Sokáig hibáztattam. Másokat és önmagamat is. Éveket töltöttem a sebeim nyalogatásával, miközben néha megsemmisítő önmarcangolásba, vagy épp féktelen dühbe menekültem. Rengeteg önmunka után értettem csak meg a múltat, s hogy mi történt valójában. Ekkor láttam arra rá, hogy senki nem felelős azért, ami történt. Mindenki azt adta, amit adni tudott. Én is. Most már tudok hálás lenni mindenért. Szülői megnemértettségért, válásért, munkahelyi méltatlan helyzetekért. De hosszú volt az út idáig. És az is élményem, hogy a feldolgozás, továbblépés egyedül nem – vagy csak nagyon lassan és nehezen – megy. Ha támogatásra van szükséged ahhoz, hogy megértsd, mi történt Veled, s így letehesd a múlt nehezékeit, segíthetek.
A viszonyom édesapámmal mondhatni nem is létezett. Haragudtam rá és kerültem mert az alkoholt válassza a család helyett és számomra olyan volt mintha nem is létezett volna. A múlt feldolgozása elengedhetetlen a jelen tiszta megéléséhez. A megértés hogy 'apám nem lehet más mint ami' elhozta a megbocsájtást a kapcsolódásunkban pedig a közeledést és a kíváncsiságot egymás iránt ami megmutatta hogy apám nem is rossz ember. Alkoholizmusa továbbra is fenn áll de már nem haraggal hanem szeretettel fordulok felé és ölelem meg mikor találkozunk.Emelett pedig számos meg nem élt érzelmi lerakodás keletkezett bennem azon hosszú évek során mikor nem mertem megélni az érzéseimet. Mikor felismertem hogy a sírás nem a gyengék hanem az erősek erénye,számos elnyomott érzés kezdett feltörni-megélődni és ezáltal gyógyulni-elengedődni. Az elnyomott düh magasvérnyomásként és másokra vetítésként jelent meg. Ahogy elkezdtem kiengedni rájöttem hogy ennek az érzelemnek is van helye úgy hogy közben sem tárgyat sem másokat nem teszek tönkre.
Főleg a viszonylag kései életkorban jött, az érintettek által már nem remélt házasságom hozta el ennek szükségességét, illetve a férjem és a testvéreim közötti ellentétek folytán adódott pszichoszomatikus betegséget öltött szorongásaim. Ezeknek a hosszúra nyúlt kellemetlenségeknek és szenvedéseknek a végére érve láttam meg, hogy e felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára.
Két tűz között... Mi sokan, teljesen normális körülmények között nőttünk fel... de ma már a szüleink bántalmazó, mérgező voltát kutatjuk. Bárki, bármit mond ez is bántalmazás. Bántalmazzuk a saját szüleinket, ha a nagy önmegfejtésben megfeledkezünk az ő határaikról. Az én gyerekeim 4 fiú (34,25,22,22) is ezt tették. 1 év és sok belső munka, konzultáció vitt el a megértéshez, a nagy felismerésekhez... ami közelebb vitt a saját szüleim megértéséhez... közben gyógyítva a fiaim által okozott sebeket. Megtörtént az elfogadó, megértő beszélgetés. Most tesszük le az új alapokat. Talán már közösen tudjuk egymást gyógyítani.
Megküzdeni a betegséggel Pár évvel a válást követően kezdődő méhnyakrákot diagnosztizáltak nálam. Furcsán kívülállóként éreztem magamat ebben a szituációban, hiszen soha ezelőtt semmilyen betegségem nem volt. Mégis el kellett fogadnom az elfogadhatatlant, hogy ez most tényleg velem történik, ugyanúgy, mint pár éve a válás. Sok mindennek a helyére kellett kerülnie a lelkemben. Hogy milyen traumák értek nőként, és hogy hol vannak az én felelősségeim az eddigi életemben. Nekem sokat segített, hogy fizikailag is meg kellett küzdenem a mélységekkel. Nem lehetett elmenekülni vagy megúszni, szembesülnöm kellett a valósággal. Az első műtét nem sikerült, ezt követően egy szakorvosi csapat határozata szerint meg kellett volna válnom a méhemtől. Nem egyeztem bele a műtétbe, saját felelőségre az életet választottam. Azt az életet, ahol én igenis meggyógyulok, és életet adhatok még egy kisbabának. Éreztem, tudtam, hogy minden rendben lesz. Találtam egy orvost, aki a végsőkig elmegy a betegeiért. Sikerült. Testileg és lelkileg is kiegyenesedtem, meggyógyultam. Azóta egy csodás Kislány édesanyja lehetek.
A múlt feldolgozására nekem az alábbi módszerem az egyik. Az a tapasztalatom, hogy a megosztás nagyon működik. Amikor én magamnak kimondom, leírom a saját szavaimat, akkor máris lehetőséget adok magamnak arra, hogy más nézőpontból tekintsek rájuk. Ezáltal a gondolataimra és érzéseimre, amennyiben ezeket kiteszem. Ahogyan kiteszem magamból, ezzel egyúttal teret is engedek magamban az újnak. Mindezzel már formálom a saját önképemet. A közösségi erő, mások figyelme hatványozottan segít a nézőpont váltásban. Minél több figyelmet kap a mondandóm, annál szélesebb nézőpontot alakíthatok ki. Mások tapasztalata még tovább fokozza ezt a jelenséget.
"Ne próbald meghajlítani mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld elfogadni az igazságot, hogy nincs kanál...és akkor majd latni fogod, hogy nem is a kanál hajlik, hanem te magad." Gyermekként azt hittem mindenki így él. A szenvedelybetegség, problemák és konfliktusok hatarozzák meg az emberek mindennapjait amit ilyen-olyan erőfeszítesekkel de legfőképpen lemondással és önfeladással át lehet hidalni. Semmi esetre sem megoldani. Legfelejebb konzervalni valamit ami amúgy sokkal rosszabb is lehetne. Kamaszként nyilvanvaló volt, hogy tudom a megoldast. És ha rávezetem a környezetem, vagy példat mutatok, máshogyan választok, jobban elmagyarázom majd ők is megértik. És akkor én is szabad lehetek. Mert az örökletes betegségek, az alkoholizmus, az erőszak, a szegényseg ilyen-olyan formában már generációk óta meghatarozták a szük- és a szélesebb család mintázatát. Ami, úgy éreztem engem is rabságban tart. Fiatal felnőttként tudtam, hogy választhatok mást. Csak nagyon kell figyelnem, hogy ne hibázzak, mert akkor szepillantás alatt ugyan ott találom magam ahonnan elkezdtem, amitől annyira félek. De ha én változok, majd a környezetem is fog. És lehetetlen, hogy ne legyünk kölcsönhatásban. Csak erősebbnek és kitartóbbnak kell lennem. Nem szabad, hogy beszippantson a rendszerem. Majd ÉN leteszem... Felnőttkent mar tisztaban voltam vele, hogy nem tudok megváltoztatni vagy jobb belátásra bírni senkit. Sőt, már hosszú ideje a saját felelősségem a múltam megírása. De ha szétszálazok, ha megismerek minden történetet. Ha megértettem, hogy mi miert történt akkor megértem majd magamat is. Hogy mit mért csinalok, érzek, szeretnék. Akkor kiválogathatom, hogy mi tetszik és mi nem. Mint hamupipőke a lencsét. Két-három év önismeret, dráma, csaladállítas, naplóírás...stb után már azt sem tudtam merre vagyok arccal előre. A múltam egyre nagyobb káosz, a jelenre nem érek rá, a jövőm még sehol. Az önismeret sokat segít a megértesben, de a megértés nem segített önmagában. A fent idezett jelenet a filmben a jővőbe tekintes előszobajában zajlik. A múlt megismerése és EL-fogadasa fontos, szükségszerű és elengedhetetlen ahhoz, hogy szembenézhessek a jövőmmel és rájöjjek nem a múltam determinál, hanem a nézőpontjaim. Azt hiszem FEL-adni sokmindent lehet, feladni egy kapcsolatot, egy problémát, egy lehetőséget...stb. A jelenemmelel és a jövőmmel kapcsolatban sokmindent FEL tudnék adni bizalommal a Jóistennek. De múltam más. Azt FEL-dolgozni tudom. Lepesről-lépésre. Apránként. Sokszor újrakezdve, újraértékelve ugyan azt. De szükséges és fontos, hogy bizalommal kijelenthessem megértettem, meg-értem a jövőm BE-fogadására.
18 éves korom környékén annyira rosszul éreztem magam a bőrömben, hogy komolyan gondolkodtam azon, hogy befejezem a történetet. Az azonnali öngyilkosságnak mindig is ellene voltam, de a lassú öngyilkosság - drog, alkoholizmus nyitva állott előttem. Ha ezt az utat választom, garantálom, hogy ma már nem lennék az élők sorában. Mert ha valamire ráveszem magam, hogy belekezdjek, akkor azt nagyon hatékonyan csinálom. De nem ezt az utat választottam: mert ez a könnyű út lett volna. Helyette elmentem pszichiáterhez és nekikezdtünk a pszichoanalízis mentén (gyógyszerek nélkül) az önismereti utamhoz. Évekig jártam, mire a Szakember Segítőm azt mondta, induljak immár utamra. Később jártam ismét egy pszichológushoz, nála is nagy előrehaladást értem el és most ismét visszamentem hozzá pár hete. Emellett elvégeztem az Agykontrollt, Pránanadi több szintjét és számos alkalommal voltam Családállításon. Ezek közül a legnagyobb előrelépést a pszichiáter és a pszichológus adta. ...és hosszú évek óta aktív vagyok az Énakadémia / Egójoga / Útonjárok platformon - mind virtuálisan, mind a személyes találkozókon. Miért írtam le mindezt? Mert ez egy olyan terület az életemben, amelyre kifejezetten büszke vagyok! Hogy a nehezebb utat választottam, hogy elindultam rajta és aktívan dolgoztam magamon, így itt vagyok, még életben és így lehetőségem nyílik rá, hogy mindezt a tapasztalatot magam is a gyógyítás-segítés-tanácsadás hivatás szolgálatába állítsam. Mert másként nem tudom elképzelni a létezésemet...
Katapult Mindig feketebárány voltam. Sokszor éreztem úgy, mintha örökbe fogadtak volna. Nem értenek, legyintenek, sok vagyok nekik, mondják. Aztán, mielőtt megtanultam volna repülni, kényszerrepülést hajtottam végre és mint a fiókák a fészekből, 14 évesen elindultam a leánykollégium ajtaja felé. Valami hívott, de éreztem, hogy nem állok még készen. Gyermekszerelem, amiből 8 év együttélés lett. Remek alkalom volt ahhoz, hogy ne nőjek fel igazán, csak az apukám hiányát enyhítsem egy biztonságot adó párkapcsolatban. Amikor a lélek már elég vagy túl erős a jelenlegi kapcsolathoz akkor onnan is katapultál, mert érzi, hogy van tovább, de ha a mintáit még nem ismerte fel akkor királylányként egy kellően domináns partnert választ, ahhoz, hogy ne kelljen igazán az életéről neki dönteni, ne kelljen beleállni, végezzék el ezt helyette, terelgessék ahogy eddig is tették. Félelmetes belegondolni, hogy ha eddig mindent megmondtak hogyan kell, akkor most hogyan lesz,...királylányként sajnos ugyanúgy lesz. Ha a szülői mintákkal kapcsolatos elakadásaid, leválásbeli problémáid adódnak, keress bizalommal, mert ízig-vérig minden bugyrát ismerem már az ego csapdáinak, hogy hogyan tud a feljődés ellen hangolni azért, hogy a langyosban evickéljél évekig.
Ebben talán haladok. Válásom után 3 hónappal jöttem rá, hogy át kell alakulnom, ha új párkapcsolatot szeretnék. Persze a külsőmmel kezdtem. Elégedett voltam magammal, de nem tudtam kapcsolódni. Önkéntelenül kutatni kezdtem mi bennem az akadály. Tudom, hogy nem a megjelenésem. Tudom, hogy nem a képesség hiánya. Elhatároztam, hogy nem akarok olyan kapcsolatot, amilyenből kiléptem. Ehhez viszont nekem kell változnom. Így jutottam el a múlt feldolgozásának fontosságához. Belekezdtem. Nem a párkapcsolatomat elemeztem, hanem visszamentem a gyermekkoromba. Sőt vizsgáltam nagyszüleim, dédszüleim életét. Döbbenetes. Apróságnak tűnnek, de kísérnek. És ahogy felismerem és helyre rakom őket változom. És ezzel együtt változik a kapcsolat a családtagjaimmal. Nehézségeken át, de alakul. Munkahelyi, baráti, egyéb társas viszonyaim is. De néha nagyon hülye helyzetekbe kerülök. Iszonyú égő 50 évesen úgy élni, mint egy tinédzser. Mert most szerzek olyan tapasztalásokat, amiket már 30 éve kellett volna. Rengeteg a felismerés, de érzelmileg megterhelő. Még segítőkkel is. De csinálom, mert szeretném megtalálni a TÁRSAMAT. Azt már tudom, hogy előbb önmagammal kell, hogy békét kössek.