Azt akartam, hogy legyen lehetősége még jobbnak lenni. Viszont tudni akartam, hogy mi az irány, és a kontrollt nem akartam elengedni, nem is szabad elengedni. A látszólagos „majd én tudom” mögött egy nagyon bizonytalan, elveszett kis lélek van, aki nagyon nagy támogatásra szorul. Épp olyan elesett, mint amilyen erős. Az én receptem szerint a legfőbb alapanyagok: szeretet, türelem és együttműködés. Nekem így működik a gyereknevelés.
Bertalan BaloghMert ugyan nem történt semmi olyan, de mégsem mesélnem el szivesen, hogy egész éjjel együtt voltunk és beszélgettünk kettesben egy szobában és... vagy Nem történt semmi olyan, de elaludtunk ölelkezve... vagy szerintem ez nem számít, de igazából csókolóztunk... vagy nem volt kimondva, hogy együtt vagyunk meg amúgy is épp szakítottunk, de lefeküdtem valaki mással... vagy igazából ez csak ölelés, kicsit hosszabb, meg érzelmesebb, de én nem tettem semmit, meg amúgy nem jelent semmit... vagy ez csak egy papír, néhány sorral, telefonszámmal, ami nem komoly, flörtnek sem nevezném csak megkedveltük egymást... vagy csak par üzenet, meg egy kicsit telefonáltunk, es... a sort folytathatnám Aztán mikor már a saját kritériumaimat sem tudtam hogyan csürni-csavarni hogy átférjek az egyre alacsonyabb léc alatt akkor elkezdődött a titkolózás. Mert ha nem tudja nem kell magyarázkodnom hiszen éreztem, ha hangosan ki kellene mondanom, én sem hinném el a magyarázatot. Aztán mikor kibújtak a szögek a zsákból akkor hazudok, hiszen a masik kényszerít, hogy erről beszéljek és magyarázkodjak, én el sem akartam mondani és biztosan nem értené meg. Pedig ez egy semmiség, meg nem is számít...de...számít. És mikor szorul a hurok és már a hazugságok és titkok közt túl nehéz lavírozni, akár le is zárhattam volna hellyel-közzel tisztessegesen bármelyik kapcsolatot...de helyette elkezdem lassan lerombolni, ha nem ment, szétbaszni, izomból, geci módon. Mindegy hogyan, csak legyen tettes és áldozat. 1 év, 3 év, 5 év...nem számít. "Most szabadítsanak ki mert nembírom tovább. Hiszem megfojt, nem hagy, nem lát, nem bízik..." Önsorsrontás, meg sémakémia, meg traumás kötődés...ilyenekkel takaroztam, hogy ne kelljen beismernem magamnak, hogy nem vagyok őszinte, hogy ez a kapcsolat, élet, működésmód már nem szolgál. Persze tudom, egy kapcsolathoz két ember kell, meg közös a felelősség...blablabla Bátorság, őszintesés, igazság, szeretet. Ez látszik körvonalazódni, ebben a sorrendben.
- Urbánkó Regina
Szinte együtt kezdtük a felnőtt életünket, egy álompár voltunk, a környezetünk irigyelt bennünket. Ha a jövőnket tervezgettük - merre, hogyan tovább - egy biztos pont volt csak: együtt, holtomiglan - holtodiglan. 6 év együttlét, majd 7 év házasság után, gyermekünk 3 éves volt, mikor egyik este bejelentette: holnap elköltözöm. Éreztem egy ideje, hogy valami furcsa, de ez a mondat mégis hidegzuhanyként ért. „Rendes” feleség voltam, vasaltam az ingjeit, főztem, ügyeltem a tisztaságra, rajongtam a fiúnkért, dolgozni is visszamentem 4 órában, hitelünk volt, kellett a pénz. Már egy jó ideje sokat túlórázott, hát elfoglaltam magam, még többet takarítottam, még új ágyneműt is rendeltem, hogy jól tudjon pihenni, abban a kevés időben, amit itthon tölt. Szerettem. Bután, naivan. Csak sajnálatot láttam reggelente a szemében mikor az ajtót becsukta maga után. Miért sajnál engem? Ha véletlen időben hazajött, éreztem, hogy nem hozzám jön haza, csak a gyermekünkhöz. Mi ez az egész, amiben élünk? Normális ez így? „Holnap reggel elköltözöm… elköltözöm…. holnap reggel.” Egy pillanat alatt helyrekerültek a puzzle darabjai, és kitisztult a kép. Istenem segíts, ebbe belehalok. Miért érdemlek ekkora büntetést? - életemben először, de ma már azt is tudom, hogy nem utoljára tettem fel magamnak a kérdést. Miközben kerestem, a választ, hogy hol hibáztam, mikor vétkeztem ekkorát, egy merőben más felismerés csapott belém, mint a villám: nem, ez nem büntetés, ez ajándék. Rögtön újabb kérdések tódultak a fejembe: akkor ki az, aki vár rám? Ki az, aki miatt ebből a kapcsolatból tovább kell lépnem? Másnap reggel pakolni kezdte a ruháit, a holmiját. Én segítettem fogni a táska fülét, hogy könnyebben menjen. Ő zokogott, én csak néztem ki a fejemből bambán, és az foglalkoztatott, hogy: hol van az én ajándékom?
Kinga MátéVolt egy álmom, amire nagyon tisztán emlékszem. Nem szoktam emlékezni az álmaimra, de ez más volt. Meghaltam. Nem tudom, mi okozta ezt, nem tudtam, hogy meghaltam, csak lepergett előttem az életem, ahogy sokszor hallottam ezt másoktól. Nem úgy, ahogy elképzeltem, hogy ez történhet. Rég elfeledett helyzetek jöttek és érzések, más nézőpontok, mint amit akkor láttam és éreztem, amikor történt. Mintha visszamehettem volna, hogy megértsem mélyebben az életem bizonyos pontjain az eseményeket és betekintsek abba, hogy mit érzett a másik szereplő, akivel történt. Majd jött a pillanat, amikor rájöttem, hogy vége... nagyon erős volt az a gondolat, hogy mennyi mindent nem fejeztem be, hogy mi lesz így a különböző félbehagyott dolgaimmal? De már nem volt lehetőségem visszamenni, vége volt - az álmomban. Aztán felébredtem! Kaptam esélyt, hogy változtassak és ha egyszer eljön valóban ez a pillanat, akkor ne legyen bennem ekkora rémület, mint amit az álmomban megéltem. Sokat mutatott nekem arról, hogy hol tartok az életemben, hogy ott - akkor - az álmomban mik voltak a prioritások, mit akartam volna még elrendezni, befejezni.
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsAz eredendően negatív apakomplexus és a legkisebb gyerek-szerep és indigógyerek-lét miatt mindig is kihívás volt a normális önértékelés. A régebb óta megkezdett folyamatot a Covid-időszak tetőzte be: szisztematikusan elkezdtem vizsgálni, ki vagyok, milyen úton, miket átélve jöttem és merre felé tartok. Egyszerűen beleszerettem magamba és az életembe úgy ahogy volt, amely területeken pedig erre nem voltam képes, ott igyekeztem a legjobb verzióm megtalálni, ami már számomra is vonzó. Egyúttal rájöttem, hogy az ekkor megtalált felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.
Dóka Viktor26 évesen lettem apa először. Vagyis Apa nem lettem. Apa vagyok mélyen valahol a zsigereimben, szerintem így születettem, hogy ez kódolva van. Valójában nem tudom. Mert bár van elképzelésem helyzetekről és lehetséges megoldásokról is, mégis ez (még) valahogy semmit sem ér az adott helyzet, nehézség vagy öröm megtapasztalása nélkül. Talán inkább tapasztalatom úgy, hogy apa leszek újra és újra. És nem csak a gyermekeim születése által. Sokkal inkább azáltal, hogy (sokszor felfoghatatlan méretű) kihívások vagy katartikus örömök és rácsodálkozások jönnek. És persze jön a félelem, hogy helytállok-e egy helyzetben, amiben még nem voltam. Felnevelni egy gyermeket. Vagy aztán kettőt, hármat, négyet. Inkább nevelnek ők engem. Tanítanak elfogadni, szeretni, meghallgatni. Ha képes vagyok kiadni a gyeplőt a kezemből, egészen csodálatos, addig ismeretlen helyekre vezetnek. És ezt nem csak képletesen értem. Egyszer megálltunk egy erdőszéli helyen. Amíg én kerestem a tovább vezető utat, addig ők néhány perc alatt egy hatalmas kidőlt fát vettek birtokba. Bogarastul, csalánostul, mindenestül játszótér, kutatólabor és akadálypálya lett belőle. Szóval azt tapasztalom, hogy sokkal inkább vállaltak és vállalnak ők engem, hogy tanítanak, hogy életre nevelnek.
- Kinga Máté
Életem eddigi leghosszabb párkapcsolata, melyről azt hittem, amitől azt reméltem, hogy örökké tart majd és tökéletes lesz, sok olyan tapasztalatot hozott, melyek által rájöttem, hogy a párkapcsolat, az igazán jó kapcsolat nem úgy működik, ahogy én gondoltam. Naiv kislány voltam és a sok csalódás után nagyon sok harc jött. Azt hittem, hogy én vagyok a jó és a párom volt a rossz, aki bántott engem. Tele voltam fájdalommal, ítélkezéssel, hárítással. Őt akartam megváltoztatni, és hittem azt, hogy ő tökéletes számomra, tökéletesek leszünk mi együtt, csak neki máshogy kell hozzáállnia a kapcsolatunkhoz. Mondhatnám, elég tipikus ez a helyzet. Vállalom. Hogy pontosan hol volt az a pont, amikor nekem kellett volna változnom, nyitnom, rugalmasabbnak lennem, vagy felismernem, hogy nem tudunk együtt haladni az úton vagy másképp tudunk... ezek mind jó kérdések... Nem láttam ezeket akkor, csak élt bennem egy kép, és ahhoz ragaszkodtam. Voltak jelek, többször volt bizonyíték megcsalásra is... számomra ezek voltak a legnagyobb intő jelek, de én túl makacs vagyok, mindig is az voltam. Hajtottam tovább ugyanazt, ha egy ilyen fejezeten valahogy túljutottunk. Az életem során csak az igazán nagy pofonokból tanultam. Így volt ez a párkapcsolat terén is. Jóideje gyűrű volt már az ujjamon, bár még nem házasodtunk össze, amikor kiderült, hogy a páromnak, életem első igazán nagy szerelmének, van egy 2 éves gyereke és gyakorlatilag egy párhuzamos élete. Másnap elköltöztem, de még másfél év kellett, hogy kijöjjek ebből a kapcsolatból. Ez volt szó szerint a túlélésemért folytatott harc. Olyan állapotban voltam akkor, hogy szó sem lehetett arról, hogy rálássak a saját felelősségemre. Sok év kellett, hogy megbocsássak neki és magamnak. Sok év kellett, hogy hálás tudjak lenni ma már mindezért. Sok év kellett, hogy újra bízni tudjak.
- Pallér Zsuzsanna
Az én megélésem szerint: valahányszor a párommal mind a ketten teljesen elköteleződtünk amellett, hogy a kapcsolatunkat rendbe hozzuk, akkor valóban helyreállt az egyensúly. Amikor bármelyikünk vonakodott ettől és inkább a sértettséget őrizgettük, ez még segítséggel sem volt lehetséges. Nagyon sokat jelentett az is, ha csak az egyikünk figyelt jobban. A kapcsolat olyan számomra, mint a társastánc. Ha nincs egy ritmus, ha mindkét fél vezetni akar, abból ütközés lesz. Én sokat ütköztem, sokat tanultam és ebből kifolyólag sokat is javítgattam a kapcsolataimat, míg rá nem jöttem, hogy a probléma abból indul ki, hogy nem igazán van rendben a nőként való működésem. A kapott, ellesett minták, a társadalmi zavaros nézetek érezhetően nem segítettek. A kapcsolataim javulásához a nőiességemmel való kapcsolaton és az önkifejezés különböző formáin keresztül vezetett az út. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
- Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
A Covid magánya hozta meg ezt is. A volt barátom nem sokkal a hivatalos karantén kihirdetése előtt szakított és egy bántalmazó kapcsolatból kijőve Isten kegyelméből minden ezzel kapcsolatos gyökérnek a mélyére menve megértettem, hogy ezeket a felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára. Aztán bejött a képbe a férjem és az első ismerkedő beszélgetések alkalmával kiderült, hogy lányokat mentorálok. Kiderült, hogy ő meg fiúkat. Kisvártatva akárhova mentünk már mint jegyes pár folyton azon találtuk magunkat, hogy kérdésekre válaszolunk a kapcsolatunkról, a történetünkről, és minden válaszunk újabb öt kérdést indukál. De az ügy nem így jött csak simán, hogy na akkor nekünk tanítanunk kell! Először kötetlen társasozós alkalmakat hirdettünk az egyedülálló ismerőseinknek, garantált cikimentes légkörben. Vagy 20 ember vegyesen összeeresztettünk, vállalható jó partíkat és nem lett belőle semmi, még beszélgetések, barátkozások sem. Ekkor ütött szöget a fejünkbe, hogy mennyire korlátozó elvárásokkal élhetnek itt emberek, és ezt a gyanúnk az ezt követő beszélgetéseink vissza is igazolták általában. Aztán elhívtak minket egy pár napos konferenciára megosztani a történetünk, de úgy tűnt, az összesen két óra, amit kaptunk, nem elég. Ekkor keresett meg egy főszerkesztőnő és jött a csoport-vezetés, csoport-indítás gondolata. Elég nagy az ellenszél, amiben mennünk kell, de akikkel foglalkozunk, állandóan azt jelzik vissza, hogy bárcsak többekkel megosztanánk, mi mindent tanultunk az elhívott, megelégedett életről. Ezért, értük csináljuk. Megfelelően korrigált perspektívájú emberek nagyobb eséllyel fedezik fel egymásban a hasonszőrűt és alakulhatnak barátságok, ki tudja, talán szerelmek is.