Varga Simon KristófBármennyire abszurd, vagy talán sokaknak nem elfogadható, nekem életem első komolyabb gyászélménye a kutyám elpusztulása volt. Egy kullancsbetegség támadta meg, leállt a veseműködése, infúzión volt otthon egy hétig nagyjából, én annyira belebetegedtem, hogy kihagytam az iskolát is. Amikor elpusztult, szüleim jó szándékkal akkor temették el, mikor nem voltam otthon. Nem tudom, segített volna, vagy még nehezebbé teszi, hogyha látom a halott testet. Apai Nagynapám egyik napról a másikra ment el, egyik nap szüreteltek, éjjel felült az ágyban, a szívéhez kapott, és leesett. Az ő nyitott koporsóját meglátva, homlokán az esés sebével, a fehér arcát látva egy pillanat alatt olyan kicsire ugrott össze a gyomrom, mintha valaki markában szorítaná vasököllel. 23 évesek voltunk, zenésztársak, barátok, közös cél, közös vágyak, közös álmok, több formációban is játszottunk, zenéltünk, színjátszottunk együtt, de mélyen tudtuk, hogy körülöttünk változhatnak az emberek, de mi ketten vagyunk az alap, ő a kerekek, én a motor. Ezt ő mondta így. Gimlinek hívták, mert alacsonyabb volt, mint a többiek, mikor általános iskolában ráragadt ez a becenév, szűkszavú volt, sokszor kellemetlenül is, érzékeny, otthon a számítógépe rejtett mappáiba rengeteg verset írt, szobagitáros volt. És született dobos, és zseniális hangmérnökpalánta. Az első koncertünkre néhány hónap alatt megtanult dobszerkón dobolni. Aki próbálta, ült már dobszerelés mögött, tudja, hogy ez mekkora dolog. Elképesztő humora volt. Mások mondták ki hangosan az ő orra alatt eldörmögött zseniális vicceit. Az egyik nyáron, színjátszótábor alatt fel kellett utaznia Pestre valami vizsgálatra, mert volt egy kis seb a nyelvén, ami nem akart begyógyulni már egy ideje, mintát vettek belőle. Megyek ki érte a vonathoz, na, mi volt? Hát, izé. Rosszindulatú. Nem is értettem először, kérdeztem valamit, őt ez elkezdte zavarni, úgyhogy amíg visszaértünk a többiekhez, csendben ültünk az autóban. Másfél év kínszenvedés, operációk, kemoterápia után elment. Akkor volt 23 éves. Már nem volt nyelve, mert darabonként kivágták. Az utolsó hónapjaiban nem találkozhattunk vele, titokban volt tartva, mennyire súlyos az állapota. Nekem Gimli egy űr, egy seb, ami talán begyógyult már az elmúlt tíz évben, talán ennél jobban nem tud begyógyulni, az emlék, a hatalmas heg ott van, a részem, nélküle nem az lennék, aki vagyok, nélküle az élethez és a halálhoz sem így állnék hozzá. Ennyi idősen nem "normális" elveszíteni valakit, nem ennek lenne az "ideje". Legalábbis sokáig így gondoltam, haragudtam, szomorú voltam. Igazságtalanság. Emberi szemszögből mindenképpen. Csak emberi szemszögből az ilyesmit kár nézni, úgysem érthetünk belőle semmit. Én mindent köszönök, bennem tovább él, és eszembe szokott jutni, hogy ez egy olyan üzemanyag, hogy talán veszélye is van, hogy magadra veszel elhunyt szerettedet, az ú álmait, vágyait, félbetört életét, és a saját életedben akarod kompenzálni, kettőtök helyett beteljesíteni, amiből ő kiszállt. Mindenesetre azon kívül, hogy erre igyekszem ébernek lenni, kiiktatni őt nem tudom és nem is szeretném, bennem él, dolgozik bennem, ahogyan dolgoznak bennem Nagyapáim, Dédapáim, minden ősöm, akiket nem is ismerek az eszemmel, dolgozik bennem az elpuszult gyerekkori kutyám, a lovam, igen, ilyen életem volt, volt saját lovam is. Álmodni szoktam velük, hogy még élnek. Rettenetes lelkiismeret-furdalással tudok ébredni, hogy nem tettem meg minden értük, amíg itt voltak velem. Azokkal, akik most itt vannak, mindent megteszek, hogy ne kelljen később így éreznem. Hiszek az örökkévalóságban. Hiszek a feltámadásban. Hiszem, hogy az élet örök, Istenben, és amit korábban nem értettem a keresztény tanításban, hogy testben támadunk fel, a zene és a fizika, hangok rezgése, frekvenciák által nem olyan régen erre is megkaptam magam számára a választ. Úgyhogy tudom, találkozunk még - és nem kell félni, hogy ez valami zombi-horror lesz :D
1
Béres TamásAz elmúlt 3 évben értek el az első gyásszal, de leginkább a halállal kapcsolatos tapasztalataim, élményeim. Először a nagypapám halt meg, aki rendben volt ezzel. Majd rá egy évre édesapám saját keze által vetett véget az életének. Tavaly pedig a mamám, hosszú betegség, szenvedés után. Az öngyilkosság témájával kapcsolatban is szívesen írok majd a tapasztalatokról. A gyász folyamatait már sokan leírták, sok helyen megtalálható. Érdemes tanulmányozni ezeket, hogy lásd, éppen hol ragadtál le, hol van még munka. Egy dolog, ami tényleg segít, az ügy, a feladat, a munka. Ezeket az én tapasztalataim szerint nem érdemes elengedni, bármi történjen. Az itt maradottaknak mindig nehéz, de azt hiszem a legnehezebb azoknak, akik közel állnak hozzád és végig nézik, ahogy szenvedsz. Miattuk érdemes minden nap felkelni! Az elején minden barát, hozzád közel álló ember a tehetetlensége miatt segíteni szeretne jó szándékkal, de ez nem valósítható meg. TE tudsz egyedül magadon segíteni ebben. Nyugodtan szenvedj, sírj rengeteget, hibáztasd magad, a világot, bármit, bárkit! De ha elfogadsz egy tippet, azt nézd meg, hogy ennek a legalján, ha lemész, mit(kit) találsz majd és szedj fel onnan valamit! A halál legnagyobb tanítása nem az, hogy a szeretteink meghalnak, hanem, hogy ránk is ez a sors vár. Ez az egy, ami biztos. Ambivalens módon a halál az élet egyik értelme, ami miatt minden egyes nap, amit tudsz, tegyél bele! Csináld, amit szeretsz, légy azokkal, akiket szeretsz. Ne add fel! Az élet az a játék, amiben biztosan, mindenkinek lesz Game Over. :)
Sándor AttilaMiközben a hugival mostuk anyut és öltöztettük át, picit az volt az érzésem, hogy most Ő a csecsemő. Sajnos az őt kísérő további szertartás elmaradt, mert nincsen meg a hozzávaló kultúránk. Elveszett. A gyászfeldolgozás egyik része a halottról szól, hogy ő is tudja, hogy már nincsen ebben a dimenzióban. Ennek kb. 3 napos menetnek a fontosságát sokan nem értik, nem is tudhatják, mert már nagyon nincsen kitől tanulni ezekről. Mára annyi marad, amit én is megtettem és teszek többször is, hogy szeretettel imádkozom érte, hogy mielőbb átérjen, ne rekedjen meg itt. A másik része ennek a folyamatnak nálam az, hogy igyekszem fedolgozni a vele való megéléseimet. A jót is és a rosszat is. Bocsánatot kérni és megbocsátani. Talán ez a nehezebb. A 70-es évek végén, láttam egy filmet, ahol a főhős meghalt a film végére. Vártam volna, hogy jön a sötét gyász, de a búcsúztatók ahelyett, hogy magukat tépve, zokogtak volna a fájdalomtól, egy boldog táncba kezdtek és virágokkal, ünnepelve búcsúztatták a kedves halottat. Fehér ruhában, angyalokhoz méltó öltözetben. Nagyon megmaradt bennem ez a történet. Sokszor, nagyon sokszor előjön ez a kép. Azt gondolom ma, hogy ezt a gyász dolgot, már akkor, kölökként is zsigerből érthettem. Ma pedig, már meg is tudom magyarázni: Ha az életünk mérlege pozitív (= a legjobb tudásunk szerinti szeretetben éltünk), akkor biztosan a JÓ oldalra kerülünk. Ez a JÓ oldal pedig, egy katolikus világképben, magát a Mennyek Országát jelenti, ahová egész életünkön keresztül törekszünk. Ki tudatosan, ki tudatlanul. Ha beteljesedik egy élet vágya, akkor azon búsulni kellene? Sajnos, ezt pont rosszul tanítják nekünk, ha egyáltalán tanítják. Édesanyám egész életében pedagógus volt. Nagyon sok gyermeket szeretett át a tanulás nehézségein. Sokan tisztelték, mégtöbben szerették. Hát Ő, biztosan megcsinálta. Isten nyugosztalja a JÓ oldalon! Ha majd én megyek át, akkor aki marad, az mulasson és örüljön és három napig táncoljon, mert én is a JÓ oldalra törekszem. De addig is éljünk! tapasztaljunk, mert a Jóisten rajtunk keresztül szereti a világot. Engedjük Neki! Erre bíztatok mindenkit is.
Ma GaHosszú keresés után megtaláltam a helyemet a világban amikor megszületett a kisfiam akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Mellette a helyemen voltam. Életem legnagyobb fájdalma amit nem is hiszem, hogy valaha meg lehet gyógyítani, hogy a kisfiamat az anyja elvette tőlem és elvitte egy olyan országba ahol én nem élhetek. Elszakította tőlem, nem láthatom és nem lehetek vele az apjaként.
1
Katalin SkultėtyAz elmúlt 1,5 évben "mindenemet"=(ami nekem a mindent jelentette) elveszítettem. Álltam már fel padlóról korábban, na de így, hogy az asztal összes lába kidőlt, itt még nem jártam... Egy láb, egy életterület sem volt, amibe kapaszkodni tudtam volna... Annyira lesújtottak a másfél év történései, hogy volt, mikor csak itthon pihegtem egyedül, arra koncentrálva, hogy tudjak lélegezni. Az élet rákényszerített, hogy ne meneküljek tovább. Rákényszerített, hogy magammal legyek és megszüljem magam. Szakítás; gyerekek leválása; vállalkozói lét befejezése közel 10 év után, közösség, ügyfelek elveszítése; volt férj nem tud a megállapodásunk szerint fizetni, mindeközben a munkahelyemet is elveszítettem váratlanul, 1 óra leforgása alatt; anyagilag közel a nullára kerültem; legjobb barátnőm meghalt motorbalesetben, akinél dolgoztam és vele terveztem a további munkát; barátokról pattantam le, fordultak el és veszítettem négy, számomra fontos baráti kapcsolatot. A családomban én léptem hátra. Eljött az idő, hogy vállaljam, inkább vagyok magammal, mint olyan kapcsolatokban ahol teljesen egyedül, meg nem értve érzem magam. Bár fájdalmas és kínkeserves ezen végigmenni de volt egy pont, ahol nem tudtam tovább küzdeni. Megadtam magam. Feladtam magam. Hagytam, hogy összedőljön az illúzióváram, minden, amit magamról és másokról gondoltam. Nem volt más választásom, meg kellett engednem, hogy szembenézzek a valósággal. Mostanra tapasztalom és élem, hogy a folyamatos sokkok, veszteségek, csapások hozzásegítenek ahhoz, hogy újjászülethessek. Ezért vagyok itt is.
- AAndrea
Életetünk során nem ússzuk meg hogy ne történjen meg velünk,legalább egyszer hogy elveszítünk egy olyan embert aki közel áll hozzánk. A gyászfeldolgozás egy hosszú folyamat. Hagyni kell hogy fájjon,és lassan el kell engedni őt.
2 
ZsaniA covid özveggyé tett, 16 év után meg kellett tapasztaljam hogyan tudok egyedül megállni a lábamon anyaként, emberként. Tele voltam félelmekkel, aggodalmakkal, ezzel párhuzamosan felszabadultsággal is, hogy amit eddig elfojtottam, megélhetem. Idővel meggyőződéssé vált hogy megy minden, megélhetem azt az erőt, hogy tudom menedzselni az életem.
6
KA trauma egy megállítás. Vagy több. Mit akar megmutatni? Mi az, amit nem tudok elfogadni? Nekem azt, hogy nem lehet mindig enyém az irányítás. És hogy mindennek ideje van. Az elmúlás nekem a megengedés tanítója. Megengednem,hogy fájjon, megengednem, hogy érezzem, emlékezni a jóra, a rosszra. És hogy ott is van velem és itt is, mert a részemmé vált. Ezzel megyek tovább.
2
Erika BaloghSokáig nem értettem hogy mit jelent az egy év gyászidő, miért pont ennyi és miért nem több vagy kevesebb. Mi dönti el, hogy ennek ennyinek kell lennie? A férjem 7 és fél év küzdelem után elment, a betegség minden téren rombolt. Kapcsolatok, emberek, barátságok anyagiak, vagyis a szó szoros értelmében a nullára vitte az életemet. Mindig annak nehéz aki itt marad, és a népi bölcsesség nem téved. Most itt vagyok egyedül, keresem az utam önmagamhoz, másokhoz de tétova vagyok és ügyetlen. Az évek vasmarokkal szakítottak le belőlem darabokat, így a hatvanon túl szinte minden irreálisnak tűnik. Persze jönnek a jó tanácsok, de ebből mennyi a valós tapasztalat, és mennyi az olvasott vagy hallott "bölcsesség"? Az idő nem gyógyít csak tompítja az élét a fájdalomnak, nem akarok hamis mondatokat mondani, olyan nincs hogy a nap 24 órájában minden spiri meg happy, nem ilyen nincs. És nincs csak fekete szemüveg amin keresztül minden sötét, hanem az érzelmek hullámzóan dobálnak naponta. Persze igyekszem nagyon, de pont a mai napon ért egy nagy felismerés, ami szó szerint megint atomokra robbantotta a nehezen összetákolt életemet. A nagynéném 300 km-re lévő kórházba került, és rádöbbentem hogy ő volt a kapocs a külvilág felé, és most ő sincs itt. Most szorított sarokba igazán a magány, és ez hozta ki belőlem ezt az írást. Hogy igenis fel kell készülni arra, hogy mi lesz azután ha valaki egyedül marad. Ez nem tiszteletlenség az elmenő felé, nem hálátlanság, hanem a túlélés egyik fontos sarokköve. Mert nem csak az eltávozott érdemel odafigyelést és méltó búcsúzást, de aki itt marad annak is szüksége van érzésekre és kinyújtott kézre. És ez a legtöbb esetben nincs. Egy messze nagyvárosban - nem írom a nevét mert nem ez a fontos - néhány egyetemista rájött hogy egy nagyvárosban sok a magányos ember. Öreg, fiatal, kövér, sovány, de valamiért egyedül van. Egy helyiséget kibéreltek - adományokból - lomtalanításból szereztek székeket, asztalokat és kinyitották az ajtót mondván: Mindenki jöjjön aki egyedül van. És jöttek és jöttek. Bárki leülhet bárkivel beszélgetni aki szimpatikus neki, de hozzá is odamennek akiknek ő az, és így születnek barátságok, kapcsolatok vagy csak beszélgetnek egy jót. jelképes adományt szoktak adni, hogy mindig legyen az asztalon süti, pogácsa vagy üdítő. És működik. Mert ha nem figyelünk egymásra akkor tényleg nagy baj van. És hogy én hogy vagyok, és hol tartok?Hát itt. Egyedül és szomorúan. De igyekszem.