Katica TothGyerekkorom óta volt egy kimondatlan parancs a levegőben: siess. Nem úgy, hogy valaki minden nap rám szólt volna, hanem úgy, hogy a ház ritmusa ebből volt. Apa és anya mozdulatai, a gyors léptek, a kapkodós csörömpölés, a folytonos “még ezt is, még azt is” sürgése… ebben nőttem fel. Azt tanultam: az a jó ember, az a hasznos, az a szerethető, aki csinálja, intézi, megoldja — gyorsan. És én ehhez igazodtam. Siettem. Rohantam. Előre estem az időn. Meg akartam előzni a pillanatot, csak hogy biztosan jól csináljam. Sokáig hittem is, hogy türelmetlen vagyok. Hogy ez a természetem. A türelmetlenségem leginkább vezetés közben mutatta meg magát: mintha ott sűrűsödött volna össze minden régi parancs, minden gyerekkori „gyorsabban, siess már”. És igen, teljesen beépült: azt gondoltam, akkor vagyok értékes tagja a világnak, ha idő előtt készen vagyok, ha rohanni látják rajtam, hogy „dolgom van”, hogy „használom az időmet”, hogy „nem pazarolok”. Aztán egyszer csak elkezdtem tanulni, milyen az, amikor nem a fej irányít. És igen, sokáig tartott megtanulni, hogyan lehet kilépni a fejnehézségből és megérkezni önmagamban. Manapság már egyre többször sikerül — több alkalommal, mint nem. És ez nagy különbség. Aztán jött egy kapcsolat, amiben megkaptam azt a mondatot, hogy ilyen lustával, mint velem, még nem találkozott. Először persze vérig sértődtem. Hogy lehet ilyet mondani rólam, aki évtizedeken át ezerfelé futott? Aztán egyszer csak megálltam, és elgondolkoztam. Hogy ja… valójában ő is lusta, pont úgy, pont annyira, mint én. Tükör vagyok neki. Aztán azon is elgondolkoztam, hogy milyen jó is együtt lustának lenni. Olyan reggeleken át, amikor a semmittevés nem hiány, hanem puha, összebújós ajándék. Amikor nincs cél, nincs rohanás, csak jelenlét. Ez persze szembe megy mindazzal, amit belém építettek: a „légy hasznos”-szal, a „mutasd, hogy csinálsz valamit”-tal, a „ha nem rohansz, lemaradsz”-szal. Ma már tudom, hogy ami felháborodást váltott ki belőlem, az nem is az ő mondata volt. Hanem a régi reflex: a bennem élő gyerek, aki azt tanulta, hogy csak akkor lehet békében, ha siet. És ha nem siet — akkor baj van. Mostanra viszont megtaláltam a saját “lustaságomat”, ami valójában lelassultság. Megtaláltam a méltóságát, az ízét, a lélegzetét. A naptáramban külön bejegyzés a „reggeli bambulás”. Igen, így, szó szerint. Mert ez nekem szent idő. Ott ülök, nézek kifelé a fejemből, figyelem, hogyan táncolnak a levelek a szélben, hogyan csorog az eső az üvegen, hogyan mozdul a fény. És ott, abban a fél órában érzem, hogy ez nem „semmittevés”. Ez a legmélyebb kapcsolódás önmagammal, a világgal, a mindenséggel. Elmélkedem mindenről, ami éppen jön, olvastam, foglalkoztat, hallottam — gondolatokról, érzésekről, képekről, apró belső rezdülésekről. Sokszor írásba is öntöm őket, hogy maradjon nyoma — jó néha visszanézni, hogyan mozdult tovább bennem valami, ami akkor még csak halk suttogás volt. És ez nagyon jó. Ma már azt mondom: igen, lusta vagyok. A szó legszebb, legbékésebb, legemberibb értelmében. Imádok lelassulni. Szükségem van rá. Táplál. Megtart. Helyretesz. És ebben a van a békém, a nyugalmam, az erőm, mert ez a lélegzetem, ez az én tempóm.
1- Katica Toth
Szeretőnek lenni furcsa kettősség. Egyszerre ott van a csípős fájdalom, az állandó szélén-lét érzése, hogy sosem te vagy az első, csak ellopott percek, fél árnyékok, félmondatok jutnak. És ugyanabban a térben ott a borzongó izgalom is: valami tiltott, valami játékos, valami olyan, amit máshol nem kapsz meg így. Csak a jót, csak a fényt, csak a szenvedély legédesebb részét, anélkül hogy rád dőlne a hétköznapok súlya. Ezt a kettőt együtt viselni néha fárasztó, néha fájdalmas, és néha elképesztően élő. Ha őszinte vagyok, én hálás vagyok ezért a tapasztalásért. Mert pontosan azt tanította meg nekem akkor, amivel dolgom volt. Hogy tudok csábítani. Hogy tudok játszani. Hogy képes vagyok megjelenni abban a nőben, akit mindig is éreztem magamban, csak nem mertem ilyen hangsúllyal előléptetni. Ő ott volt bennem mindig – csak nem ennyire kimondva, nem ennyire vállaltan, nem ennyire szabadon. És jó volt. Jó volt megélni azt a fajta erőt, azt a finom hatalmat, amit egy nő akkor érez, amikor látja, hogy hatással van. Persze fájt is. Minden szeretői viszony fáj valahol. Nem ugyanott, nem ugyanúgy, de mindig van egy rész, ami csíp, ami emlékeztet arra, hogy ez eredendően félig adott, félig elvett történet. És mégis, az a fajta szenvedés rengeteget adott hozzá ahhoz, aki ma vagyok. Megtanított jelenben maradni. Megtanított nem a hiányt nézni, hanem azt, ami tényleg ott van. Megtanított meglátni a pillanatot önmagában, nem egy elképzelt jövő árnyékában. Olyan kapukat nyitott ki bennem, amelyek létezéséről sem tudtam. Olyan részeimet hozta felszínre, amelyeket addig talán féltem volna megmutatni, vagy túl sötétnek gondoltam volna. És közben megtanított szeretni azt a verziómat is, aki akkor kibukott belőlem. Azt a NŐ-t, aki nem fél attól, hogy vágyai vannak. Aki nem fél az erejétől. Aki nem fél a szenvedéstől. Aki nem fél attól, hogy az éjszaka néha elviszi valahova nagyon mélyre, nagyon ősihez, nagyon igazhoz. Nem csinálok ebből erkölcsi kérdést. Az élet tele van olyan helyzetekkel, amelyek kívülről ítéletet hívnak, belülről viszont nagyon is emberiek. A munkámból tudom, mennyi réteg van a felszín alatt, mennyivel összetettebbek ezek a történetek, mint ahogy az emberek képzelik. Ez is egy kapcsolódás volt - törékeny, tiltott, és mégis valahogy nagyon valós. Ma már nem vágyom ilyenre. Úgy érzem, megéltem belőle mindent, amit lehetett. Nincs bennem késztetés visszamenni ezekhez a dinamikákhoz, mert ismerem a széleit, a mélységeit, a varázsát is. És megvan bennem az erő, hogy kijöjjek belőle, hogy lezárjak, hogy tisztán lássak. És azt is tudom, hogy mindez hozzátett ahhoz a nőhöz, aki ma vagyok. Ha egyszer majd öreg leszek, a teraszon ülve, pléddel a lábam körül, talán elmesélem az unokáimnak – a saját szavaimmal, a saját bölcs, kicsit kacér mosolyommal –, hogy volt egy korszak, amikor ilyen volt az életem. És talán pont ez tanított meg arra, hogyan legyek az a nő, akivé végül váltam.
Tiszta LapSokáig azt hittem, készen vagyok: terápiák, önismeret, fejlődés. Aztán mégis újra szembetaláltam magam ugyanazokkal a körökkel. Közben lassan megértettem valamit: nem a szeretetem volt sok. Csak a másiknak nem volt még elég biztonsága, eszköze vagy segítsége ahhoz, hogy akkor is maradni tudjon, amikor közelebb kerültem. Most már látom, milyen könnyű félrehallani egy kapcsolati próbálkozást. Én azt éltem meg, hogy amit közös építésnek szántam, azt a másik számonkérésnek érezte. És ezt nem rosszindulatból – egyszerűen így működött benne a védekezés. Azt is felismertem, hogy ebben nem én vagyok a megoldás. A maradást, a felelősséget, a biztonságos kötődést mindenkinek magának kell megtanulnia. Lehet, hogy nekem is volt még dolgom, és lehet, hogy neki is lett volna, ha egyszer segítséget kap hozzá. Ma már nem hibáztatom magam, és őt sem. Csak két ember voltunk, akik más ponton tartottak a tanulásban.
Fanni NémethÉrdekes az, amikor bekapcsol az "automata" valakinél, aki már évek óta önismereti úton van. Pont mostanában történt meg, hogy így jártam. Életem egy olyan szakaszában vagyok, ami teljesen új számomra, ebből kifolyólag eluralkodott a káosz. Bennem, és körülöttem is. Kielemeztem és tudatosítottam az okokat, a lehetséges miérteket, és a tudatom felujjongott: hiszen én ezt tudom, én ismerem magamat ennyire, vannak eszközeim is. No igen, tényleg. Csak a zsigeri, belső vágyak is beszéltek: de én akkor is azt akarom. Azt, ami eddig megnyugtatott a káoszban. Azt, amit ismerek, és mint a gyereknek a rongyi, hozzásimulva automatikusan bekapcsol a biztonság érzet. A reakcióim csiszolódtak, de a belsőmnek valahogy hosszabb idő az, mire utoléri a fejemet...
TamásKülönélő szülőként legnagyobb vágyam, hogy minél többet a kislányommal lehessek. Ennek ellenére 3,5 év után nem tudom tovább ráerőltetni magam a lányomra. Meg kell várnom, meg kell engednem, hogy Ő is akarjon velem lenni. Ez az életem eddigi legnagyobb probatétele!
0
Julcsi Nemes-Vecseráné SchmidtEgész életemben nagyon aktiv voltam, mindent bevállalos, merész, vidám.19 évesen férjhez mentem, de az esküvőm másnapján már éreztem nem szabadott volna. A házasságunk alatt nem működött a szexuális életünk együtt- nagyon szenvedtem ez miatt, de a votl férjem semmit nem akart tenni, változtatni. Amikor elkezdtem egy vállalkozásban könyvelőként dolgozni, akkor lendületet vett az életem és lett saját könyevőirodám is. Foglalkozom egészég mentorálással is. Ez mind azzal jár hogy sokat utazom konferenciákra, nagyon szeretek kocsit vezetni, kapcsolódni másokkal. viszont az exem utálta, belémkötött , féltékeny volt és vissza akart húzni. Nem mertem nagyon sikeres lenni, mert féltem kiugrok a házasságból. De, az ólló igy is nagyra nyilt közöttünk.Járok önismereti csoportokba és egyéni terápiára is. Szetetek utazni belföldön , külföldön. Sok munkám van már abban, hogy az egomat elnyomjam és hagyjam a lelkemet szárnyani, az intuiciómra figyelni. Elválltunk, ami olyan volt mintha rabláncok estek volna le rólam. 10 éve nem mertem megtenni, mert nem volt önbizalam, önbecsülésem, tele voltam félelelemmel. Már egyik sem tart vissza. Nagy feladatom az önszeretet, mert most rak elém akadályokat az ismerkedés területén. Szeretném megtaláli az ideális férfit, de még sok munkám van magammal, hogy ez sikeres legyen. A belső gyermekemet előtérbe kell helyznem, határokat húzni- eddig ez sem ment igazán. Én legyek az első, és ne menjek le gyerekenergiába, amikor kapcsolódom valakihez. Minden életterületre igaz. Ez most a legnagyobb kihivásom. A váláskor sok minent otthagytam a saját káromra, de nem akartam elhoznia negativ energiákat magammal. Új élet és új napok kezdődnek most!Szeretnék mindent másképpen csinálni, mint eddig.
Szabó KrisztinaNekem is volt egy ikerláng tapasztalásom, de miután vége lett, utólag nem vagyok benne biztos, hogy az volt. Ami biztos, hogy ez a kapcsolat felébresztett és elindított az önismeret és a spirituális fejlődés útján. Azóta a minták legyőzésén dolgozom én is sématerápia és spirituális közösség, illetve könyvek, meditáció segítségével. Nagyon szép út, amit leírtál, szeretném én is elérni…
Alex Kozma41 éves férfiként egy ideje elindultam az önismeret útján, felkutatva minden ágat, ahol azt érezte a lelkem hogy egy újabb oldalt kaphat vissza a saját használati utasításából. Egy párkapcsolati szakítás hatására indult el a lavina, hogy felelősségteljesebb döntéseket hozzak az életemben és ne a sebeim és traumáimon keresztül lássam a világot és kapcsolódjak egy nőhöz. Ezért 2 évig dolgoztam egy pszichológussal, anya-apa sebeken, jártam önismereti csoportba, lemangúria táncra, Théta healingre, csináltattam asztrológia, numerológiai, kabbala, lélekprofil és Human Design energetikai térképet magamról. Ezek hatására azt kell mondjam lélek és fizikai szinten is kicserélődtem, majd megjelent az életemben az "őseredet lélekpárom" aki a legmélyebb sebeim tükrözte és tükrözi a mai napig. Többször is megéltem általa az EGÓ sötét éjszakáját. Lecseréltem a munkámat, az országot, a nyelvet, az értékrendszerem és az életem kormány kereke mögé beültettem a lelkem, a sérült egóm helyett. Megtanultam asszertívan és bátran kommunikálni az emberekkel, leküzdeni a transzgenerációs agresszív apai és áldozat anya mintákat. Nem a külvilágomra reagálni , hanem felfogni hogy én teremtem azt ami kinn van. Felfogni hogy minden belőlem indul és ehhez segítség, hogy minden tükröt tart az életünkben hogy fejlődni és tapasztalni tudjunk. Olyan férfivá válok közben, amiről a belső gyermekem mindig is álmodott, amilyen apa mellett szerettem volna felnőni. De hiszem hogy okkal történik minden velünk és mi választjuk a szüleinket. Megtanultam támogató férfi lenni a környezetemben, aki nem embereket lát, nem ruhákat, vagy külsőségeket. Hanem temérdek belső gyermeket, felnőtt testben és energiákat. Azóta kinyílt a világ és a félénk, csendes kisfiúból egy magabiztos és erőt sugárzó férfi született újjá, aki most dolgozik az ön megvalósításán. Igen, már felismertem a lélek ajándékaim, de még nem látom teljesen az utam. Dolgozom azon hogy mind a feminin, mind a maszkulin energia bennem egyensúlyban lehessen. Ezáltal elérve a telesség és belső stabilitás, béke, harmónia állapotát. Az őseredet lélek pár út, más néven ikerláng..... akik hallottak róla, tudják nem keverendő össze egy lélektársi kapcsolódással és akik jobban utánna jártak, azt is tudják minden ilyen kapcsolódás egyedi a maga nemében és ez a spirituális felébredésűnkről szól. S nem tudhatjuk mit írtunk meg magunknak. Van e fizikai unió együtt. Ezt az utat taposom most, a sok fejlődés és megújulás ellenére is, van hogy hatalmába tud keríteni az elmém, a kinti világ zaja, a sok eltéríteni akaró hang, írás, tanítás. De egy valamiben biztos vagyok. Ez az út is mint a legtöbb, arról szól hogy emlékezzünk rá kik vagyunk valójában. Hogy felszabadítsuk azt a belső gyermeket, aki bennünk oly régóta várja hogy kiteljesedhessen és lélekből élhessen ismét. De ehhez a szülők, tanítók, barátok és minden olyan ember hangját kikell kapcsolnunk, átírnunk kik gyermekkorunkban, ezekkel az utasításokkal és határokkal határozták meg a mai korlátozott személyiségünket. Nem tudom van e valaki még itt a csoportban aki szintén magán dolgozik és hisz benne hogy egy napon minden értelmet nyer és egy nagyobb szemszögből leszünk képesek látni az életünk kirakósát. S hinni azt, hogy ha egy bizonyos szinten felismerjük a korlátainkat, sebeinket, traumáinkat, hozott nevelési mintákat és ezeket ha ledöntjük, újrahuzalozzuk, hiszünk magunkban, szeretjük magunkat (valóban), megtanulunk a jelenben élni, nem hagyni hogy az elme a múltba űzzön vagy a jövőbe a gondolataival és érzelmi állapotokkal, ezzel ellopva a jelenünket, ahol az egyetlen esélyünk van teremteni, akkor képesek leszünk ilyen rezgésű embereket, társat bevonzani az életünkbe, kikkel egy kicsit jobb hellyé tudjuk tenni a világot. Ezt az utat járom és jelenleg ami még akadályoz (szerintem) a teremtésemben, a leszületésem missziójának megtalálásában, az a "nem vagyok elég, nem vagyok elég jó, nem vagyok igazán szerethető vagy fontos" sebeknek az érzetei, amit a távolság, az ignorálás és a szeparáció illúziójának szele borzolja és jelzi hogy még van vele dolgom, meg ha már sokkal enyhébben is, de még jelen van. Köszönöm ezt a lehetőséget hogy ezt itt kiírhattam magamból és remélem ad másnak is erőt és biztatást, hogy nem vagyunk egyedül és minden értünk történik!