Ildikó FehérIsmerkedés céljából regisztráltam az oldalra, de böngészés közben rájöttem, hogy ez jóval több lesz, mint egy társkereső. Jó volt olvasni a megosztásokat és tudni, hogy nem vagyok egyedül, még akkor sem, ha mostanában nagyon egyedül érzem magam.
0
Enikő SomodiOké mániám a kötődéselmélet. Tudom, hogy sokakat érint, ezért talán érdekes lesz szamotokra a történetem. A mintáimat a testemben írtam újra. Hosszú, kitartó éveken át tartó állandó halál-újjászületés körökben. Átírtam magamban valamit, amiről azt hittem nem lehetséges. Azért jöttem ide is, hogy erről beszéljek. A kötődési stílusom nem csak a párkapcsolati szenvedéseim forrása, hanem az egész életem módszeres megkeserítője volt. Nagyon kemény felismerés volt, hogy szinte az összes tudatalatti sérülést magamban cipelem. És minderre akkor jöttem rá, amikor már hányni tudtam volna a gyógyulástól. Hál' Istennek innentől már gyorsan zajlott minden, mert a munka javarészén túl voltam. Akkor jelenik meg a segítség, amikor már tudom fogadni.. És ekkor valami olyan csodálatos emelkedés indult el az életemben. Én tényleg hiszek a csodákban. Azóta mindenkinek megbocsájtottam, átírtam a hitrendszerem, az idegrendszerem és a tudásom erőforrásként használom. Úgy érzem megtaláltam a helyem a világban. Bár nagyon kevesen maradtak meg mellettem. Hát igen, elviselhetetlen voltam😅. De talán egy új közösség vár rám valahol.. és talán ezt a közösséget én építem, vagy legalábbis közreműködök benne.🙂 Még szoknom kell a napfényt, mióta előbújtam a barlangomból. Szóval ez a poszt csak annyit akar, hogy tudd, van kiút a szenvedésből.❤️
Ágota PappAz önismeret mély bugyraiban járok. Sokáig azt hittem, a munkámnál semmi se nehezebb vagy azt a gyermekkort megélni, ami adatott. Pár napja viszont találkoztam a belső gyermekemmel. Eufórikus és mély volt egyszerre. Csak öleltem magamat és zokogtam: mennyi mindent elbírt, elviselt, küzdött, félt és közben irtó bátor volt. Egyedül voltam magammal szó szerint. És jó volt, biztonságos, egymásratalálós. Életemben először éreztem azt, hogy nincs szükségem senkire, hogy jól legyek. Nincs szükségem senkire, aki valami hiányt pótol bennem. Lehetek önmagam, megfelelés, kényszerek és megalkuvások nélkül. Azért is vártam sokáig a válással, mert féltem az egyedülléttől és a biztonság elvesztésétől. De megléptem. Aztán egy idő után jöttek a szorongások és hagytam feljönni a miérteket. A belső gyermekem jelzett és én végre meghallottam, megéreztem. 54 év után…és most más a világ. Kinyílt a tér, más a reggeli fény, más a déli gyümölcsleves, mosolygósabb a délutáni kocogás… Mekkora feszültség ez a léleknek, ha nem jön ki. És mennyi elfojtás van még, ami nem jön ki. Engedjünk neki, még, ha nagyon fáj is. Mert fáj.
Szandra ThKedves István!:) Bennem most egy speciális élethelyzet kapcsán merült fel egy számomra nagyon fontos kérdés. A szerelmem politikai pályán volt, amely most, a választások lezárultával véget ért számára. 2024 őszén egy irracionális és kockázatos döntést kellett meghoznia azzal, hogy elvállalt egy felsővezetői pozíciót tudván, hogy ez lehet csak egy nagyon rövid de annál keményebb időtávra szól. Mégis hitt benne, lelkes volt, teljes szívével beleállt, és emberfeletti munkát tett bele. Rettenetesen nehéz időszakon mentünk keresztül az elmúlt 1 évben, de a várt siker végül elmaradt. Most teljesen bezuhant, magán kívüli állapotba került és engem is teljesen ellökött magától. Az egyik kérdésem az lenne, hogy egy ilyen helyzetben bele lehet-e ragadni ebbe a lovag állapotba, akár annak vándoros oldalába mindaddig, amíg nem talál egy új ügyet, új célt, új hitet, és ez az állapot akár stagnálhat-e hosszasabb ideig? Vagy ha újra lelkesedni kezd valami iránt, akkor ugyanúgy megtörténhet a hit ugrása, és tovább tud mozdulni? A második kérdésem pedig az, hogy egy ilyen mélyen szálló, kilátástalannak tűnő időszakban hogyan lehetnék mellette jól. Tudok-e egyáltalán segíteni neki ebben, vagy ilyenkor valóban az a bizonyos várakozás ideje jön el? Köszönöm a megtisztelő válaszodat!:)
Esztergomi KatalinAz édesanyám (nem diagnosztizált) borderline-nárcisztikus személyiség. Ezzel a mintával nőttem fel, és a lassan 25 éves önismereti munkám kb. 15. évében csapott pofán (nem tudom szebben leírni) ez a felismerés. Majd jött egy újabb (mármint felismerés), hogy azok a férfiak és nők csapódnak mellém, hozzám, akik szintén ilyen személyiségűek. Nincs ezzel baj, a terapeuta és pszichológusi tanulmányaim sokat segítenek abban, hogy ne őrlődjek fel ebben, és egyre jobban megdolgozva érzem magamban ezt a sérülésem. A nagy szerelmem is természetesen rendelkezik ezekkel a sérülésekkel, én pedig ilyennek szeretem őt. Többször is megéltünk hullámvölgyeket az elmúlt (lassan) közel 2,5 évben, és a biztatóan alakult a kapcsolatunk. Aztán "hibáztam": a születésnapján nem figyeltem eléggé arra, hogy a bögre, amit vettem neki (és számomra egy olyan üzenet volt rajta, amiről azt hittem, mély és találó lesz neki) balkezes, miközben ő jobbkezes, és a tortát is lehagytam (nekem ez nem fontos, és nem tudtam, hogy neki igen). A mélyrepülés február közepétől így kezdődött, és ma lehet, hogy leértünk az örvény aljára... Figyelem magam, ahogy egyre kevesebb bennem a lelkesedés. Míg korábban fontos volt számomra, hogy megnyugtassam őt, és visszahozzam a felnőtt részébe, már csak azzal is, hogy én nem zuhanok be a sérült gyermeki részembe, ma már csak az érdekelt, hogy képes legyek lezárni azt, ami nem megy. Tudom, holnap sokkal nyugodtabb lesz minden, de nem tudom, én képes leszek-e ismét ugyanazzal az "itt és most" érzéssel ránézni, mint hónapokkal ezelőtt. Vagy inkább az a kérdés, hogy ha igen, van-e értelme, ha sejtem, hogy ő viszont már nem tud igazán nyitni felém... MOST rendben vagyok, a felnőtt részem jól támogatja a belső gyermek részemet. A holnap pedig a jövő zenéje.
Sz DorkaMinden szépen lassan a helyére kerül. Ez a mondat van velem hónapok óta. Rendeződik újra életem, terem és kapcsolataim. Szép, mert olyan megérkezés ez, mint mikor nagy rohanás, sietős vágtatás után féket nyomsz, realizálod épp, hogy lovaid mennyire kimerültek, a por lassan oszlik körülötted... Közben a lovakat itatóhoz is viszed, hálás vagy nekik, hogy eddig elhoztak... Valami ilyesmi, amiben vagyok épp.
Tímea KissKarácsony előtt két nappal kaptam egy üzenetet. Egyetlen üzenetet, ami mindent felborított. Azt írta: „túl sok vagyok”, és hogy időre van szüksége. Az a furcsa az egészben, hogy előtte ennek semmi jele nem volt. Minden nap beszéltünk. Nevetések, apró történetek, hétköznapi pillanatok – minden a helyén volt, legalábbis én így éltem meg. Nem volt csend, nem volt távolság, nem volt elhidegülés. Ezért volt olyan hirtelen és érthetetlen. Sokáig kerestem a választ. Visszapörgettem beszélgetéseket, mondatokat, hangsúlyokat. Próbáltam megtalálni azt a pontot, ahol elcsúszott valami. De nem találtam. És talán ez volt az egyik legnehezebb része: hogy nincs konkrét ok, amibe kapaszkodni lehetne. Nincs magyarázat, ami lezárja a történetet. Most, közel négy hónap távlatából már máshogy látom. Nem azért, mert minden kérdésemre választ kaptam, hanem mert megtanultam együtt élni azzal, hogy nem mindenre kapunk választ. És talán nem is mindig kell. Ami viszont egyre tisztább: én adtam többet. Több figyelmet, több energiát, több jelenlétet. És ez önmagában nem hiba. Sőt. De csak akkor működik, ha a másik fél is ugyanott van, ugyanazzal az intenzitással. Ha nem, akkor az egyensúly megbillen. És utólag azt érzem, nem én voltam „túl sok”. Ő volt kevés hozzám. Ez az időszak nehéz volt. Voltak napok, amikor újra és újra eszembe jutott, amikor megkérdőjeleztem magam, amikor próbáltam logikát találni egy érzelmi helyzetben. Mert talán ilyenek vagyunk: főleg nőként szeretnénk érteni. Szeretnénk tudni, mi miért történt. Mert a magyarázat biztonságot ad. Egy lezárást. Egy pontot a mondat végére. De az élet nem mindig így működik. Néha a mondatok félbemaradnak. A legfontosabb, amit ez az egész megtanított, az az, hogy saját magunkat kell választani. Nem csak nagy döntésekben, hanem a mindennapokban is. Hogy nem szabad háttérbe tenni magunkat senki kedvéért. Nem szabad kisebbnek lenni, halkabbnak lenni, kevesebbnek lenni csak azért, hogy valaki más kényelmesen érezze magát. Mert aki mellett „túl soknak” érzed magad, az valójában nem neked való. És talán ez az egész nem veszteség volt, hanem egy nagyon határozott irányjelzés. Hogy merre ne menjek tovább. Hogy milyen kapcsolatra nincs szükségem. És hogy mennyire fontos, hogy önmagam mellett maradjak. Ami még érdekes: sosem éreztem magam igazán magányosnak. És ez sokat elmond. Mert nem ő töltötte ki az életemet – csak egy része volt. Egy fontos része, de nem az egész. És talán ezért is tudtam végül nem összetörni benne, hanem tanulni belőle. A mai napig vannak kérdések. És lehet, hogy mindig is lesznek. De már nem fájnak ugyanúgy. Inkább emlékeztetnek arra, hogy mennyit változtam. És ha ma újra ott állnék ugyanabban a helyzetben, már tudnám: nem az a kérdés, hogy miért ment el valaki. Hanem az, hogy én miért maradnék ott, ahol nem látnak igazán. Mert végül mindig oda kell visszatérni, ahol a legnagyobb biztonság van. Saját magunkhoz.