Megosztások

• MH

  Melinda Horváth

  Közel 5 éve váltam el húsz év házasság után. Ha kellő önismerettel rendelkeztem volna korábban, akkor felismertem volna időben, hogy méltatlan kapcsolatban éltem hosszú éveken keresztül. A félelmeim voltak amelyek visszatartottak, de amikor már a testem is jelezte, hogy valami nincs rendben az életemben, akkor muszáj volt lépni. Azóta igyekszem megismerni minél jobban önmagam, megfigyelve az érzéseimet különböző helyzetekben, megélésekben. Szeretnék ismerkedni, beszélgetni,nyitott vagyok az új dolgok iránt.

  #Válás

  Tovább

  3
• 

  Krisztina Császár

  Hosszú utunk volt, több hullámvölggyel. Sokáig a minták győzedelmeskedtek: a család és a pár fontossága szemben az önazonossággal. Nem volt viharos kapcsolat, a hétköznapokban jól kiegészítettük az anya-apa szerepet. A két gyerek után az anya szerep felerősődött, míg a női szerep fokozatosan elaludt. Miközben az önismereti utamat jártam (egyedül) a gyerekek nőttek és megérkeztem oda, hogy van szabadidő, de hol van a nő bennem? És hol van a férfi mellőllem? Hagytam elveszni, hagytuk szunnyadni. Nem tudatos döntések voltak ezek, és ennek kockázatával sem voltunk tisztában. Megteremtettem a saját távolságom tőle, amit már nem tudtam legyőzni. Ő sem tudott ebben, ezen a ponton segíteni. Egyedül voltam társas magányban, döntöttem, léptem. Most értem meg rá. Jól vagyok :)

  #Válás

  Tovább
• 

  Poczik Hajnalka

  4 évig váltam. Nem akart elengedni. Egy birtokló erőtánc volt a miénk. Ő agresszív, én passzív agresszív. Persze ezt akkor nem láttam. Rengeteg határt átléptem és rengeteg határt átlépett. Kiléptem a házasságunkból. 10 évvel később már Anya és Apaként ültünk nálam, a nappaliban. Kimondtam, hogy sajnálom. Láttam milyen jól esett neki. Átment, mert őszinte volt. Jólesett volna, ha ő is kimondja. Nem tette. Gyakorlom ennek az elengedését is. Hiszem, hogy a düh, a harag nem jó vagy rossz. Van. Lehet. Olyan érzés, mint a többi. Jön és megy. Ha beleragadtál valamibe, a haragodba, vagy a kapcsolatodba, egy állapotba, egy érzésbe. Érzed, hogy téged emészt, nincs energiád, nem eszel, alszol. Már szorít, mint egy szűk ruha, amit levetnél: keress bizalommal.

  #Válás
• 

  Urbánkó Regina

  Szinte együtt kezdtük a felnőtt életünket, egy álompár voltunk, a környezetünk irigyelt bennünket. Ha a jövőnket tervezgettük - merre, hogyan tovább - egy biztos pont volt csak: együtt, holtomiglan - holtodiglan. 6 év együttlét, majd 7 év házasság után, gyermekünk 3 éves volt, mikor egyik este bejelentette: holnap elköltözöm. Éreztem egy ideje, hogy valami furcsa, de ez a mondat mégis hidegzuhanyként ért. „Rendes” feleség voltam, vasaltam az ingjeit, főztem, ügyeltem a tisztaságra, rajongtam a fiúnkért, dolgozni is visszamentem 4 órában, hitelünk volt, kellett a pénz. Már egy jó ideje sokat túlórázott, hát elfoglaltam magam, még többet takarítottam, még új ágyneműt is rendeltem, hogy jól tudjon pihenni, abban a kevés időben, amit itthon tölt. Szerettem. Bután, naivan. Csak sajnálatot láttam reggelente a szemében mikor az ajtót becsukta maga után. Miért sajnál engem? Ha véletlen időben hazajött, éreztem, hogy nem hozzám jön haza, csak a gyermekünkhöz. Mi ez az egész, amiben élünk? Normális ez így? „Holnap reggel elköltözöm… elköltözöm…. holnap reggel.” Egy pillanat alatt helyrekerültek a puzzle darabjai, és kitisztult a kép. Istenem segíts, ebbe belehalok. Miért érdemlek ekkora büntetést? - életemben először, de ma már azt is tudom, hogy nem utoljára tettem fel magamnak a kérdést. Miközben kerestem, a választ, hogy hol hibáztam, mikor vétkeztem ekkorát, egy merőben más felismerés csapott belém, mint a villám: nem, ez nem büntetés, ez ajándék. Rögtön újabb kérdések tódultak a fejembe: akkor ki az, aki vár rám? Ki az, aki miatt ebből a kapcsolatból tovább kell lépnem? Másnap reggel pakolni kezdte a ruháit, a holmiját. Én segítettem fogni a táska fülét, hogy könnyebben menjen. Ő zokogott, én csak néztem ki a fejemből bambán, és az foglalkoztatott, hogy: hol van az én ajándékom?

• 

  Viktória Matúz

  Miután családgondozókén 10 évet töltöttem kiskorú gyermekek- családok segítésével a válás jelensége széleskörű tapasztalatokkal szolgált Azt gondolom, hogy a válás gyakran sokkal jobb megoldás mint szenvedni, bantalmazódni egy rossz kapcsolatba. Van volt lesz. Bátorság kell hozzá, némi önimádat- talán valaki önzésnek tartja, de szerintem sokkal jobb megoldás, mint várni az egyszer majd nem lesz ilyen szar állapotára. Sem a gyermekeknek, sem a társunknak nem szolgálja a szükségleteit, ha minden lehetőséget megvizsgálva új útra akarunk lépni. Hiszek abban, hogy házasságok kellenek és helyrehozhatók bármilyen körülmények között abban az esetben, ha a társ akit választottunk valóban hozzánk tartozik. Nem valamilyen külső nyomásból, fiatalos lendületből, félelemből, szokásbó, vagy a szüleink példájának helyrehozása érdekében kötünk házasságot. Minden emberi kapcsolatunknak meg vannak azok a háttér okai amiért létrejött. Ha képesek voltunk házasságot kötni, az nagyon jó előjel arra, hogy kapcsolódni kész személyiségállapotunk befogadó egy másik személy szerepválallására. Elköteleződni egy életre úgy, hogy mindenki tisztában van azzal, hogy ilyen már nem létezi, csak ritka szerencse amikor első körben megtaláljuk a nekünk megírt társat. A válás már nem olyan elítélendő. Szükséges rosz, de ha nem megy tovább együtt magunknak kell bevallani, hogy másképpen akarok élni. Túlfejlődtem a társam, vagy nem egy irányban gondolkodunk, mást láttam benne a kezdetekben és mástként láttam magam és a jövőmet én is. A boldogság beteljesítése az érdeke a társadalomnak. Nem nyer azzal senki sem ha kitartunk valami olyan nem létező ábránd mellett, ami sosem teljesedik be. Elengedni annyit tesz, tisztelem a másikat annyira, hogy be merem neki vallani nem vagyok boldog és így nem tudok boldogságot teremteni neki. Bevallani saját felelősségünket, elismerni a másik érdemeit mind jó, mind rossz irányba és merni újra kezdeni. Elismrni minden új lehetőségben rejlő fejlődési potenciált. Utólag kiderül, hogy nem olyan fájdalmas, mint a kapcsolatban lévő időszak alatt. Megfejlődni saját magunk vágyait, megismerni valódi értékeinket, szükségleteinket, teljesítőképességeinket és teljesség lehetőségével megajándékozni magunkat. De előtte tenni kell. Tegyél meg magadért mindent, hogy a társadat megfelelően szolgálhasd és a közös életeteket. Ha ez sem elég, induljon a mandula.

• 

  Anna Keresztes

  ..És megtettem. Elváltam. Az akkor 1 és 3,5 éves kislányommal. Nagyon szépen hoztam a mintákat 29 éves koromig...megvolt a jó apa, a szerető férj, a társ...a baj az volt, hogy inkább "játszó"társ..."testvér". 9 év...felemésztett. Azt hittem fel kell adnom magam, hogy kell a kompromisszum a gyerekek miatt. Boldogtalan voltam és kezdtem belebetegedni. Főleg a gyerekek után...aztán léptem. Ennek már 5 éve...és nem bántam meg. Szeretem a volt férjemet, a gyermekeink Édesapját. A mai napig nagyon szoros a kötelék közöttünk, segítjük egymást. De az egy kalitka volt nekem. Benne voltam egy kalitkában, illetőleg a minták által meghatározott, tudattalan énem volt ott...ezért volt a boldogtalanság, magány...

  #Válás
• 
• 

  Balázs Csórics

  Az én részemért maximálisan vállalva a felelősséget végigmentem egy nagyon viharos, súlyos, nehéz és manipulatív váláson. Végig tudom vezetni a saját példámon, milyen mély gödrei és buktatói vannak annak, míg szembe merünk nézni a valósággal. És hogy van olyan, hogy egy történetnek nincs jó vége. És azzal is lehet élni.

  #Válás

  Tovább
• 
• N

  Nikoletta

  Üdvözlök Mindenkit! Köszönöm hogy itt lehetek, hatalmas segítséget jelent István minden videója! Hogy miért vagyok itt? Elérkezett az idő amikor a "királylány meghalt"... vagyis én! És velem együtt a párkapcsolatom is! 13 év együttélés után úgy döntöttem kiszállok! Az elmúlt 6 évben szinte lakótársakként voltunk jelen egymás életébe! Van egy 8 éves fiunk aki semmit nem vett észre ebből hiszen mi nem veszekedtünk ,mi nem haragudtunk ... egész egyszerűen csak elmúltunk. Nincs már semmi ami összeköt minket! Barátokká váltunk az évek alatt! Sem az intimitás sem a közös célok semmi nem volt már jelen nálunk! Dolgokért amiket meg akartunk valósítani azokért már csak én küzdöttem! Férfivá váltam mellette mert ő mindenben rám tamaszkodott.Nekem kellett helytállni azokban a dolgokban amikben általában a férfiak szoktak! Elfáradtam ebben...nem akarok férfi lenni! Nő akarok lenni! Igazán nő! Nem akarok egy felnőtt embert is a hátamon cipelni! Van egy gyermek is akiről gondoskodnom kell..Pont elég! Az anyagiakat is én teremtettem elő mert ő nem hajlandó változtatni a munkáján! Ezzel még nem is lenne baj mert megállok a lábamon! De mégsem így érzem helyesnek! (Bár most megköszönöm neki mert megtanultam egyedül megállni a lábamon) Aztán jött egy férfi aki kizökkentett abból a mindennapi rutinból amiben éltünk! És akkor rájöttem hogy lépnem kell! Mert látnak még engem! A férfiak még tudnak rám nézni úgy mint egy nőre! Én sajnos nem látom már magamban! Úgy érzem nem vagyok igazán nő! Elveszett ez a varázs! Újra meg kell találnom magam! És felépíteni lépésről - lépésre! Az a férfi aki jött az életembe őt nagyon rég ismertem! 53 éves (én 40)! Igazán közelről nem ismertük egymást csak egy helyen nőttünk fel így családilag is közel álltunk! De sohasem gondoltam hogy egy szép nap közünk lesz egymáshoz! Őszintén szólva ő 4 éve külön él a feleségétől. Elköltözött! 2 gyerek édesapja! Én voltam aki kezdeményezett! Elkezdtünk beszélgetni! Írogattunk! Nagyon örült a jöttömnek! Mert elmondása szerint ő is szeretett volna már nyitni felém de nem mert! Meg kijött a rutinból! Nem tudta hogy kezdje vagy mi van az én kapcsolatommal! De mivel én jelentkeztem ezzel megoldódott a dolog! Nagyon jó beszélgetések zajlottak éjjeleken át ... Pár nap után történt hogy leültünk a volt párommal hogy ezt lezárjuk! Meglepetésemre a legkisebb ellenállást sem mutatta! Egyetértett és azt mondta szerinte is így lesz a legjobb! De ő nem merte kimondani! Pedig ugyan azt érezte mint én! Magányosak voltunk! Itt éreztem igazán hogy nehéz lépés volt de ez volt a helyes döntés! Mindketten ugyan azt láttuk éreztük! Megnyugtató volt valahol hogy nem kell küzdeni az igazamért! Egész egyszerűen megbeszéltük és baráti hangulatban (ha van ilyen) külön folytatjuk az utunkat! A másik férfi aki közben a háttérben ott volt, vele találkozásig jutottunk! 2-szer! Mint egy randi! Aztán rájöttem hogy iszonyatosan sok velem a baj! Mert nem állok készen! Nem tudom hogy kezeljem őt! Nem tudom hogy kezeljem az érzéseimet! Egy nap azzal zárta le a történetet hogy sajnálja de nem szeretné a további találkozásokat mert bonyolult vagyok! Nem értettem! 1 hónapba telt mire megértettem mire is gondolt! Már tudom már látom! Nem vagyok kész egy kapcsolatra! Iszonyatosan nagy volt a ragaszkodás a kapaszkodás felé! Olyat tudott adni amit a kapcsolatomban nem kaptam meg! Nyilván nagyon akartam és ragaszkodtam! Persze hogy inkább taszítást váltottam ki! Ehhez kellettek István videói hogy rájöjjek hol is tartok! Mert ettől volt ez a görcsös akarás.. hogy nem vagyok kész! Messze nem! Fejvesztve menekült tőlem és ez teljesen nyilvánvaló most már! A helyzet viszont az hogy nehezebb megválni ettől a néhány héttől vele,mint a volt párommal való 13 évtől! Sajnos ezt még nem nagyon értem! Nem tudom miért de itt rekedtem meg! Nem tudom hogyan tovább! Nyilván a kapcsolatomat is rendezni kell magamban hisz mégiscsak a gyerekem apja! És itt volt a másik férfi aki pedig egy nagyon rossz időben jött az életembe és lépett is ki! Szóval az érzelmi zűrzavar az teljesen adott! Jelenleg a gyerekemre és magamra koncentrálok! Próbálom rendbe tenni az életem! Itt vagyok, és úgy érzem nagyon sokat adhatnak azok tapasztalatai akik itt vannak már! Itt felvázoltam a jelenlegi helyzetemet! Szeretnék még jönni további tapasztalat kártyákkal! Köszönöm ha elolvastad!

• 4
• 5
• 6

30 éve váltam el. Mostanra rájöttem, hogy az iskolai szerelmemet kerestem eddigi partnereimben külső jegyekben mindenképpen. Szinte egyenruhában voltak a partnereim. Fehér póló, farmer, atlétaalkat, az edzőcipő is többnyire megvolt. Szerelmes voltam egy ideálba kilencéves korom óta. Királylány voltam. Vártam, hogy más megdolgozik majd a valóságban mindenért,amíg én ébren álmodom. Az ideál titkon még dolgozik bennem, de tudom, hogy más a fontos, bármilyen nehéz is elengedni a kamaszlány álmát. Felneveltem a fiamat, amiért apukájától sok köszönetet kaptam. Megteremtettem magamnak és magamban a stabilitást. Közben megtanultam, hogy a kemény embereknek is van szívük; hogy semmi nem az, aminek látszik; hogy nehéz kiállni úgy magadért, hogy ne ütközz közben másokkal; hogy rendre bemocskolnak a sikereid miatt; hogy az egyedüllét a legjobb lehetőség végiggondolni, milyen események hova vittek el az életben, és merre, hogyan tovább; hogy a legnagyobb bűn az önbecsapás, mások tetteinek szépítése azért, hogy neked ne fájjon. Az utam tapasztalait, a felismeréseimet szívesen megosztom Veled, hogy Te ne kövess el feltétlenül hibákat vagy ha már elkövetted őket, tudj magadnak megbocsátani. Ajánlom Szabó Péter Állj félre a saját utadból című könyvét. Te teremtesz mindent az életedben, jót és rosszat. Sokan akarnak terelgetni, a szándékuk valódi okát eleinte nehéz meglátni, az idő fog erre rávilágítani. A földi idő véges, de a tapasztalás elkerülhetetlen, az maga az élet. Minden, amit szívből akarsz, aminek érzést adsz, az megvalósul, legyen az jó vagy rossz. Vigyázni kell a vágyakkal, teremtéssel ...

30 évvel ezelőtt, 26 évesen váltam először 6 év házasság után, melyből gyermek nem született. Másodszor a negyvenes éveim elején kerültem újra kapcsolati válságba, 14 év házasság után, két lány gyermekkel (9 és 13 évesek voltak akkor). Kemény volt. Nagyon. (Jól lehet a körülményeket tekintve nem mondható „durvának”, mivel közös döntés volt, mindketten úgy éreztük, nem megy tovább együtt.) Ma már felnőtt lányaim nézőpontját is tudom mondani. Harmadszor pedig 5 évvel ezelőtt, az ötvenes éveim elején kezdtem újra az életet, 6 év élettársi kapcsolatot követően (pedig már azt hittem, „révbe értem”). Egyik sem volt könnyű, nem lehet ebben „rutint” szerezni. Ellenben sok mindent megtudtam a kapcsolatokról, azok dinamikájáról és persze magamról. Az önismereti úton is lökdöstek ezek az események. Ma már látom mindegyik állomás szerepét és helyét, ha visszatekintek eddigi életutamra.