Bertalan BaloghKözel két évtizeden át éreztem magam annyira magányosnak, hogy képtelen voltam egyedül lenni. Nem hogy éveket vagy hónapokat, hetek de napokat sem bírtam ki úgy, hogy ne csináljak, szervezzek, kerresek meg valamit vagy valakit. Pedig az a tapasztalatom, hogy a magány nagy tanítómester, de ha figyelmen kívül hagyom,nem tudja megmutatni a jószándékát. Mint egy koldus aki folyton kéreget és mikor vegül megállok neki, akkor Ő ad. De nem azt amire vágyom, hanem azt amit már régen látnom kellene. Nem mertem egyedül lenni. Talán mert ismeretlen volt, vagy rondának tűnt, félelmetesnek, vagy "milyen má' hogy mindenki, én meg nem". Megszámlálhatatlan kapcsolódás, párkapcsolat, munkahely, barátságok melyekről kiderültek, hogy nem őszinték. Imadtam hibaztatni: ha látná ki vagyok, ha látnák mennyit dolgozom, ha látnák mennyi áldozatot hozok...stb. De hogyan is láthatták volna ha rejtegettem, ha nem voltam őszinte. Amikor annyira féltem. Hogy pontosan mitől? Aladin meséjeben egy vásári forgatagban találkozunk először a főhőssel, aki menekül. Egy eldugott nyugodt helyet vágyik ahol végre megpihenhet, élvezheti amit elvett és senki sem bukkan rá és senki sem ismeri fel. Majd elfogják és egy tömlöcben leli magát ahol az árnyékban meghúzódó, taszító koldus kivezeti az éjszakai sivatag közepére. Itt a végtelen, kietlen kopárságból kinövő hatalmas szörny, fölé tornyosul, csiszolatlan gyémántot ígér és amikor a főhős újra hazudik, elnyeli. Engem is így nyelt el a magány. A rajzfilmben lefestett kép hibatlanul ábrazolja, hogyan menekültem egész eddigi életemben és féltem, rettegtem szembenézni azzal ami legbelsőmben lakozik. Nincs egzakt megokdókulcsom a magányra. A megélésem, hogy nem elkerülhető és jó fájdalomcsillapító az egyedüllét. De egyaltalán nem mindegy, hogy MAG-am(ban) vagyok vagy MAG-(hi)ányos. Van az az erzés mikor egy szobában akkora a csend, hogy szinte sípol, már-már hangos. Nekem ez irja le azt a belső állapotot ahol először elkezdtem figyelni. Megfigyelni! Már nem érzelemből. Mi történt, mit tettem eddig és mi más lehetséges. De mozdulni még sokáig nem mertem. Bátorság-őszinteség-igazság-szeretet. Szamomra ez Igaz, ebben a sorrendben. Ez a fajta magány pedig az őszinteség és az igazság közti állapotnak tűnik. Tisztító tűz, purgatórium, karma vagy a 'rosseb' tudja. Jó szar, jó hosszú.
6
Danók DánielTürelem. Nagyon sok türelem. Ha nincs az sem baj, de én nem tudok másképp haladni. Nem tudom sürgetni. Milliméterről milliméterre. Hiába gondoltam magamról, hogy nekem nem kell mindent bejárni, mert különlegesebb vagyok annál... De. Be kell járni az összes pontot és amiket a legjobban meg tudtam magyarázni a 12 pont közül, eddig azokkal volt a legtöbb dolgom. Nincs varázspálca vagy varázspor, amivel egyből a végére lehet jutni és minden rendeződik. Rendezni kell. Vagyis nem kell, csak lehet, de ha nem rendeztem, akkor nem rendeződött magától semmi. Nem fogja senki elvégezni helyettem, nem várhatok az Istenre, hogy megoldja helyettem, nekem meg csak fel kell ülni a trónra és átvenni az uradalmat és megmagyarázni, hogy én hogy csináltam volna... Akkor lesz valami, ha megteszem. És nem himi-humi módra, hogy nagyjából jó, a többit meg majd mellémagyarázom. Az egészet meg kell csinálni ahhoz, hogy kész legyen. És igen, szar lesz, nem működik vagy nem úgy, ahogy szeretném, de a következő jobb lesz. Vagy mégrosszabb, de abból is lehet tanulni. Ehhez nagyon sok alázatot kell még gyakorolnom. Meg a kitartást, hogy a bukta után újra nekiállni annak ami nem sikerült és legalább ugyanazt ne basszam el, amit korábban. Ez már volt, hogy sikerült. Türelem, alázat, kitartás.
6
Pallér ZsuzsannaAz én megélésem szerint: valahányszor a párommal mind a ketten teljesen elköteleződtünk amellett, hogy a kapcsolatunkat rendbe hozzuk, akkor valóban helyreállt az egyensúly. Amikor bármelyikünk vonakodott ettől és inkább a sértettséget őrizgettük, ez még segítséggel sem volt lehetséges. Nagyon sokat jelentett az is, ha csak az egyikünk figyelt jobban. A kapcsolat olyan számomra, mint a társastánc. Ha nincs egy ritmus, ha mindkét fél vezetni akar, abból ütközés lesz. Én sokat ütköztem, sokat tanultam és ebből kifolyólag sokat is javítgattam a kapcsolataimat, míg rá nem jöttem, hogy a probléma abból indul ki, hogy nem igazán van rendben a nőként való működésem. A kapott, ellesett minták, a társadalmi zavaros nézetek érezhetően nem segítettek. A kapcsolataim javulásához a nőiességemmel való kapcsolaton és az önkifejezés különböző formáin keresztül vezetett az út.
6
Sheila BoatengHuhuhuh. Meleg sztori. Röviden: szia - jaj de jó a vibe - spricc - kurva vagy - szia Bevezetés: Facebookon bejelöl egy pasi. Ráírok: miben segíthetek? Elmondja, hogy csak szimpi voltam és ismerkedne. Kialakul egy beszélgetés, tök őszinte, tudatos megnyilvánulások. I like it. Beszéljünk telefonon. Ok. Beszélünk. Fullos vibe, agyas viccelődéssel teli, de mégis meaningful - my favourite. Tárgyalás - all in: Beszéljünk videóval. Ok. Hú de tetszem neki, ő találkozni akar, mikor indulhat és hova. Ő el se tudja mondani, mennyire tetszik neki az őszinteségem. (Hogy nem ígérek semmit és jelenleg nem szeretnék címkét tenni semmit, mert még keresem magam és igazán szeretném látni azt, akielvel ismerkedem, nem pedig belenyomni őt egy pogácsaformába, akármilyen is ő.) Figyu, észrevettem, hogy mintha feszültebb lennél videón, mint telefonon. Igen, mert izgató vagy számomra és vissza kell fognom ennek a kifejezését, nehogy elijesszelek. És mi van, ha nem fogod vissza? Ja jó. Hú de tetszik a melled, megfognád? Persze. Ha gondolod, utána letehetjük, hogy nyugiban elintézd, amit szeretnél. Nem kell, már megtörtént. Oh. Konfliktus: Hú de jó, hogy ilyen szabad vagy. Én is boldogabb vagyok így. Sheila, voltál már nővel? Igazán még nem, de nemsokára tervezek swinger klubba menni, hátha ott lesz ilyen élményem. Majd meglátom, hív-e. Úristen, ez red flag, ne menj oda. Miért? Hogy mehetnél oda, ha ismerkedsz valakivel? Az tiszteletlenség. Az nekem nem fér bele. Nem akarok jelzőt használni rád, de ez rossz ötlet. Értem, tökre köszönöm, hogy kifejezted az őszinte véleményed erről. Ahogy mondtam, én nem ígérek most egy férfinak sem semmit. Mindenki eldöntheti, mi fér bele neki. Szerintem ez nem katasztrófa, hogy két ember két módon közelíti meg a dolgokat és így másfelé visz az útjuk. De igen, mert most mondom, hogy nekem ez nem fér bele az értékrendembe. Értem, ezért jó, hogy ezt már most megbeszéltük. És ekkor jött a shame-elés és a tanácsadás, hogy így sosem lesz komoly párkapcsolatom. Ezt egy férfi sem fogja elviselni. Ez nem egy normális dolog. Az ő álláspontja nem egy álláspont, hanem a jó módja a kapcsolódásnak. Én egész eddig megvezettem őt, mert egy intelligens, vonzó nő képét mutattam neki. Alright, én azért örülök, hogy beszéltünk és sok sikert kívánok neked. Konklúzió: Mikor letettem, egy enyhe remegést éreztem a hasamban. Azt hiszem, az egész életes kondícionálás remegett bennem, hogy aki ezt vagy azt csinálja, az kurva. De az agyammal tudtam, hogy jól cselekedtem. A régi Sheila elkezdett volna mentegetőzni. Megpróbálta volna megváltoztatni a véleményét. Kikérte volna magának. Megsértődött volna. De mégis beadta volna a derekát, azzal, hogy továbbra is benne marad a beszélgetésben, ismerkedésben és visszafogja a vágyait, kíváncsiságát. A mostani Sheila örül, hogy így alakult. Azért, mert kiderült, hogy ez a férfi rossz ember? Nem. Azért, mert kiderült, hogy mindketten jó emberek vagyunk és próbálunk navigálni az életben a legjobb tudásunk szerint, és ez most más utakat jelent. A remegés elmúlt pár percen belül. Sőt, átalakult egy magamat elismerő váll-tappingbe, mert felvállaltam magam és ebben nem rázott meg más véleménye. Mert nem engedtem magam manipulálni. Mert a végén is tudtam vele szeretetteljesen beszélni. Mert továbbra is szeretem magam és jó kedvem van. Ez valamikor elképzelhetetlen lett volna, most valóság. Ezúton is köszönet a pszichológusomnak és a mentoromnak, Anitának, illetve Istvánnak a tudásáért!
6
Szűcs SándorMagamtól választottam a hittan órákat gyerekként, mindenféle családi nyomás nélkül, mert fontos volt számomra a hit. 14 évesen lekonfirmáltam a református egyház keretein belül. Ezután szinte egyből elindultam a tékozló fiú útján és teljesen kiábrándultam az egyházból. Elhagytam Istent, mert becsapott az egyház. Megjártam a poklot, majd szépen lassan a spiritualitás útján újra megtaláltam a hitem. Nehéz volt kimondani azt, hogy Isten, mert megtört benne a bizalmam. Hittem a nagyobban, de nem volt vele igazi kapcsolatom. Majd jött 2025 és valami megváltozott. Újra látok és bízok, de nem az egyházban, vagy a keretekben. A bizalmam az Isten által mutatott útban van, ami az igazság köveivel van kijelölve.
6
Dr. Parnó RomànGyerekként sokat voltam egyedül. A szüleim, anyám alkoholizmusa és a közöttük ebből fakadó nehézségek miatt, már akkor is keveset "tudtak velünk lenni", amikor még velünk tudtak lenni. Apám mindent megtett, 2 ő helyet dolgozott, de a nagy kor különbség, a kulturális különbségek csak rontottak a helyzeten. Mire egyedül maradtunk apámmal, már megtanultam egyedül elaltatni magam kisgyerekként - nagy dolgokkal indul az élet:). Az volt a standard, hogy álomba ringatom magam egy olyan képpel, melyet magam kreálok folytonosan és egy csillagok közötti repülés, valamint nézelődés a cél:). Nagyon funny volt. Egy éjjel - mert ugye ilyenkor feküdtem, hogy lássam apámat - a "tervezői szerepem" elakadt. A fantáziálás során, önmagamban "egy olyan térbe jutottam", ahol "eltűntek a képeim" és a Végtelen Üresség Fogadott. 9 éves voltam ekkor, egy váci, deákvári kisfiú. Érdekes módon - persze csak utólag visszagondolva értettem meg - nem ijedtem meg az élménytől, hanem izgalommal töltött el, hogy van valami - ekkor még ezt gondoltam - ami a látható vagy érzékelhető dolgok határán vár. Ez volt az első Metafizikai élményem. Onnéttól kezdve csak ez hívott, csak ezt kutattam. Isten magához Vonzott egy kis fiút a fantáziája révén, hogy Megnyugtassa, mert tudta, hogy egyedül van és nincs, Aki ezt Megtegye Neki. Azóta is minden nap Ő Vonz engem, jobbra Inspirál, Szeret, és pótol minden olyat is, melyről nem is tudtam, hogy valaha nem volt. Ezért minden nap Meglep valamivel, a KIS Huncut:). Ahogy rájöttem, hogy Ö az enyém és én Övé vagyok, már soha többé nem hiányzott semmi. 1988, Vác, deákvári vissza emlékezesek
6- Bertalan Balogh
Úgy éreztem a helyemen vagyok, több éve voltam egy jól fizető munkahelyen, és egy párkapcsolatban. Szemmel látható volt az "előre"menetelem az élet minden materiális szintjén. Apránkent építettem az életem ahogyan az meg van írva és hittem, őszinten hittem, hogy elvezet a boldogsághoz. El kell, hogy vezessen, hiszen mindenki így él! Mégis mintha tőlem emberfeletti energiat követelne. Csak még egy kicsit kell többet dolgoznom, csak meg egy kicsit kell megértőbbnek lennem, még egy kicsit kell keveset aludnom, még egy kicsit kell így várnom és kibírnom. Hiszem mindenkinek működik, az lehetetlen, hogy nekem nem. Még pár év vagy évtized és szabad leszek és elérkezik az áhított boldogság és nyugalom, kellemes aranysárgás-szipiás filterrel átitatva. Majd derült égből mint villámcsapás az út szertefoszlott a lábam alol, látszólag minden előjel nélkül. Mintha egy társasjáték mellől áltam volna fel, nem értettem mit keresek itt és miért csinálom. Nem tudok többet adni, és rájöttem, valójában sosem volt igazán honnan. Így vált nyilvánvalóvá, hogy az amiben mindig is hittem, az ahová és ahogyan tartok talán nem is létezett sohasem. Úgy éreztem megfulladok.
6 
dr. Joós Károly20 éve meditálok, de mindig van hová tovább fejlődni benne. Keresztény szemlélődés, zen út, TM, mindfulness - bármelyiken el lehet indulni, de az út utolsó szakasza ugyanaz: megélni az Egységet a Világgal, Istennel. Nem tudok nem megváltozni, nem válni jobb emberré - egyre több szeretet lesz az életemben, egyre több hála és öröm, egyre nagyobb béke. Máté Gábor Normális vagy könyvét évekkel ezelőtt olvastam, ő is arra jutott, mint én magam és sokan mások: ebben a felgyorsult, hipercivilizált, őrült világban nagyon-nagyon nehéz megőrizni a testi-lelki egyensúlyunkat. Teljesen normális, ha belebetegszünk. Nem velünk van a baj - a világunk beteg. Én csak piciben tudok segíteni másoknak, orvosként vezetem őket, akár éveken keresztül. Igazán nagy változás mindig akkor lesz, amikor megértik, hogy nem a világot kell megerőszakolni, hanem Őnekik kell megváltozni. Új emberré válni, magukat szeretni, és ezen keresztül másokat is tisztábban, jobban. Saját testi-lelki egészségünk javítása és a Világ megváltása egy és ugyanaz az irány. Magunkon segítünk, és ahogy összefogunk másokkal, billentjük a környezetünket. Csalogatjuk, csiklandozzuk, támogatjuk a túlfeszült, beszűkül Másikat, hogy ő is lépjen, ő is változzon. És mindig van eredménye annak, ha szeretetet adunk. Gyümölcsözik, ha nem is ma, majd holnap vagy azután. Türelemmel és kitartással együtt változást indítunk a világban, és így az utánunk érkezők már egy szebb világban élhetnek. Isten, az Univerzum velünk van. :) Mi tehát a tapasztalatom? Egyszerű: mindig van remény, és sosem fogy el a szeretet. Sosem késő, mindig változtathatunk - és ha adunk, mások is változni fognak. Nem kell sietni, néha sok türelemre van szükség. Különösen, amikor egy társadalmi változás ügynökei vagyunk a társainkkal - talán éppen itt és így a Humanian. Amikor pedig segítőként állunk a másik mellett, a legfontosabb feladatunk, hogy Hitet tápláljunk benne. Csaljuk át egy másik világba, ahol ő lehet jól, ahol ő szeretetreméltó, ahol egészséges lehet testileg és lelkileg is. És ahogy szép lassan valóban elhiszi, az élete megváltozik, és valóban meg tud gyógyulni...
6- Bertalan Balogh
Mert ugyan nem történt semmi olyan, de mégsem mesélnem el szivesen, hogy egész éjjel együtt voltunk és beszélgettünk kettesben egy szobában és... vagy Nem történt semmi olyan, de elaludtunk ölelkezve... vagy szerintem ez nem számít, de igazából csókolóztunk... vagy nem volt kimondva, hogy együtt vagyunk meg amúgy is épp szakítottunk, de lefeküdtem valaki mással... vagy igazából ez csak ölelés, kicsit hosszabb, meg érzelmesebb, de én nem tettem semmit, meg amúgy nem jelent semmit... vagy ez csak egy papír, néhány sorral, telefonszámmal, ami nem komoly, flörtnek sem nevezném csak megkedveltük egymást... vagy csak par üzenet, meg egy kicsit telefonáltunk, es... a sort folytathatnám Aztán mikor már a saját kritériumaimat sem tudtam hogyan csürni-csavarni hogy átférjek az egyre alacsonyabb léc alatt akkor elkezdődött a titkolózás. Mert ha nem tudja nem kell magyarázkodnom hiszen éreztem, ha hangosan ki kellene mondanom, én sem hinném el a magyarázatot. Aztán mikor kibújtak a szögek a zsákból akkor hazudok, hiszen a masik kényszerít, hogy erről beszéljek és magyarázkodjak, én el sem akartam mondani és biztosan nem értené meg. Pedig ez egy semmiség, meg nem is számít...de...számít. És mikor szorul a hurok és már a hazugságok és titkok közt túl nehéz lavírozni, akár le is zárhattam volna hellyel-közzel tisztessegesen bármelyik kapcsolatot...de helyette elkezdem lassan lerombolni, ha nem ment, szétbaszni, izomból, geci módon. Mindegy hogyan, csak legyen tettes és áldozat. 1 év, 3 év, 5 év...nem számít. "Most szabadítsanak ki mert nembírom tovább. Hiszem megfojt, nem hagy, nem lát, nem bízik..." Önsorsrontás, meg sémakémia, meg traumás kötődés...ilyenekkel takaroztam, hogy ne kelljen beismernem magamnak, hogy nem vagyok őszinte, hogy ez a kapcsolat, élet, működésmód már nem szolgál. Persze tudom, egy kapcsolathoz két ember kell, meg közös a felelősség...blablabla Bátorság, őszintesés, igazság, szeretet. Ez látszik körvonalazódni, ebben a sorrendben.
6 
Urbánkó ReginaMár gyerekkoromban sok mindent nem értettem, miért így csinálják a szüleim, miért nem úgy. Kamaszként már határozottan tudtam, hogy én nem így fogok élni, azt persze nem tudtam, hogyan fogom megvalósítani. A szüleim szerettek, a lehetőségeikhez, korlátaikhoz képest mindent megtettek értem és két testvéremért. 14 évesen a továbbtanuláskor kiderült, hogy nagyon különbözik a jövőképünk. Szüleim rádöbbentek, hogy én nem leszek szakmunkás, gimnáziumba akartam menni. Világossá vált, hogy ettől kezdve a magam útját kell járnom, ez a terep már idegen nekik, a támogatásuk korlátozott. Az olló elkezdett kinyílni közöttünk, és az évek folyamán egyre szélesebbre nyílt, egyre kevesebb témában értettük meg egymást. Az új környezetben éreztem, hogy nem tudok boldogulni, ha nem változtatok az elvek, a gondolkodásmód jelentős részén, amit belém neveltek. Leltáraztam folyamatosan, mi az, ami működik, és mi az, ami életképtelenné tesz a világban, amit magam elé képzeltem. Nagyon határozott elképzeléseim, konkrét céljaim voltak a jövőmet illetően, amit egy postit-re felírva az íróasztalom fiókjába ragasztottam. Minden nap, amikor leültem tanulni, ránéztem a sárga cédulára, és rögtön tudtam, hogy miért csinálom. Diplomákat, nyelvvizsgákat szereztem a családunk történelmében először. Első férjemet a gimnáziumi évek alatt ismertem meg. A kapcsolatunk 13 év után ért véget, egy gyerekkel maradtam egyedül. Nagyon sokat tanultam a kapcsolatunkból. Láttam, hogy képes vagyok tartósan elkötelezni magam, de közben kiderült, hogy a céljaink hosszú távon nem egyeztek. Megdőlt bennem az eredeti tervem, hogy az életemet a férjemmel fogom leélni. Kerestem magam, ki is vagyok valójában? Hét évet töltöttem egyedül, a karrierem építésével foglalkoztam, megteremtettem az anyagi biztonságot, jólétet számunkra, megerősödtem magamban, nem féltem egyedül lenni. Sőt, rájöttem, hogy egyedül én tudom magamnak megadni minden téren a biztonságot. Keményen dolgoztam, munkabérből vagyont építettem. Eleinte nem kerestem társat, csak felfedeztem, hogy milyen is lehet a férfi minőség. Megélve mindent, amit a képzeletem diktált, idővel konszolidált keretek közé akartam terelni az életemet, tartósan családban gondolkodtam. A párkeresésemet az vezérelte, hogy találjak egy egyenrangú társat, aki hozzátesz az életemhez, minden téren. Nem „ingyen” vártam el, azt tudtam, hogy én értékes tartalommal töltöm meg a mérleg másik serpenyőjét. Második férjem nagyon kemény tanulási folyamatot indított el bennem. Megismerkedésünket követően 11 hónap múlva már a felesége voltam. Mintha gyorsvonatra szálltam volna fel, úgy zajlottak az események. Mindketten megéltünk sok szenvedést a magunk módján. Nagyon sokat dolgoztam magamon, hogy társ tudjak maradni ebben a kapcsolatban, nagyon sokat változtam a kommunikáció, a konfliktuskezelés területén. Megtanultam nem panaszkodni. Tudom, hogyan veszítjük el magunk előtt a hitelességünket, és ezáltal hogyan tudunk kibillenni az egyensúlyunkból. Tartósan csak az értékrendünkkel azonos életet tudjuk élni. Értem, hogy mi emberek belső motivációnkat, életutunkat, felfogásunkat tekintve mennyire eltérőek tudunk lenni. Sokat dolgoztam azon, hogy ne ítélkezzek mások felett, elfogadjam, hogy mindenki Isten gyermeke, és egyformán fontos céllal van a világon. Szüleimet először tanítani próbáltam, nevelni, haragudtam, amiért ellenálltak. Később megértettem, hogy ez nem feladatom, elfogadtam őket önnön valójukban, és képes vagyok hálát is érezni feléjük.
6