Tapasztalatok

Csontos Tamás Péter

Mit jelentenek a tapasztalataim neked? 33 éve gyakorlom a japán kardvívást. 51 éve álltam először két lábra. Lassan 54 éve lélegzem. Mire jók ezek a tapasztalatok valójában? Helyettem nem vívhatsz, ahogy én sem vívhatok helyetted. Helyettem nem állhatsz, ahogy én sem állhatok helyetted. Helyettem nem lélegezhetsz, ahogy én sem lélegezhetek helyetted. Mások tapasztalatainak legfőbb értéke, hogy elhiszed, lehetséges saját magadnak is tapasztalni. Ez vágyat ébreszt benned a tapasztalás iránt. A tapasztalás nagyon személyes és intim élmény. Emlékszel gyerekkorodból, amikor újra és újra kérted ugyanazt a mesét? Ahogy a képzeletedben újra és újra átélhetted, és nem tudtál betelni vele. Törődtél akkor azzal, ki meséli? De mi az, ami tapasztal? Mivel ragasztod össze a tapasztalataidat? Mi a közös nevezőjük? A válasz egy része a birtokos ragban lapul. Az én tapasztalatom. A tapasztalatok folyamát az én tartja össze. Az én tapasztalata. Ez ad keretet határt a jel és zaj között. Elhatárol valami nagyobbtól ami szavakba nem fogható, emellett tapasztalható és én élménybe nem zárható. Mitől lesz egy küldetés az én küldetésem? Ki küld küldetésre? Az én? Vagy valaki más? Mitől lesz valami az én ügyem? Ha bármely érzékcsatornádon át bekerül a tapasztalataid közé, már a tiéd? Én nem hiszek a küldetésekben vagy az ügyekben. A vállalásokban és a fogadalmakban hiszek, amelyek alapján pillanatról pillanatra teremtem a létezésemet. A megtartott vállalások és a betartott fogadalmak tartanak valahová. Ezek mutatják az utat. Ez az ügy mélyszerkezete. Ez a küldetés lényege. A vállalás. Legyen az egy könnyű feladat vagy egy bátorságot igénylő kihívás: ha elégszer ismétled, a kihívás feladattá szelídül. De mit ér a saját tapasztalatod? Önmagában semmit. Ha önmagában érne valamit, minden idős ember bölcs lenne. Ez azonban nincs így. Ez igaz az emberek tapasztalataira is. Mi transzformálja át a tapasztalatot a bölcsességgé? Ehhez kellenek mások is. Amit biztosan tudhatunk másokról, hogy az én határán túl vannak. És mit ér mások tapasztalata? Ha együtt jársz valakivel egy darabon, egy irányba, egy ideig, társaságot ad. Megtapasztalod, hogy nem vagy egyedül – sem a gondolataiddal, sem az érzéseiddel, sem az utadon. Ez a társasság értéke: amíg együtt mentek, nem vagy egyedül. Mivé válsz az ügyed vagy a küldetésed által? Mások tapasztalatai alapján akarsz felelősséget vállani tetteidért előre tapasztalás nélkül? Én a vállalás és a felelős döntés szabadságában hiszek. De a járást nem lehet megspórolni mások tapasztalataival. Mások tapasztalatai inspirálhatnak vagy hitet adhatnak – de nem rövidítik le az utadat. Azt csinálni szükséges. Csak csináld. Amennyiben unod a társaságot a pokolban, ahol elakadtál, vagy túl egyhangúnak találod a menny klímáját, és társas-ságra vágysz, vedd fel velem a kapcsolatot. Talán elkísérhetjük egymást az utunk egy részén.

Orosz Sándor

Igazából , hogy mi az igazi küldetésem pontosan még nem tudom , csak körvonalazódik lassan a fejemben . Régen se éltem pénzügyi bőségben , de még is bőséges volt a gyerekkorom függetlenül ezektől . A pénzhez való viszonyom akkor kezdett el foglalkoztatni , hogy mikor legelső keresetemet megkaptam . Nagyon haragudtam a pénzre , a világra de már kezdem érezni hogy ezzel dolgom van . Sokan a körenyezetmben megszólnak , hogy mibe fektetem az időm és pénzem , de ezt is kezdem magamról ledobni , ez az én ÉLETEM ezzel csak én tartozom elszámolással . Vannak tartozásaim de egyre több a befektetésem is amivel helyre szeretném álltani a pénzügyi helyzetemet. Sokat olvastam arról , hogy érzelmileg hogyan kellene hozzá állni pénzhez , viszont ezt csak akkor tapasztalom meg ha be megyek a boltba és morcogok ha sokat fizetek :D Viszont azt tapasztaltam , hogy amit ténylegesen észreveszem magam körül a bőséget, és hogy hova jutottam a döntéseim áltam , meglepően csodák történnek velem . Sokszor szükségem volt pénzre és csak egyszerüen megérkezett hozzám . Bármikor volt egy nagyobb lépés az életemben , legyen az munkahely váltás, vagy életmód váltás , rögtön jött mellé a pénz is . Azt hiszem ez nem szerencse volt , hanem tényleg maga a gondolkodás , a hozzá állás . Ebből szeretnék létrehozni egy támogató oldalt, vagy bármit amivel tudok segteni az embereknek és át adni valamennyi tudást hogy mások élete is jobb legyen .

Zsuzsanna Vadász

Nagyon kevés olyan emberrel találkozom, akinek a fókusza a saját életén van. Aki nap, mint nap azon fáradozik, hogy önmagát, mint működő rendszert megértse, az erőforrásait felismerje és jól kihasználja, aki a gyengeségeit elfogadja és igyekszik meghaladni azokat. Mindenhol máshol szívesebben van a fókuszunk, mint önmagunkon. Dönthetünk úgy, hogy befelé nézünk, és megfigyelhetjük önmagunkat. A saját testünket, a saját érzéseinket és a saját gondolatainkat. Szerintem ez a legnehezebb. Tapasztalatom szerint mindenki ezt hagyja a legvégére. Még a legelszántabb keresők is. Meglepő, de igaz, hogy sokkal könnyebb magunkra fókuszálni, ha valamilyen szélsőséges helyzetbe kerülünk: halálközeli élmény, baleset, betegség, nagy veszteség azok a mérföldkövek, amikor elviselhetetlenné válik a régi működés és megkerülhetetlenné válik, hogy észre vegyük ezt és valamit kezdjünk a test és lélek fájdalmával. Akkor kezdünk magunkra is figyelni, amikor már senki és semmi más nem tud segíteni rajtunk. Sokan azt gondoljuk, hogy jól ismerjük a testünket és önmagunkat, hogy tudjuk hogyan működünk. Pedig gyakran nincs hatalmunk afölött, hogy mi történik velünk, amikor a testünkben megjelenő érzések és érzelmek irányítanak bennünket. Az érzelmeink pedig meghatározzák a gondolatainkat és a cselekedeteink irányát. Amikor fájdalmat, félelmet, szorongást érzünk, rögtön beszűkül a tudatunk, s védekező vagy támadó állásba helyezkedünk. Nem számít, hogy ott, abban a helyzetben mennyire valóságos az a félelem vagy szorongás. Az érzés eluralkodik rajtunk és mi mindig újból és újból automata üzemmódban, ugyanazon érzések mentén, ugyanolyan gondolatokat generálunk a fejünkben, és ugyanolyan döntéseket hozunk. Újra és újra hasonló élethelyzetekben találjuk emiatt magunkat. Évek óta szenvedélyesen keresem és gyakorlom azokat a gyakorlati útmutatókat, melyek segítenek engem és a hozzámfordulókat az érzéseik és érzelmeik működésének világában eligazodni.

Varga Anna

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem ismerem a globális boldogság fogalmát. Miért nem tudok komplexen boldog lenni?! Talán mert az ügyem, a küldetésem a Család. És mert ebben megbuktam. Zámbó Jimmy szavaival élve "bukott diák vagyok már rég". Azt hittem kislányként, ha valamit nagyon szeretnénk, ha valami lelkesít, ha valamihez van érzékünk, tehetségünk, azt véghez is tudjuk vinni. De kislányként még hiszünk a mesékben és a hercegekben/királykisasszonyokban. Aztán felnövünk és rájövünk, hogy semmi sem biztos. Minden folyamatos változásban van és az aki nem tud alkalmazkodni, azt nagyon keményen megdörzsöli az élet. Bezárulnak régi ajtók és kinyilnak újak. Ezek megtörténnek. A kérdés csak az, mi hogyan reagálunk erre. Ragaszkodunk a rossz vagy elavult küldetéseinkhez, elképzelt sokszor túl illúzionált ügyeinkhez, vagy felülemelkedve magunkon ránézünk az életünkre és rájövünk, hogy még ha nem is teljesn úgy ahogy kislányként hittük, de meg van mindenünk, amiért hálásak tudunk lenni. És hol van ebben a küldetés/ügyünk további szerepe?! Az, hogy mindig lehet jobban csinálni. Mindig van fejlődési lehetőség. Szeretnék annyira jó Anyává válni, hogy megteremtve a biztonságot, más életet kapjanak a gyermekeim. Megtanulni megbocsájtani magamnak, hogy elbuktam és nem tudtam nekik Apát biztosítani. Megbocsájtani magamnak, hogy ezentúl csak mi vagyunk egymásnak és nem tudok egyszerre Anya és Apa is lenni. Megengedni magamnak, hogy a szokásos módon értelmezett Család, nálunk csak egy Anya és két picurka szív. Elfogadni, hogy most így vagyunk mi egy egészséges csapat. Tehát a küldetésem, az ügyem az, hogy ebből kihozzam a maximumot. Szeretve lenni és szeretetet adni. Erősnek maradni, de nem megkeményedni...

Krisztina Császár

Sokáig töprengtem (igen, ez a legjobb szó rá), hogy mit keresek én egy nagyvállalatnál, aminek sokszor a kultúrája, rendezőelve szöget zár be az én értékrendemmel. Nyilván minél magasabb szinten van a kollega, minél közelebb a központhoz, annál erősebben érzi a bőrén és a lelkén ennek lenyomatát. Mivel én nem taposom a vezetői lét malmát (és itt nem is szeretném), és nem is a központban dolgozom, ezért ez hellyel-közzel kevésbé érintett közvetlenül. Mindemellett a vezetőmet (és egyben mentoromat), a csapatot nagyon szeretem. A középvezetőket, kollegákat, akikkel kapcsolatba kerülök a munkám során, nagyon kedvelem, szeretek velük dolgozni. Közvetetten viszont tapasztalom a kollegák szenvedését, hallom, látom a nyomorukat amit ebben a rendszerben tapasztalnak. Szóval jött a kérdés: miért vagyok én még itt, mi dolgom van még itt? Nem feszültem be ezen, viszont a morális kérdések vissza-vissza köszöntek a bensőmben. Aztán egyszer ventilláltam egy nagyon kedves barátnak, mikor jött a felismerés, hogy hiszen én itt ugyanazt csinálom, mint ami az én küldetésem: hatni emberekre, hogy merjék másként gondolni, merjenek kilépni a komfortzónából, a panaszkodás helyett megoldásokat találni, cselekedni, nem belesüllyedni, támogatni és bátorítani, akár váltásra is! Mindennek a katalizátora* tudok lenni, a motorja pedig ő. Egyébként a katalizátor egy alkatrész, amelynek szerepe a motor által kibocsátott gázok (kipufogógázok) károsanyag-tartalmának csökkentése. És akkor megérkezett a megértésem, hogy az a küldetésem itt is és körülöttem mindenhol, hogy ezt a károsanyag-kibocsátást csökkentsem. Mérséklődjön a puffogás, egészségesebben működjön az autó, miközben a környezetét is kíméli. Ez érkezett meg.