Tapasztalatok

Pallér Zsuzsanna

Miután megházasodtunk, úgy tűnt, minden a helyén van. Elkezdtünk építkezni, és minden olyan szépen, gördülékenyen ment. Jó csapat voltunk. Rengeteget dolgoztunk, és amikor végre eljött az a pillanat, hogy az első éjszakánkat tölthettük az új otthonunkban, azt gondoltam, most kezdődik igazán az életünk. De valami megváltozott. Ahogy a biztonság megérkezett, mintha eltűnt volna az izgalom. Az a "bármit megtehetünk" érzés, ami addig éltetett bennünket, már nem volt ott. Egyre ritkábban közeledtünk egymáshoz, és bár logikus lépésnek tűnt, hogy gyermeket vállaljunk, ez a döntés még több kérdést és kihívást hozott magával. A baba érkezése – és a kapcsolat átalakulása Valamennyi sikertelen próbálkozás után lemondtunk a gyermekáldásról, amikor megtörtént a csoda: megérkezett az első babánk. Ez az időszak tele volt szépséggel és misztikummal. Minden új volt, izgalmas és különleges. Apás szülés volt, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy semmi sem lehet szebb vagy mélyebb. De akkor még nem sejtettem, hogy ez a változás mély sebeket hagy majd a kapcsolatunkon. Az addig ismert intimitás és figyelem megváltozott. Már nem úgy nézett rám. A mindennapokban egyre inkább eltávolodtunk egymástól. Olyan elhanyagoltnak éreztem magam, hogy néha megfordult a fejemben a válás gondolata is. Mielőtt dönteni tudtam volna, újra állapotos lettem. Egy újabb baba, egy újabb apás szülés – és ezzel együtt egy még meredekebb lejtő. Próbálkozások és kudarcok Amikor a kisebbik gyermekünk tíz hónapos volt, segítséget kértünk. Párterápiára jártunk, és elmentünk egy kineziológushoz is. Ezek a lépések sokat javítottak a helyzetünkön, de egy ponton a férjem megállt. Nem akart továbbmenni az önismeret és a változás útján, pedig az életünk egyre több változást hozott, ahogy a gyerekek nőttek. Én viszont nem tudtam és nem is akartam megállni. Folytattam az önismereti munkát, mert azt éreztem, hogy ha nem teszem, teljesen elveszítem önmagamat. Mégis, a kapcsolatunk egyre mélyebbre süllyedt. A kommunikációnk kudarcba fulladt, az intimitás már csak emlék volt, és közben egyre betegebb lettem. A migrénes rohamok, az elhanyagoltság érzése és a meg nem értettség megbénítottak a mindennapokban. Önazonosság és bátorság Végül elérkeztem ahhoz a felismeréshez, hogy meg kell találnom, milyen az önazonos kapcsolat. Tudnom kellett, mit jelent számomra az, ami igaz, és ami valóban nekem való. Ez a felismerés félelmetes volt, mert azt jelentette, hogy el kell indulnom az úton – egyedül. Elengedni a közös életet, az álmokat, és belépni az ismeretlenbe, félelmet keltett, de közben felszabadított. A férjemtől függetlenül kellett rátalálnom arra, hogy ki vagyok én, és mire van igazán szükségem ahhoz, hogy teljes életet élhessek. Ez az út nem volt könnyű, de megtanított arra, hogy a legfontosabb kapcsolat az, amelyet önmagammal ápolok. Azóta tudom, hogy bármennyire is fájdalmas az elengedés, néha ez az egyetlen út ahhoz, hogy valódi harmóniát és boldogságot találjqk az életben. 🌿 Ha hasonló helyzetben vagy, keress bizalommal!

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.

Morgós Bence

Szépen válni, boldogan élni külön, gyermekkel → Több éve már külön élünk a gyermekem édesanyjával. Sikerült nagyon jó, szeretetteljes kapcsolódást kialakítanunk. Bár a különválásunk folyamata nehéz volt mindkettőnknek, mostanra szeretettel tudjuk megölelni egymást. Csinálunk közös programokat a gyermekünkkel hármasban. Jól működő gazdasági rendszerünk van. Feles időbeosztásban neveljük gyermekünket. Segítjük támogatjuk egymást szülőtársként a kihívásokban. Igazából nagyon jó élmény számomra ez az élet, csak javasolni tudom a válást / különélést, számomra harmóniát hozott, amiben kellő idő jut a gyermekemre és a saját dolgaimra is és a gyermekem édesanyjával is pont ideális minőségben tudunk kapcsolódni. Szívesen segítek neked is, hogy hogyan lehet ezt összehozni.

Bertalan Balogh

Közel két évtizeden át éreztem magam annyira magányosnak, hogy képtelen voltam egyedül lenni. Nem hogy éveket vagy hónapokat, hetek de napokat sem bírtam ki úgy, hogy ne csináljak, szervezzek, kerresek meg valamit vagy valakit. Pedig az a tapasztalatom, hogy a magány nagy tanítómester, de ha figyelmen kívül hagyom,nem tudja megmutatni a jószándékát. Mint egy koldus aki folyton kéreget és mikor vegül megállok neki, akkor Ő ad. De nem azt amire vágyom, hanem azt amit már régen látnom kellene. Nem mertem egyedül lenni. Talán mert ismeretlen volt, vagy rondának tűnt, félelmetesnek, vagy "milyen má' hogy mindenki, én meg nem". Megszámlálhatatlan kapcsolódás, párkapcsolat, munkahely, barátságok melyekről kiderültek, hogy nem őszinték. Imadtam hibaztatni: ha látná ki vagyok, ha látnák mennyit dolgozom, ha látnák mennyi áldozatot hozok...stb. De hogyan is láthatták volna ha rejtegettem, ha nem voltam őszinte. Amikor annyira féltem. Hogy pontosan mitől? Aladin meséjeben egy vásári forgatagban találkozunk először a főhőssel, aki menekül. Egy eldugott nyugodt helyet vágyik ahol végre megpihenhet, élvezheti amit elvett és senki sem bukkan rá és senki sem ismeri fel. Majd elfogják és egy tömlöcben leli magát ahol az árnyékban meghúzódó, taszító koldus kivezeti az éjszakai sivatag közepére. Itt a végtelen, kietlen kopárságból kinövő hatalmas szörny, fölé tornyosul, csiszolatlan gyémántot ígér és amikor a főhős újra hazudik, elnyeli. Engem is így nyelt el a magány. A rajzfilmben lefestett kép hibatlanul ábrazolja, hogyan menekültem egész eddigi életemben és féltem, rettegtem szembenézni azzal ami legbelsőmben lakozik. Nincs egzakt megokdókulcsom a magányra. A megélésem, hogy nem elkerülhető és jó fájdalomcsillapító az egyedüllét. De egyaltalán nem mindegy, hogy MAG-am(ban) vagyok vagy MAG-(hi)ányos. Van az az erzés mikor egy szobában akkora a csend, hogy szinte sípol, már-már hangos. Nekem ez irja le azt a belső állapotot ahol először elkezdtem figyelni. Megfigyelni! Már nem érzelemből. Mi történt, mit tettem eddig és mi más lehetséges. De mozdulni még sokáig nem mertem. Bátorság-őszinteség-igazság-szeretet. Szamomra ez Igaz, ebben a sorrendben. Ez a fajta magány pedig az őszinteség és az igazság közti állapotnak tűnik. Tisztító tűz, purgatórium, karma vagy a 'rosseb' tudja. Jó szar, jó hosszú.

Bajkó Gábor

Klasszikus párkapcsolatnak és házasságnak indult a miénk is. Bosszúhadjárat lett belőle. Talpraesett nő, élettel teli férfi. Pezsgő párkapcsolat, közös lakás, házasság, 3 gyerek. A gyerekek miatt is és egy családi haláleset miatt is egyre nőtt a távolság, a gyerekek anyuka általi altatása este 8-tól 11-ig tartott (menekülés a párkapcsolati szerepekből), mivel teljes mellőzöttséget éltem meg, a munkámba temetkeztem. Onnan jöttek a sikerek, pozitív megerősítések, a távolság csak tovább nőtt. Aztán ott élt egymás mellett két lakótárs, akik már beszélgetni sem tudtak, beállt az intimitást és kommunikációt teljes mértékben mellőző haldoklás. Eleinte nekem kényelmes volt a távolság, az #Önértékelés és #Szülőkapcsolat témáknál leírt elhagyatottság-sémám miatt. De aztán jött a kérdés, hogy mi lett velünk? Felmerült a nyitott házasság is, de úgy meg minek, ha mindent (testi és lelki részeket is) kihelyezünk a kapcsolatból? A párkapcsolati tanácsadónál pedig megkaptam, hogy az a megoldás, ha én elköltözök. De ezzel még nem lett vége, csúnya válás, nekem közben alakult egy új kapcsolatom a munkahelyemen, de végül nehogy már én boldog legyek, rágalomhadjárat indult ellenem / ellenünk a cég irányába. Névtelen levelekkel, hívásokkal, e-mailekkel. Hiába van igazságügyi szakértői papírom, hogy a „realitásérzékelése az optimálistól elmaradó szintű”, a cég egy idő után gondolom, megunta és az új párommal együtt mindkettőnket kirúgtak. Persze ez az új kapcsolat is ráment. Hosszú időbe és energiába telt feldolgozni, megtalálni a saját hibáimat, sémáimat és a gyerekek miatt nagyjából normalizálni a minimálisan szükséges kapcsolatot azzal az emberrel, akivel ennél szebb és jobb terveim voltak anno.

Poczik Hajnalka

Sokáig a másodhegedűs szerepébe álltam bele, és nem tudtam mi történik majd, amikor végre a kör közepére állok. A karrier sokáig nem volt számomra elsődleges. Az életemben mindig a család, az érzelmek és maga az élet volt az, ami igazán számított. Imádtam az otthon melegét teremteni. Nagyon értettem hozzá. Ezt kaptam visszajelzésként. Erre fókuszáltam, ez mozgatta a döntéseimet és a mindennapjaimat. A szakmai sikerek nem vonzottak úgy, mint a kapcsolatok mélysége vagy az élet apró örömei. Mindig kitűntem a csoportban. Voltak képességeim, és megvolt a jelenlétem, amit mások is észrevettek. Mégis, valahogy mindig a vezető, a tanító, a mester mellett álltam, támaszként. Nem a kör közepén, hanem annak peremén – az, aki ott van, aki erősít, támogat, de sosem az, aki vezeti a folyamatot. Ez volt a megszokott szerepem. Ez rendben is volt egy ideig, de aztán ráébredtem, hogy ezt újra és újra én választom. Hogy mindig másodhegedűsként állok a színpadon. Ez a felismerés megrázott. A másodhegedűs szerep, amelyet olyan természetesen vettem fel, egyszer csak szűknek és korlátozónak érződött. Ez az ébredés azonban elindított egy mélyebb utat. Azóta tanulom, hogyan álljak ki magamért, hogyan legyek a kör közepén. Hogyan irányítsak, képviseljem magam, és merjem megmutatni mindazt, ami bennem van. Hiszen valójában mindig is látszottam, de most már tudatosan vállalom ezt. Négy éve kezdtem el a csoportvezetés tanulását Gánti Bencénél, az Integrál Flow Csoportvezetői képzés keretében. Ez a négyéves folyamat, amelynek alapját a hároméves Integrál Akadémia képzése adta, mélyen átalakította a vezetésről alkotott képemet és gyakorlatomat. Most a mesterképzés utolsó szakaszában járok, amely nemcsak szakmailag, de emberileg is formált. Ez az út megtanított arra, hogy a vezetés nem csupán technikák és módszerek alkalmazása, hanem belső utazás is. Különösen fontos számomra, hogy nőként tanuljam meg, hogyan lehetek önazonos vezető. Hogyan képviseljem az erőt úgy, hogy közben alázattal és tisztelettel figyelem a csoport folyamatait. Megtanultam, hogy a szilárd és biztonságos keretek, amelyeket a csoportvezető megteremt, az apai minőséget tükrözik. Ugyanakkor a lágy együttlét és megtartás az anyai minőség kifejeződése. E két szülői minőség egyensúlya teremti meg azt a biztonságos teret, amelyben a csoporttagok szabadon fedezhetik fel belső világukat. A csoportban jelen lévő többi résztvevő pedig a testvéri kapcsolódásokat hordozza, amelyek támogatják és mélyítik a közös munkát. Az előadás és a tréning gyakran lehetőséget ad arra, hogy az előadó a szerepe mögé bújjon. Ez a távolság bizonyos biztonságot adhat. A csoportvezetés viszont teljes őszinteséget és jelenlétet kíván. Ez nem szerep, amely mögé el lehet rejtőzni, hanem egy folyamatosan nyitott és érzékeny kapcsolódás. A csoportban zajló rejtett folyamatok felismerése, kimondása és megértése segít abban, hogy a résztvevők biztonságban érezzék magukat és tovább mélyüljenek. A csoport egyfajta kollektív érzékenységgel rendelkezik: érzékel, de nem mindig tudatosít. A kimondás aktusa tisztázza és felszabadítja az energiákat. Ezen az úton azt is megfigyeltem, hogy egy másik csoportvezetővel való együttműködés milyen mély tanulási lehetőségeket rejt. Tudatosan figyelem, hogy kivel tudok harmonikusan, valódi flowban lenni, és kivel merülnek fel kihívások. Ez a megfigyelés segít mélyebben megérteni önmagam működését, és azt is, hogyan lehet közösen teremteni és vezetni. Olyan ez, mint egy működő vagy nem működő kapcsolat, ahol a kölcsönhatások minősége mindent meghatároz. A vezetés számomra nem csupán mások fejlődésének támogatása, hanem egy soha véget nem érő önismereti folyamat. Egy tér, ahol a csoport fejlődése közben én magam is újra és újra tanulok, mélyülök, és kiteljesedem. Milyen neked kilépni a megszokott szerepekből és vállalni önmagad teljes valóját? Oszd meg velem a gondolataidat, utadat és tedd fel a kérdéseidet – kíváncsian várom a történetedet!

Szűcs Sándor

A terápia rabja voltam. Rengeteg gyerekkori traumával a hátam mögött minden jelenbeli elakadásomat a múltbeli traumák meggyógyításával akartam megoldani. Hasznos volt a múlttal foglalkozni egy darabig, de volt egy pont, ahol rájöttem, hogy nem lehet mindent megoldani a múltbeli traumák feloldásával. Ma már a magánéletemben és az általam tartott segítő beszélgetéseken is törekszem rá, hogy csak annyit foglalkozzunk a múlttal, amennyit tényleg szükséges. Mert szükséges, de a tapasztalataim szerint a valódi feladat az mindig az itt és mostban van.

Brigitta Fessel

Két tűz között... Mi sokan, teljesen normális körülmények között nőttünk fel... de ma már a szüleink bántalmazó, mérgező voltát kutatjuk. Bárki, bármit mond ez is bántalmazás. Bántalmazzuk a saját szüleinket, ha a nagy önmegfejtésben megfeledkezünk az ő határaikról. Az én gyerekeim 4 fiú (34,25,22,22) is ezt tették. 1 év és sok belső munka, konzultáció vitt el a megértéshez, a nagy felismerésekhez... ami közelebb vitt a saját szüleim megértéséhez... közben gyógyítva a fiaim által okozott sebeket. Megtörtént az elfogadó, megértő beszélgetés. Most tesszük le az új alapokat. Talán már közösen tudjuk egymást gyógyítani.

Bertalan Balogh

"El-van-baszva az EGÉSZ" Egy újabb buli, egy újabb kaland, egy újabb kapcsolat, egy újabb iskola, egy újabb képzés, egy újabb ötlet, egy újabb terv, egy újabb tapasztalat, egy újabb erőfeszítés, egy újabb tars, egy újabb lakás, egy újabb település, egy újabb lehetőség, egy újabb ... egy újabb... mintha egy fraktálba keveredtem volna. Olyan érzes, mikor egy vasgolyót mágnesekkel a végtelenségig gyorsítanak. Megállni?! Mégis mikor vagy hol meg amúgyis hogy? Meghát minek? Hiszen bírom és meg lesz az eredménye. Csak még egy kicsit... Aztán már nem volt kicsit. A hétköznap is szupererőt követelt. Aztán inkabb neki sem álltam. Először az ígéretek maradtak el, aztán a kötelezetségek, aztán amiket szerettem. Aztán már azt is megkerdőjeleztem amit korabbán szerettem. Aztán azt, hogy valóban én szerettem-e. Akkor én mit szeretek? Mire van szükségem? Szükségem van egyáltalán valamire? Nem értettem. És lekfőkeppen nem tudtam mi következik. "Úgy" már nem megy, "így" meg nem jó. "Annyi energiát tettem az életembe akkor mégis hogy lehetséges, hogy el-van-baszva az egész?!" Dühös voltam és faradt. A fáradtság és a düh elegye először rémületet szült. Rémületből pánik lett, a pánikból tehetetlenseg, a tehetetlensegből vegül reménytelenség. Pedig "csak"kiégtem.

Urbánkó Regina

Soha véget nem érő folyamat. Rendszeresen rendet rakok, lomtalanítok, aktualizálok. Átvizsgálom a mondataimat, a gondolataimat, a szempontjaimat, szokásaimat, szerepeimet, a társaságokat, ahova tartozom, az embereket, akik körülvesznek, a könyveket, amiket olvasok, előfizetéseimet, a reggeli rutinomat, a napi programjaimat, mit csinálok, és mit nem csinálok, mindent, amit csak lehet. Hova tartok? Kell ez nekem? Hogy szolgál engem? Rámpakolódik a sok hasznavehetetlen lom, szemét, kacat. Nyomasztó érzés. Az önreflexió része a rendrakás. Felszabadít.