Angi20 év házasság, és annak 3 éves gyásza után úgy érzem, egy letűnt világ utolsó naívájaként érkeztem meg az ismerkedésbe. 😄 Hagyományos társkereső platformokon kezdtem féléve. Nem fényes hintót, palotát és hónapokig tartó trubadúréneket vártam. Csak néhány randit, beszélgetést és egy kis időt, energiát arra, hogy megismerjük egymást. Úgy látszik, ez ma már luxusigény. 🙈 Ha legkésőbb a második randin nincs szex, a férfiak egyszerűen eltűnnek a kezdeti általában túl nagy lelkesedésükkel együtt. Ha ez a helyzet mindenhol, én tuti egyedül maradok... Mondjátok, h van remény, még ha nem is egyedi a problémám!!! 😍
0
Györkei MátéÚjra dolgozom edzőként! :) Családi okok miatt az elmúlt kb. 1 év kényszerpihenőre tett engem munka-szempontból, de most eljött az idő, hogy újra dolgozni kezdjek! Elsősorban férfiaknak kínálok privát Életerő Edzéseket, helyileg Budapesten. Ennek alapja: - több, mint 15 év tanítói tapasztalat - több, mint 25 év harcművészeti tapasztalat - és lassan több, mint 45 év emberi (férfi) tapasztalat Az én edzéseim nem egyszerűen egy praktikus önvédelmi képességet, és egy harcművészeti jártasságot kínálnak. Persze ezt is, de a lényeg nem ez. Írhatnám, hogy jobb lesz a kiállásod, határozottabb leszel, és céltudatosabb. De ami igazából fontos, hogy: - rendszer lesz az életedben - férfi bajtárs lesz az életedben - egészséges férfi tudatosság lesz az életedben - magasabb libidó, fejlett szexualitás lesz az életedben - élő emberi kapcsolatok, win-win együttműködés lesz az életedben Egyszóval olyan egészséges férfi-képet tudsz megcélozni önmagad számára, aki bölcs, felelősségteljes, és cselekvőképes a valós fizikai életben, a saját szociális hálóján belül, különféle emberi együttműködéseken keresztül. Ez én edzéseimnek a lényege igazából ez. Bárhol is jársz az utadon. Mit gondolsz? Érdekes ez a Te számodra? Ja, és még egy nagyon fontos dolog: Elindult egy kísérleti projekt arra, hogy nomád természetjáró kihívásokat szervezzek! Ez a gyakorlatban azt jelentené, hogy munka után, délután kimegyünk a vadonba, szembenézünk a természet adta kihívásokkal, és kint éjszakázunk egy teljesen nomád, embert-próbáló formában, majd reggel haza, vagy munkába megyünk. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy ez nagyon sokat ad nekünk minden téren. Ez egyszerre testedzés és férfikör. Egyszerre túlélőtábor és kikapcsolódás. Egyszerre természetjárás és önismeret. Ez egy rendkívül tömör, és intenzív program lenne, amely extrém módon gyorsíthatná az egyéni fejlődést, és az úton haladást. Szóval lesz ez is, de erről majd még írok később bővebben is. Kíváncsi vagyok minden véleményre, reakcióra. A hölgyekére is! Köszönöm, hogy végigolvastál.
Zita(KI/FEL)HÍVÁS - Rakjunk együtt RENDet! Talán nem vagyok egyedül ezzel, de nekem elképesztően intenzív időszak volt ez a nyár, illetve ez az elmúlt fél év. Bevallom, annak ellenére, hogy rengeteg pozitív élmény is kapcsolódott hozzá, legalább ennyi nehézség és küzdelem is, és már nagyon vártam, hogy elkezdődjön az ősz. Hogy csituljon végre ez a forróság, ez az emésztő tüzes energia, ami a külvilágból - társadalom, politika, környezeti kihívások - folyamatosan plusz terheket rakott rám, a belső transzformációimat tetőzve. Szerintem azzal sem vagyok egyedül, hogy én elképesztően érzékeny vagyok ezekre a külső ingerekre, és akármennyire is igyekszem magam tudatosan távol tartani az algoritmusok által valóságos erőszakkal ránk zúduló hírektől, információktól, vagy éppen a pokol legmélyebb bugyrait meghazudtoló kommentszekcióktól, azért mégsem egy barlangban élek és bizonyos hatásokat nem tudok elkerülni. De végre szeptember van, lassan talán a hűvösebb idő is beköszönt és elkezdődik az ősz, amivel kapcsolatban én rendkívül reményteli és lelkes vagyok. :) Már pár hete megfogalmaztam magamnak, hogy ősszel ismét nagy rendrakásba kezdek az otthonomban, a tárgyaimat illetően. Én nagyon-nagyon szeretek RENDet tenni, és az a tapasztalatom, hogy amikor az ember éppen korszakváltásban van, vedli le a régi bőrét, mint a kígyó, de még nincs meg az új bőr vagy éppen még nagyon képlékeny és sérülékeny, ott nagyon jót tud tenni egy olyan folyamat, ami segít tudatosítani, hogy mi az a régi, amit magam mögött hagytam vagy szeretnék hagyni és mi az az új, ami felé törekszem, amit célként tűzök ki magam elé. Hiszitek vagy sem, a fizikai környezetünkben való rendrakás ehhez egy eszméletlenül hatásos és hasznos segítség, legalább is az a folyamat, amit én az elmúlt évek során egyrészt tanultam, másrészt saját tapasztalatok révén tovább csiszoltam és gazdagítottam (volt korábbi megosztásom is érintőlegesen, miszerint 2018-ban végeztem KonMari tanácsadóként, ha érdekel Titeket, Lipták Zita néven találtok ezzel kapcsolatban infókat rólam FB-on vagy Instagramon. Ezeket az oldalakat én évek óta nem frissítettem, mivel szakmailag más irányt vett az életem, a szenvedélyem viszont változatlan a témával kapcsolatban :)) Szóval, az az ötletem támadt, hogy mennyire jó lenne nem egyedül, hanem csoportban, közösségben végig csinálni ezt a rendrakási folyamatot olyanokkal, akik hívást éreznek rá, hogy csatlakozzanak hozzám. Ha lenne néhány jelentkező, aki el tudna köteleződni egy ilyen 2-3 hónapos folyamat mellett, akkor nagyon szívesen kísérnélek végig Titeket ezen az úton vagy legalább is adnék betekintést, támpontokat, reflexiós lehetőséget, aztán az már rajtatok állna, hogy mennyit szeretnétek kivenni/elvinni ebből. Az elképzelésem most az, hogy indítanék itt egy csoportot a Humanian - hogyant még nem tudom, de utánanézek ;) - és valahol szeptember közepén vágnánk bele a nagy RENDrakó maratonba együtt. Ez azért is klassz lenne, mert az adventi időszakot - ami nekem pl. az év egyik legkedvesebb periódusa - már tisztább és rendezettebb otthonban, tisztább és könnyebb lélekkel élhetnénk meg. Szívesen tartanék heti egy alkalommal kb. 1,5-2 órás online találkozókat, ahol megtanítanám az érdeklődőknek a módszer alapjait, adnék segédanyagokat és együtt követnénk hétről hétre, ki hogy halad a saját rendrakó folyamatában. Mindezt önkéntesen adnám, pénzt nem kérek érte, csak egyetlen dolgot: teljes elköteleződést a folyamat mellett, természetesen a feltételek ismeretével, melyeket később osztok majd meg. Jelige: segítsetek HASZNOSulni, segítsük egymást RENDet tenni! Ha megszólítottalak és érdekel a lehetőség, kérlek, írj nekem privát üzenetet! Köszönöm és csodás őszi átalakulást kívánok Mindannyiunknak!
Beáta SebesÚjabb szerelem ért véget 💔. Jött és mielőtt felocsúdtam volna felkapott és repített magával. Lerombolta a biztonságot jelentő falaimat és elhitette velem eljött az IGAZi. Három hétre a gyönyörűséges színes 🎨, ízletes 🥗Indiába utaztunk 🏝. Jöttek a FENTek és a LENTek mint egy hullámvasút ... mellé a féltékenykedések ha épp nem vele voltam kedves. Komoly diagnosztizált mentális betegsége van ami ott derült ki számomra ... próbáltuk a Mindenhatót bevonni a kapcsolatunkba. Gyertyába néztünk 🕯, imádkoztunk 🙏. Hazajöttünk és úgy történt meg a szakítás, hogy kiprovokálta. Feszít legbelül, hogy nem segítettem... MOST villámlott belém ⚡️, hogy MIÉRT 🙏 . Anyukám is ebben a betegségben szenvedett és rajta se tudtam segíteni 🥹. Ráadásul tegnap volt a szülinapja Anyukámnak 🤍 Véletlenek nincsenek, csak a körforgás.
Zavesiczki AngélaMiért nem hallgatok magamra? Példa: ma elmentem feladni egy csomagot a legközelebbi automatába. Indulás előtt jött egy gondolat megnevezve egy másik feladási pontot, oda menjek. Mire gyorsan megmagyaráztam magamnak, hogy semmi okom messzebbre menni, nincs ott intéznivalóm, igyekeznem kell vissza... Pár perc múlva az automatánál csodálkozva néztem, hogy inaktív jelzést mutat. Rendszeres nálam, hogy jön az intuíció és nem hagyatkozom rá könnyedén, hanem elkezdek agyalni. Van ötletetek, hogyan adjam át magam ennek az áramlásnak? Köszönöm.
0- Zita
Egészen friss tapasztalásom - is, mert ha visszatekintek, volt már ilyen bőven -, hogy ha valóban elég forró, akkor bizony ugrasz, ott és akkor már nincs hezitálás, hanem egyértelmű tett van, a következő pillanatban pedig felteszed magadnak a kérdést: "Te jó ég, mit kerestem én eddig itt?". A békaszindrómával viszont az a helyzet, hogy pont az a lényege, hogy az egy passzív folyamat, Te "elszenveded", hogy a víz fokozatosan melegszik és nem veszed észre, mikor kellene ugarni, ezért belehalsz. Előbb vagy utóbb ez is be fog következni, szóval aktív tett vagy passzív halál, de a vége meglátásom szerint ugyanaz. Az a nem mindegy, mennyi időt tölt az ember ebben az állapotban, van-e türelme várni a "halált" vagy inkább kezébe veszi az irányítást és "öngyilkos" lesz. Tapasztalatom szerint ez itt egy döntési helyzet: ha aktívan részt akarsz venni benne, akkor az működik, amit István is sokszor elmondott már: legyél még bátrabb, még őszintébb, adj oda mindent, amit tudsz, de tényleg mindent, az utolsó leheletedig. Itt már nincs félelem meg hezitálás...és akkor jönni fog a kegyelem, ezt garantálom :) El kell menni a falig, tényleg bele kell halni, azt meg nem lehet úgy csinálni, hogy kicsit engedem, aztán visszakozok, picit beledugom a lábam a tó jéghideg vízébe, aztán visszahúzom...itt már csak az működik, ha fejest ugrasz a tóba, lesz, ami lesz. A Jóisten Veled van, Veled lesz. Az jutott még eszembe a soraidról a "zárt ajtók" kapcsán, hogy szintén saját tapasztalatom, hogy addig nem nyílik új ajtó, amíg a régit be nem zártad egyértelműen és végérvényesen. Másképpen, oda nem tud új, friss energia áramolni, ahol a régi foglalja a helyet. Megint csak Istvánt kell emlegetnem, akinek ez volt egy nemrégiben elhangzó jól irányzott kérdése a beszélgetésünkben: "Mire használ Téged ez a férfi?" Na, ez itt a lényeg. Tedd szívedre a kezed és legyél radikálisan őszinte magaddal: Mire használ? Az "Ügyre", a részes hasznosulásra? Vagy halogatásra? Nekem ebben teljesen egyértelmű válaszom volt és innentől kis kérdőjel sem maradt bennem azzal kapcsolatban, hol nincs helyem, hol nem hasznosulok, hol vesztegetem el az értékes női erőmet, figyelmemet és energiáimat. Írj nyugodtan, ha szeretnél személyesen is kapcsolódni, most már kész vagyok rá én is! :)
Fodor MártiMa van egy hónapja, hogy haza jöttem Spanyolországból, miután befejeztem a Caminot és szeretném leírni a tapasztalataimat, hátha valakinek ez segítségül szolgál. Gimis koromban döntöttem el, hogy végig fogom gyalogolni ezt a csodálatos zarándokutat. Egy Nők lapja vagy egy Kiskegyed akadt akkor a kezembe, ahol egy nő arról írt, hogy egy szép reggelen feküdt az ágyában és úgy sütött be a Nap az ablakon, hogy pont a homlokára esett a fény. Ő úgy fogalmazott, hogy ekkor nyílt ki a harmadik szeme és tudta, hogy meg kell csinálnia a Caminot. Ahogy a pattanásos, fogszabályzós, túl hosszú végtagokkal megáldott Márti ezt olvasta, eldöntötte, hogy ő is pontosan ez a nő lesz majd a jövőben. Aztán telt múlt az idő és 17 évet váratott magára ez a projekt. Ahogy a húgom fogalmazott: azért örülök annak, hogy végre elhúzol megcsinálni a Caminot, mert nem lesz még egy olyan év, amikor azt hallgatom, hogy idén tutira megcsinálod. És hogy miért halogattam eddig? Mert egyszerűen nem fájt eléggé az életem ahhoz, hogy tényleges változtatásokat akarjak eszközölni. Továbbá szerencsétlen események szerencsés kombinációjának kellett bekövetkeznie. Az elmúlt fél évben elköltözött a férjem, én leléptem a szeretőmmel, akivel utána szakítottam, összevesztem egy nagyon fontos barátommal és rájöttem, hogy gyűlölöm a munkát, amit jelenleg végzek. Maga az összepakolás része is embert próbáló volt. Mai napig nem értem, hogy tudtam egyedül összerakni a motyómat a táskámba. Azt mondják a Camino akkor kezdődik, amikor ténylegesen eldöntöd, hogy végig csinálod. Ez nálam is így volt. A felkészülésre szánt egy hétben fontos beszélgetések sora hangzott el. Nem akartam elmenni úgy, hogy nincsenek rendezve a soraim. Arról nem is beszélve, hogy jeleztem a családom és barátaim felé, hogy nem kontaktálhatnak míg oda vagyok, mert nem leszek elérhető semmilyen social media platformon. Ez kisebb-nagyobb ellenállást váltott ki belőlük, de végül sikeresen elfogadták. Aztán felültem a repülőre. És elmentem. Mi változott azóta? Valószínűleg könnyebb lenne listázni azokat a dolgokat, amik nem változtak. Korábban nagyjából 15 barátomnak volt bejárása az otthonomba. Ez a szám most lecsökkent háromra. Ismétlem. Háromra. Beszélgetek emberekkel és számomra érthetetlen, hogy miért barátkoztam velük. Vagy hogy miért nem álltam ki magamért korábban. A saját lakásomban azt érzem, hogy megfulladok. Nem értem, miért gondoltam, hogy valaha szükségem lehet 20 törülközőre és ugyanennyi ágyneműre. Nem is tudok ennyi embert egyszerre elszállásolni! Miért van 40 féle outfitem, ha ezek közül nagyjából 10 ha van, amit szívesen felveszek? A küldetésemet pedig keresem. Óriási a csábítás, hogy visszamenjek a korábbi munkahelyeimre, de elég erős vagyok ahhoz, hogy megértsem, hogy ismét ugyanerre a sorsra jutnék. Szokom ezt a régi-új embert aki vagyok és próbálom belakni ezt a szintet. Életemben először érzem azt, hogy jól elvagyok egyedül. Nincs az a szorító érzés, hogy be kell pasiznom. Nincsen erőm már ahhoz, hogy olyan dolgokat csináljak, amibe nem tudom beletenni a szívemet és a lelkemet. Nem akarok már másokat kibeszélni a hátuk mögött és tanácsot is már csak akkor adok, ha ezt valaki kifejezetten kéri. És úgy döntöttem, hogy már nem akarok terápiába járni. Mindig azért mentem, mert azt éreztem, hogy baj van a Mártival és a Mártit meg kell szerelni. A Caminon jöttem rá, hogy semmi baj sincs velem. Jelenleg az foglalkoztat, hogy mit adhatok a Világnak. A képességeknek az a különleges kombinációja, amivel a sors/a Jó Isten/egy felsőbb hatalom megáldott, vajon hogyan lehet más emberek hasznára. Hogyan tudok adni? Hogyan tehetem jobbá mások életét? Biztos vagyok benne, hogy ki fogom találni. De ehhez 33 napon át kellett több, mint 800 km-t sétálnom egy idegen országban. Miért működött? Nem tudom. De már soha sem lesz semmi sem olyan, mint korábban volt. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok.
- Zita
Két kép van előttem azokból az időkből, amikor már nagyon nem volt jó. Nem csak a kapcsolatunk, de én magam sem voltam jól. Az első: nézem magam a tükörben és fogalmam sincs, ki az a nő, aki visszanéz rám… A második: napközben van, gyerekek az óvodában, édesapjuk a munkahelyén, éppen mosogatok. A mosogató egy nagy ablak előtt van, amin kinézve szemlélhetem az alattam elterölő nyüzsgő Budapestet. Úgy érzem magam, mint egy kalickába zárt madár. Egy arany kalickába. Boldognak kellene lennem, megvan mindenem, amire vágytam: két egészséges, okos, gyönyörű, csodás gyermek, egy “férj” jó egzisztenciával – nem házasodtunk össze –, saját ízlésem szerint felújított és berendezett budai kertkapcsolatos, örök panorámás lakás, autó, nagyszülői segítség, utazások. Drága ruhák, táskák, cipők, ékszerek nincsenek, ezekre sosem vágytam. Mai viszonylatban elég korán szültem, éppen 26 lettem, mikor megszületett az első fiam, 22 hónap múlva a második. A születési családomban turbulens volt ez az időszak, a húszas éveim. Édesanyám nagyon beteg lett, majd a nagyobbik fiam fél éves korában meghalt. Apukámmal a kapcsolatom nagyon terhelt volt, mióta csak vissza tudok emlékezni. Erről most nem írnék hosszabban, kicsi koromban különváltak, ő egy nagyon erős személyiség, akinek nagyon sokáig annyira borzasztóan meg akartam felelni, kiérdemelni a szeretetét, a figyelmét, az elismerését. Érzelmileg sosem volt elérhető, ma már tudom. A gyermekeim apjában őt választottam újra, a vele való kapcsolatot ismételtem. Mire eljutottom oda, hogy határozottan kimondtam, ezt nem tudom tovább csinálni, ahhoz nem is az volt a kulcs, hogy én borzasztóan éreztem magam a bőrömben, hanem a gyerekeim: úgy éreztem, ha az apjukkal egy pár maradunk, nem tudok jó anyjuk lenni. Ott szakadt el minden, mikor ezt felismertem, hogy akármennyire is igyekeztem bebizonyítani, hogy én a mintáim ellen menve ha törik, ha szakad, egy “egész” családban fogom felnevelni a gyerekeimet – amit az én szüleim nekem nem tudtak megadni –, ez egész egyszerűen tarthatatlan volt, mert ebbe én így belehalok. Sokára jöttem rá, hogy a minták ellentéte szerinti élet is a minták által diktált élet valójában. A felismerés és a döntés kimondása után eszeveszetten menekültem volna a közös életből, a közös otthonból, az exem közeléből, de ezt még ¾ évig nem tudtam megtenni. Ennyi idő kellett, míg lett lakásom, ahova a gyerekekkel külön tudtam költözni. Őket nem lettem volna képes ott hagyni. Kétségbeesett, őrült és fájdalmas hónapok voltak azok, nekem hetente egyszer egy terapeuta segített végig küzdeni, túlélni. Az exem nem akart elengedni, és természetesen ezt az anyagiak kontrollálásával igyekezett végigvinni. Ebben az időszakban magába szippantott az egész “nárcizmus” téma, az apám, a gyerekeim apja, a gyerekkorom, a fiatal felnőtt életem, az én megélt szenvedéseim. Kerestem a felelősöket, magamon kívül is, mert ami rám addig nagyon jellemző volt, hogy általában mindenért magamat okoltam. Annyi düh, harag, feszültség, szomorúság, szeretetlenség-érzés gyülemlett fel bennem, amelyeknek egy ponton valahogy ki kellett törnie, át kellett szakadnia. A különköltözés után még kb. két év telt el, mire ez ténylegesen meg tudott történni, mire a gát át tudott szakadni, mire én ezt megengedtem magamnak. Eljutottam onnan, hogy féltem én és féltettem tőle a gyerekeket, hibáztattam, haragudtam rá, megvetettem, elítéltem, soha többé hallani sem akartam róla, felelőssé tettem a traumáimért és a többi, odáig, hogy ma az egyik legstabilabb pont, legmegbízhatóbb ember, legjobb barát és nagy betűs szülőTÁRS számomra. Mi változott, min változtattam, min volt hatalmamban változtatni? Én, saját magam. Ezáltal változott ő is. És változott a kapcsolatunk is. Párkapcsolati, klasszikus férfi-női minőségben nem működünk, én őt nem tudom már úgy látni, de megtanultam, hogy annyira színes ez az élet, annyi végtelen lehetőség van arra, ahogyan a különböző életszakaszokban kapcsolódni tudunk, és hogy ez ott és akkor nagyon is valid és értékes lehet. Büszke vagyok magunkra és végtelenül hálás, hogy itt tartunk azok után, amennyi nehézségen átmentünk. Úgy érzem, hogy a legnagyobb ajándék, amit a fiainknak adhatunk, az ez a szeretetteljes, harmonikus együttműködés, ahogyan őket neveljük, terelgetjük.