Tapasztalatok

Inczédy Edit

A múlt feldolgozásába nagy szelet jutott a spiritualitàsnak. Amikor mondjuk a valóságot kutattam, a végsőkig, az abszolutig szerettem volna eljutni…vizsgálva persze a múlt jelen jövő témákat. S aztàn zsigeri megélésem lett abból, hogy valósàgosan tènyleg nincs múlt, nincs jövő sem, De még a most sincs. Megszálottkènt szerettem volna ezt bebizonyítani. Könnyítés volt számomra annak átélése “belül”, hogy valójában sosem történt semmi. De ugye mèg is történt…:) Azt felismerni, hogy sem a szüleim, sem a lányaim apukája, sem senki nem csinàlt velem semmi rosszat, mert hisz mindent én csináltam magammal, az először “fura” volt. De megláttam. Megláttam azt, hogy minden történést én fordítottam le a magam számára. Mert úgy akartam látni. Mert hozzà tartozott az úthoz.,A tudatlansàghoz. Nagyon szép az, amikor a szemem kinyílt, akkor tudtam közeledni azon emberek felé, akiket addig elutasítottam, kerültem. Keblemre tudtam ölelni őket úgy, hogy az sem számított, ők hosszú tàvon szeretnék-e ezt a közeledést. Ez a tapasztalatom, hogy kinyílt a szívem, ami mindig is nyitva volt…a vaksàgom zàrta csak be. Így lehetett az, hogy nincs harag bennem. Megèrtès, és szeretet az van. Teljes felismerése, megértése annak, hogy a màsik rajtam okozott sebe, vágása, karcolása nem volt szándékos…boldogtalansága hozta elő, ahogy az én boldogtalanságom meg lefordította. Szép folyamat ; Előbb hibáztattam másokat, aztán magamat. Végül mindkettő eltűnt, s az maradt,; hogy történt az élet. Úgy, ahogy.

Bertalan Balogh

"Ne próbald meghajlítani mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld elfogadni az igazságot, hogy nincs kanál...és akkor majd latni fogod, hogy nem is a kanál hajlik, hanem te magad." Gyermekként azt hittem mindenki így él. A szenvedelybetegség, problemák és konfliktusok hatarozzák meg az emberek mindennapjait amit ilyen-olyan erőfeszítesekkel de legfőképpen lemondással és önfeladással át lehet hidalni. Semmi esetre sem megoldani. Legfelejebb konzervalni valamit ami amúgy sokkal rosszabb is lehetne. Kamaszként nyilvanvaló volt, hogy tudom a megoldast. És ha rávezetem a környezetem, vagy példat mutatok, máshogyan választok, jobban elmagyarázom majd ők is megértik. És akkor én is szabad lehetek. Mert az örökletes betegségek, az alkoholizmus, az erőszak, a szegényseg ilyen-olyan formában már generációk óta meghatarozták a szük- és a szélesebb család mintázatát. Ami, úgy éreztem engem is rabságban tart. Fiatal felnőttként tudtam, hogy választhatok mást. Csak nagyon kell figyelnem, hogy ne hibázzak, mert akkor szepillantás alatt ugyan ott találom magam ahonnan elkezdtem, amitől annyira félek. De ha én változok, majd a környezetem is fog. És lehetetlen, hogy ne legyünk kölcsönhatásban. Csak erősebbnek és kitartóbbnak kell lennem. Nem szabad, hogy beszippantson a rendszerem. Majd ÉN leteszem... Felnőttkent mar tisztaban voltam vele, hogy nem tudok megváltoztatni vagy jobb belátásra bírni senkit. Sőt, már hosszú ideje a saját felelősségem a múltam megírása. De ha szétszálazok, ha megismerek minden történetet. Ha megértettem, hogy mi miert történt akkor megértem majd magamat is. Hogy mit mért csinalok, érzek, szeretnék. Akkor kiválogathatom, hogy mi tetszik és mi nem. Mint hamupipőke a lencsét. Két-három év önismeret, dráma, csaladállítas, naplóírás...stb után már azt sem tudtam merre vagyok arccal előre. A múltam egyre nagyobb káosz, a jelenre nem érek rá, a jövőm még sehol. Az önismeret sokat segít a megértesben, de a megértés nem segített önmagában. A fent idezett jelenet a filmben a jővőbe tekintes előszobajában zajlik. A múlt megismerése és EL-fogadasa fontos, szükségszerű és elengedhetetlen ahhoz, hogy szembenézhessek a jövőmmel és rájöjjek nem a múltam determinál, hanem a nézőpontjaim. Azt hiszem FEL-adni sokmindent lehet, feladni egy kapcsolatot, egy problémát, egy lehetőséget...stb. A jelenemmelel és a jövőmmel kapcsolatban sokmindent FEL tudnék adni bizalommal a Jóistennek. De múltam más. Azt FEL-dolgozni tudom. Lepesről-lépésre. Apránként. Sokszor újrakezdve, újraértékelve ugyan azt. De szükséges és fontos, hogy bizalommal kijelenthessem megértettem, meg-értem a jövőm BE-fogadására.

Daniel Uhle

18 éves korom környékén annyira rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy befejezem a történetet. Az azonnali öngyilkosságnak mindig is ellene voltam, de a lassú öngyilkosság - drog, alkoholizmus nyitva állott előttem. Ha ezt az utat választom, garantálom, hogy ma már nem lennék az élők sorában. Mert ha valamire ráveszem magam, hogy belekezdjek, akkor azt nagyon hatékonyan csinálom. De nem ezt az utat választottam: mert ez a könnyű út lett volna. Helyette elmentem pszichiáterhez és nekikezdtünk a pszichoanalízis mentén (gyógyszerek nélkül) az önismereti utamhoz. Évekig jártam, mire a Szakember Segítőm azt mondta, induljak immár utamra. Később jártam ismét egy pszichológushoz, nála is nagy előrehaladást értem el és most ismét visszamentem hozzá pár hete. Emellett elvégeztem az Agykontrollt, Pránanadi több szintjét és számos alkalommal voltam Családállításon. Ezek közül a legnagyobb előrelépést a pszichiáter és a pszichológus adta. ...és hosszú évek óta aktív vagyok az Énakadémia / Egójoga / Útonjárok platformon - mind virtuálisan, mind a személyes találkozókon. Miért írtam le mindezt? Mert ez egy olyan terület az életemben, amelyre kifejezetten büszke vagyok! Hogy a nehezebb utat választottam, hogy elindultam rajta és aktívan dolgoztam magamon, így itt vagyok, még életben és így lehetőségem nyílik rá, hogy mindezt a tapasztalatot magam is a gyógyítás-segítés-tanácsadás hivatás szolgálatába állítsam. Mert másként nem tudom elképzelni a létezésemet...

Martina Lőrincz

Katapult Mindig feketebárány voltam. Sokszor éreztem úgy, mintha örökbe fogadtak volna. Nem értenek, legyintenek, sok vagyok nekik, mondják. Aztán, mielőtt megtanultam volna repülni, kényszerrepülést hajtottam végre és mint a fiókák a fészekből, 14 évesen elindultam a leánykollégium ajtaja felé. Valami hívott, de éreztem, hogy nem állok még készen. Gyermekszerelem, amiből 8 év együttélés lett. Remek alkalom volt ahhoz, hogy ne nőjek fel igazán, csak az apukám hiányát enyhítsem egy biztonságot adó párkapcsolatban. Amikor a lélek már elég vagy túl erős a jelenlegi kapcsolathoz akkor onnan is katapultál, mert érzi, hogy van tovább, de ha a mintáit még nem ismerte fel akkor királylányként egy kellően domináns partnert választ, ahhoz, hogy ne kelljen igazán az életéről neki dönteni, ne kelljen beleállni, végezzék el ezt helyette, terelgessék ahogy eddig is tették. Félelmetes belegondolni, hogy ha eddig mindent megmondtak hogyan kell, akkor most hogyan lesz,...királylányként sajnos ugyanúgy lesz. Ha a szülői mintákkal kapcsolatos elakadásaid, leválásbeli problémáid adódnak, keress bizalommal, mert ízig-vérig minden bugyrát ismerem már az ego csapdáinak, hogy hogyan tud a feljődés ellen hangolni azért, hogy a langyosban evickéljél évekig.

Teca Makó

Ebben talán haladok. Válásom után 3 hónappal jöttem rá, hogy át kell alakulnom, ha új párkapcsolatot szeretnék. Persze a külsőmmel kezdtem. Elégedett voltam magammal, de nem tudtam kapcsolódni. Önkéntelenül kutatni kezdtem mi bennem az akadály. Tudom, hogy nem a megjelenésem. Tudom, hogy nem a képesség hiánya. Elhatároztam, hogy nem akarok olyan kapcsolatot, amilyenből kiléptem. Ehhez viszont nekem kell változnom. Így jutottam el a múlt feldolgozásának fontosságához. Belekezdtem. Nem a párkapcsolatomat elemeztem, hanem visszamentem a gyermekkoromba. Sőt vizsgáltam nagyszüleim, dédszüleim életét. Döbbenetes. Apróságnak tűnnek, de kísérnek. És ahogy felismerem és helyre rakom őket változom. És ezzel együtt változik a kapcsolat a családtagjaimmal. Nehézségeken át, de alakul. Munkahelyi, baráti, egyéb társas viszonyaim is. De néha nagyon hülye helyzetekbe kerülök. Iszonyú égő 50 évesen úgy élni, mint egy tinédzser. Mert most szerzek olyan tapasztalásokat, amiket már 30 éve kellett volna. Rengeteg a felismerés, de érzelmileg megterhelő. Még segítőkkel is. De csinálom, mert szeretném megtalálni a TÁRSAMAT. Azt már tudom, hogy előbb önmagammal kell, hogy békét kössek.

Toth Ibolya

A múlt. „ A pénz „ „ Elköteleződés” Az elvárásoknak megfelelni nem tudtam. Elvárták hogy férjhez menjek ,mert eljött az idő csak nem volt kihez. Mondtam én magamnak . Nem volt igaz. Szép házunk volt,van a mai napig a falu legszebb házai közé tartozik. Így sok irigyünk volt, van. Az házasodó sorban lévő fiúk és édesanyai sorakoztak házunk kapuja előtt mivel szép ház akkor sok pénz van a háznál. Nem volt igaz . Szüleim banki kölcsönből építették fel egy kis ízlés ,rendrakás ,tisztaság a ház körül Így úgy látszott gazdagok vagyunk. Ami nem volt igaz .Mi napról napra éltünk. Nem mertem , féltem férjhez menni mert szép ház, de nincs pénz kiderül . Igaz volt. Inkább nem engedtem közelembe a tolakodókat. Elterjedt rólam hogy nagyra vágyó vagyok. Válogatós. Majd a szülői házat elhagytam . Tanulni mentem a városba . Szerelmes lettem úgy isten igazából első szerelem . A fiú szegény volt . Nekem bejött. Pénze nem volt mint nekem sem csak egy szép házam ami egyszer az enyém lesz. Viszonzatlan szerelem gyötrődések sorozata után gyorsan vége lett. Majd jött a szomorúság és továbbra a szegénység. Diplomáltam a városban mérnök lett belőlem. Majd munkát kaptam lett egy kis saját pénzem , de fiú, férj jelölt sehol. Egyik nap szüleimet meg vádoltam mivel 35 évesen még mindig nem voltam férjnél. A szegény fiúk nem udvaroltak mert féltek mivel én gazdag voltam, szép ház. Ők az okai annak hogy soha nem volt pénzünk és azért nem mentem férjhez. Majd elmentem külföldre pénzt keresni, férfi sehol, se jelölt, jött a magány ,harc ,küzdés, pénz gyűjtés ideje . Hogy legyen pénzem választottam munkahelyet. Bejött a cél. Egy ruha nagykereskedésben lettem Balkáni országok eladói területi képviselője. Mivel több nyelven beszélek, bejött. Jött a pénz egyenes úton ,majd elkezdett a pénz rossz utakról is folyni. A pénz rabja lettem . De férfi sehol. Kezdett nyomasztani a pénz szerzés mondja és egy nap végett vetettem neki .Felmondtam Nem csak a munkám, hanem a pénzt is elhagytam , amely nem egyszerű belső harc, elégedetlenség, magány fájdalma eredményezte. Végre megszabadultam a pénztől . A tévhit hogy van szép ház van pénz akkor van férfi is .Igaz volt. Majd újból országot váltottam nulláról már másodszor kezdtem. Most már 5oo Euro kölcsön pénzből indultam neki . Az addigi pénz közben mind elúszott. Majd mikor megtanultam magam szeretni, elfogadni, dolgokat és embereket elengedni, mertem újból hinni. Természetes úton újból megtalált a pénz, van belőle elég, de a férfi is már . Aki a semmiből jött , összetörve az élet vihara alatt, és lás csodát semmije nem volt csak EMBERSÉGES, TISZTA SZÍVŰ, IGAZ BESZÉDŰ,FÜLIG ÉRŐ MOSOLY,NYUGALOM, BÉKE és lám hozzá férjhez mentem. Ma felnézek rá egy összetört vihar verte férfiból egy lombokat és gyökereket növesztő férfi lett. Hálát adok Istenek ,hogy vezetett és vezet MA a MI utunkon.

Mariann Nagy

Ma volt szerencsém beszélgetni egy elképesztően erős, kedves, hálás és egyre tudatosabb lánnyal. Sok szörnyűséget élt át, lent volt a pokol fenekén, és saját erőből kapaszkodik felfelé eszméletlen sebességgel a szakadékból. Eljutott odáig is, hogy nem fél megosztani az érzéseit, nehézségeit, és mer segítséget kérni. Elmesélte, hogy az ismerősei, akik a maguk módján, abszolút jószándékkal a háttérben, azzal próbálják bíztatni, hogy fogadja el, ami történt, és engedje el... Azt gondolom, hogy nagyon trendivé vált ezen szavak használata, viszont ez nem ennyire egyszerű, és nem így működik. Az elfogadás és elengedés is egy nagyon hosszú folyamat, amit türelemmel, megértéssel, támogatással (úgy, ahogy a másiknak ténylegesen jó, használ, figyelembe véve az érzéseit, a folyamat stádiumát) lehet segíteni. Hogy meddig tart? Azt nem lehet előre megjósolni, ez mindenkinél egyéni. Olyan automatizmusok lépnek ilyenkor működésbe, amiket átírni rengeteg önmunka, befektetett energia segítségével lehet, és ez elképesztően fárasztó tud lenni. Kimerítő... Számtalan felismerés, mechanizmus feltérképezés, összefüggés alkotás, traumával való szembenézés, meggyászolás, gyakorlás és próbálkozás után, amikor már nem bosszant fel, nem tesz ingerültté, ugyan vált ki belőled érzéseket, de azokat kordában tudod tartani, és nyugodtan, higgadtan tudsz róla beszélni, akkor elfogadtad...és talán el tudtad engedni... A trauma feldolgozásához pedig szükség van arra, hogy engedd oldódni, felszínre törni, átfolyni rajtad a nehéz érzéseket...hagyd, hogy fájjon, hogy dühös légy, hogy szakadjon fel a sírás...ahányszor jól esik..., hogy beszélj, mondd el ugyanazt akár ezerszer valakinek...vagy ahányszor csak kell. Így mindig egy kővel könnyebb lesz a csomag, amit cipelsz. Ha nincs kivel megosztani, szívesen meghallgatlak. Tudom, milyen nehéz, mikor azt érzed, nem tudsz eleget beszélni róla, és a barátaid ugyan nem mondják, de már érzed, hogy kicsit terhes a számukra. Ami még nagyon fontos, légy magaddal is türelmes, lásd még, honnan hová jutottál. A kicsinek tűnő eredmény is lehet számodra hatalmas.

Mariann Nagy

Ma rájöttem arra, hogy nagyobb kihívást jelent számomra a bizalom kérdésköre, mint gondoltam. Társaságban a férfi-női viszonyulások nehéz érzéseket keltenek bennem. Sokáig körülöttem ezt féltékenységnek bélyegezték, de én tudtam, hogy nem az. A mostani eset ezt megerősítette bennem. Nem érzek ilyenkor féltékenységet. Árulást, veszélyt, bizonytalanságot, elhagyatottságot viszont igen. És bezárkózok, falakat emelek, nem engedek közel...bekapcsol egy önvédelmi mechanizmus. Kezdetben nem voltak ilyen érzéseim, bíztam. Àm az első megtapasztalásom a gyerekkori sérülések után az árulás, kihasználás volt. Bizalmatlan lettem. Mindenkivel. Pillanatnyilag nem tudom pontosan a kiutat, de azt hiszem, tudom merre keressem. Dolgozom azon, hogy elfogadjam, ez is én vagyok. Az árnyoldalammal is szembe nézek. Úgy érzem, kudarcot vallottam saját magammal szemben, most sem sikerült felülkerekedni. Viszont sikerült jobban kezelni, kimondani nyugodtan, nem mást hibáztatva. Ez is siker, amit észre tudok venni, tehát még egy siker. És mint tudjuk, sok kicsi siker sokra megy. Addig gyakorlom, próbálom, míg egyszer a többi is sikerül...

Fekete Nikolett

Valahogy az utóbbi években fokozatosan rohantak meg érzések, emlékképek egy-egy jelenbéli impulzus kapcsán. Hálás vagyok a sok áldozatért és szeretetért amiben gyerekként részesültem édesanyám részéről, de ugyanakkor béklyóként is nehezedett rám a folyamatos megfelelni vágyás. A szembesülés, hogy mennyire egydimenzióban láttam a világot addig, édesanyám elvesztésekor ért több mint 6 éve. Furcsa, de mintha addig közös szemüvegen keresztül néztem volna vele mindenre. Az ő értékrendszere volt a szűrő, mégha olykor tudat alatt is. A korai és tragikus halálával aztán végtelenül magamra maradtam. Szép lassan tudatosult, hogy azt az idealizált képet amit alkottam róla, az ő életében is számtalan lelki blokk és életút elakadás árnyékolta be. A kapott mintáért és ezzel járó nehézségekért nem nehezteltem rá viszont a tudatosabbá válás után sem. Az ősszereteten túl az összefüggések megértése segített ebben és a tudat, hogy mindig a lehető legjobb szándék vezérelte. A jó akarás motiválta akkor is, amikor nem volt bátorsága kilépni az évtizede nem működő házasságából édesapámmal. Hiszem, hogy ez a mulasztás emésztette fel végül. Mai napig borzasztóan hiányzik a jelenléte és tudom, hogy milyen csodálatos nagymama lehetne. Talán szokatlan, de úgy érzem a halála után a lénye valahogy belém szervesült. Belegondolva még a halálával is engem szolgált azzal, hogy példát mutatott hogyan NE éljem az életem egy konzerválódott rossz helyzetben.

István Virovecz

Egy beszélgetés kapcsán merült fel bennem egy fontos téma, ami az alapvető működési mechanizmusaink megértéséhez rendkívül sokat segít. Az én megélésemben az önfejlesztésben nagyon sokat segített a családfakutatás, ahol számos történetet tártam fel az őseim kapcsán. Ezek az elbeszélések segítettek jobban rálátni a saját működésemre és megérteni azt, hogy bizonyos élethelyzetekben mi a válaszreakcióm és miért abban formában nyilvánulok meg, miért az a megküzdési stratégiám? Ebben a bizonyos beszélgetésben felmerült, hogy számos félelem adódik abból fakadóan, hogy milyen tények kerülnének a felszínre és az aggály, az ezekkel való szembesülés kapcsán. Hogyan kezdjünk neki? Vajon képesek vagyunk-e befogadni, feldolgozni, elfogadni a történteket és az milyen hatással lehet az életünkre, létezésünkre és megéléseinkre? “Ahogy a fehérre meszelt falakon pernyeként peregnek le a rétegek és felfeslik alatta a múlt.” Az én tapasztalatom az, hogy valóban félelmetes, de az intenzív változás nem következett volna be nálam, ha ezeket nem tárom fel. Számos platform ma már a segítségünkre van és megannyi levéltárat digitalizáltak. Kellő kitartással, kutatással és erőforrások megmozgatásával messzire lehet jutni. Mindamellett vannak erre szakosodott szakemberek is, így valóban sok választási lehetőség adódik, hogy milyen eszközhöz nyúlunk. Én úgy gondoltam, hogy a saját kezembe veszem és magam kutatom fel ezeket, mert én szeretnék lenni az első, aki ezekkel találkozik. Az első lépésnek, ha javaslatot kellene tennem, az az, hogy forduljunk a szüleinkhez első sorban. Kérdezzünk és ösztönözzük arra őket, hogy őszintén és nyíltan meséljenek a gyerekkorukról. Milyen emlékeik vannak, milyen megéléseik, mit éreztek az adott helyzetben? Ha tudnak, meséljenek a nagyszülőkről, akár dédszülőkről. Ez egy hosszú folyamat és komfortzónán kívüli, hiszen a saját megélésem az, hogy ezekkel máig nehezen mernek szembenézni, vagy egyáltalán elbeszélni a történteket, mert mélyen elnyomták magukban. Itt lehet düh, harag, bűntudat, szégyen érzet és megannyi trauma, amivel nem szívesen néz szembe az ember. Ezért nagyon sok türelemre van szükség. Persze nehezítő tényező lehet, ha már nem élnek a szüleink. Az elvarratlan szálak miatt ez jóval nagyobb kihívássá válik. Az esetemben édesapám már nem élt, mikor ebbe belekezdtem. Így a még élőkhöz fordultam első sorban és az ő perspektívájukból igyekeztem összerakni a mozaik darabokat. Mindamellett számos megírt levél is a rendelkezésemre állt szerencsére és az interneten való kutatás is sok történettel egészítette ki. Amennyiben már nincs lehetőség a szülőkkel való kapcsolódásra, mert már nincsenek köztünk vagy egyéb akadályozó tényezők vannak, akkor erre is több lehetőség adódik, amik a segítségünkre lehetnek. Ez persze hit és akarat kérdése, mindamellett kellő bátorság. Azt azonban nem csak a saját megélésemben, de az elbeszélések is megerősítettek abban, hogy nagyban hozzájárult a magammal és másokkal szembeni megbocsátásra, együttérzésre és empátiára. Mert már nem haraggal tudtam gondolni a felmenőimre, hanem együttérzéssel és átláttam az ő megéléseiket és tapasztalásaikat. Megértettem a hozott mintákat, megküzdési stratégiákat. Meglehet, hogy ezeknek az elszenvedője voltam, de most már értem, hogy a képességeikhez mérten a lehető legjobbat igyekeztek kihozni, és hozzáállni az élethez, nevelni a gyermekeiket. A minták börtönében ragadtak és nem engedték tálentumaikat kibontakoztatni, vagy belső hangjukra hallgatni, mert erősebb volt a félelem. Sok volt a “családi csomagban” és nem érzeték az erőt, hogy szembe nézzenek vele. Ezért senkit sem lehet hibáztatni. Az utazás egy spirál és könnyen lelehet lefelé csúszni, de ki is lehet jutni belőle. Nálam a HIT kérdésében merült ez ki. Hiszek-e magamban annyira, hogy képesnek érzem magamat erre? Meg van-e a hatalmam saját magam és az érzéseim felett? Meg van-e a meggyőződésem, hogy a helyes utat járom és azt cselekszem, amit kell? Meg van a méltóságom, az erőm és a férfiasságom vagy lásd, a nőiességem Önazonosnak lenni és a saját identitásomat élni, kialakítani? Hiszek a dualitásban, mint olyanban és abban, hogy a dolgoknak van maszkulin és feminim oldala. Gondolok itt a teremtő energiákra ezek alatt. A “VAN” és a “LEGYEN” közti különbségekre. A teremtés egy hosszú folyamat és a “jó dolgokhoz idő kell”, amit a saját bőrömön is tapasztalok, de a megélésem az, hogy megéri a befektetett energiát.