Erzsébet LudvigMár tudom... gyermeki naivitással, feltétel nélkül bízva a másikban éltem 2 kapcsolatomban is. Az éveim szerint felnőttként, de a nőiségemben tapasztalatlanul próbáltam élni a hőn vágyott családi életemet. Válással végződött, s később kiderült, hogy éveken át megcsalás is része volt a kapcsolatomnak, a párom szeretői viszonyt is fenntartott. Jókora "pofon" volt ez a sorstól, hosszú ideig kerestem belőle a tanulnivalót. Már látom, hogy bármilyen fájó volt a megélése, de szükségszerű a fejlődésem érdekében. Hálás vagyok, hogy kaptam Őt, hiszen gyermekünk született, és hálás vagyok, hogy már nélküle élek! Sok-sok éve találtam egy idézetet, mely azóta is útjelzőként szolgál a számomra: A megváltás köve az úton - Szaturnusz Gondolod, kerül életed útjába Egyetlen gátló kő is hiába? Lehet otromba, lehet kicsike. Hidd el, ahol van, ott kell lennie. De nem azért, hogy visszatartson Téged, Se, hogy lohassza kedves, merészséged. Jóságos kéz utadba azért tette, Hogy Te megállj mellette. Nézd meg a követ, azután kezdj el Beszélni Istennel. Őt kérdezd meg, milyen üzenetet Küld azzal az akadállyal neked? S, ha lelked Istennel találkozott, Utadba minden kő áldást hozott.
0
AnitaElváltam, kudarcként ért annak ellenére, hogy én kezdeményeztem, bűntudatom volt, hogy elhagytam Őket, de úgy éreztem megfulladok, mennem kellett mert nem akartam bántani (veszekedni, kötözködni, robbani). Most 7 év után megpihent a szíven. Már tudom hogy teljesen beáldozatm magam egyszerűen eltüntem a 27 évnyi házasságban. Egyetlen dolog ébresztett rá hogy vége, vége a házásságnak, a szövetségnek, és nincs tovább egyetlen banális vállrándítás, hogy ez mindig így lesz. Négy kukászsáknyi személyes holmival költöztem egy üres lakásba ahol még ágyam sem volt. Mindent otthagytam, Ő magától semmit sem adott, én meg nem kértem. Sehogy, semmikor! De talpra álltam!
Attila PatóAmikor 5 évvel ez előtt egy nyári este megkocogtatta a vállamat és azt mondta beszélni szeretne velem már tudtam mit fog mondani és azt is, hogy nincs visszaút. Nehéz volt sokáig, nehezen tudtam elfogadni, pedig én se voltam jól... De az én szótáramban nem szerepelt a válás. A legbüszkébb ma már arra vagyok, hogy meg tudom neki köszönni az akkori döntését :-)
Perjés Dóra - DorkaÖsszeomlott az életem, amiben hittem. S nagyon fájt, hogy én (is) hoztam létre. Felelős vagyok érte. A tetteimnek következményei vannak, akkor is, ha nem tudom. Mélységes csalódás, kudarc számomra a válás. Kétségbeesettem kerestem, hogy miért alakult így. Borzasztóan vágytam az időgépre, hogy visszamehessek, kijavíthassam, amit elrontottam. Mély szomorúság. Nem láttam az életem értelmét. Aztán kaptam segítséget. A nagy lányomtól a legtöbbet. Küzdött értem. Borzasztó hálás vagyok neki. Nagyon mélyen voltam.
Géza KapovitsKedves Attila, Amit írtam, az én tapasztalatom. De sokak számára azonos lefutással, általános háttérjelenségekkel, majd leszűrhető, örökérvényű igazságokkal. A válságunk szükségszerű volt, mert a valóságot tükrözte le. Máshol jártunk, egyre nagyobb lett a szakadék. A kezdeti időszak után kiderült, más az értékrendünk és más céljaink vannak. A közös út nem hozott együttes boldogságot. Mindkét fél sérült. Ilyen helyzetekben a belső munka a legfontosabb, melyhez István munkássága és eszköztára volt a legjobb segítség számomra. DE ehhez sok energiát és munkát kellett beletennem, hogy valóban fejlődjek általa. Így sikerült megfejteni az okokat és pont került a végére. "Az idő minden sebet begyógyít" mondat önmagában nem igaz, ezt is tapasztalatból mondom. Ha válság jön elő, végképp utolsó csepp méreg a halogatás, és a túlzott, irreális bizalom, hisz a párkapcsolat két külön gondolkodó, érző és értő ember közössége. A "miért én" áldozatszerep hibás mentalitás, a jó irány az Ego Jóga. Ez segített az elakadás után a továbblépésben. Mert haladni kell tovább. A fájdalom persze megmarad, hisz megéltünk sok boldog időszakot. A belső összhang kialakítása a legfontosabb, az őszinte önismeret. Önsajnálat helyett önreflexió. Majd új célok, új irányok. Nehezen éltem meg természetesen, igen sok tépelődéssel, de megérte a küzdés, mert letisztult a múlt, nincsenek kérdések már, nem kellenek magyarázatok. Tisztázás után pedig meg kell találnunk helyünket a "Teremtés Rendjében". Kitartást és jó munkát mindenkinek, aki még dolgozik a megfejtésen!
Schlotter EdinaKedves Krisztina! Nem vagy önző! Sőt túl türelmes voltál a magad kárára. Megtapasztaltam én is ezt, nem szabad olyan embernek az erődet adni akinél nincsenek tettek csak álmodozás. Viszonoznia kell minimum szexuálisan figyelemmel. Mert ez olyan mintha egy feneketlen mútba öntenéd az energiádat. És ne sajnáld, ennél már türelmesebb nem lehettél volna, senki sem. Önmagadat választottad önszeretetből és ez nem önzés. Ha a te erőd elfogy akkor mégis miből adj?
Gyöngy KrisztinaAz elmúlt majdnem négy évben azt éreztem, hogy készen állok arra, hogy háttérország legyek egy férfi mellett. Hogy támogassam, és mellette álljak, miközben ő megtalálja a saját útját, az ügyét. Ezt olyan lelkesen tudta olyan szenvedély jártotta eladni nekem, hogy egyszerűen azt éreztem, ezért az álomért ezért a férfiért bármit megadnék, bármi van támogatnám. Dehogy teltek a hónapok kezdtem érezni hogy nincsenek tettek még, apró lépések sem a cél felé. Aztán körülbelül fél év múlva megváltozott rengeteg minden a szexuális életünk addig sem volt felemelő, rengeteg mindenről lemondtam. De aztán elkezdett pornózni, a maradék szexuális energia és kiveszett amit rám fordíthatott volna. Elkezdett a világom összeszűkülni, jöttek a testi tüneteim. Nekem a gondoskodás lételemen volt és azt éreztem már nem tudok nyújtani neki semmit. Kiderült, hogy ő még mindig a minták szerinti életben ragadt közel 40 évesen. Mintha egy örök álmodozó lenne, és mellette olyan kényelmes volt neki minden hiába mondtam hogyha nem változtatunk baj lesz, és bár sok mindent elhitetett velem, talán magával is és rengeteg dologra vágyott, az az élet sosem jött el. Ez a várakozás és bizonytalanság kimerített, mind lelkileg, mind egészségileg, szinte az összes energiámat feléltem, hogy támogassam őt, hogy kitartsak mert még volt erőm, hitem. A pornózást évekig titkolta elhitette velem hogy az exeim miatt érzem így, majd évek múltán kiderült igazam volt végig függője volt. Viszont addigra bizalmam eltűnt, a testem megbetegedett és ott álltam a szakadék szélén, hogy még én azt hittem háttérország vagyok, addig egy illúzióba kapaszkodtam végig. Elköltöztem mindent magam mögött hagyva. Hónapokig még ment a se veled se nélküled gyötrelem. Ígérgetett de apróbb ígéreteket sem csináld meg ami a kapcsolatunkat megmentette volna vagy legalább igazolta volna hogy változott. Aztán szakítottam. Dilemma: Mi történik most velem? Nem hittem eléggé? Nem bíztam eléggé? Azt hittem megérkeztem hogy háttér ország legyek, de önző amazon vagyok még? Annyi mindent tettem érte a cél érdekében, tényleg úgy éreztem megérkeztem arra pontra hogy egység vagyunk és megyünk de csak az illúziójába kapaszkodtam, mert ő évekig csak ült kényelmesen megelégedve hogy eladta nekem az álmait. Amióta elköltöztem lendületben vagyok újra jön vissza az erőm, az egészségem, több lábon állok több vállalkozást csinálok és futtatom fel őket nagyon élvezem. Kezdem visszakapni az életem. És smi érdekes, hogy néhány hónap alatt több mindent elértem egyedül, mint vele. Nem menthetünk meg olyat aki nem maga akar változtatni. De még fáj és tudom hogy ki lehetne ő, ha végre kilépne a minták általi életből. És az fáj mert nem bírtam kivárni és persze lehet hogy még nem mostanában jön el a pillanat ez az áttörés de nagyon fáj hogy én már készen álltam és négy évet mintha elvesztegettem volna. Ahol már levagdosni kell a szarnyaimat ott az a kapcsolat már nem kapcsolat.
Sándor AttilaKedves Géza! Jó amit írsz, lelkesen olvastam is, el is fogadom. Kerestelek benne, hogy hol a Te megélésed, tapasztalatod a szép summa mögött. Nagyon érdekelne! Ha van még benne, akkor görgesd tovább, tedd láthatóvá, hogy a leírtakhoz képest Te hogyan élted meg? Köszönöm!
0- Géza Kapovits
A válások majd mindegyike helyénvaló. Mert hiteles és szükségszerű. Bár sokszor más állapotban vannak a válótársak, legalább az egyik fél még nem érti, miért is jó, hogy vége lett. Az intuícióra, a belső megérzésre sokan nem hallgatnak, pedig mindig érdemes. Mert segítséget nyújt. Valójában mi nem működött? Folyamatos fejlődési szándékkal az elköteleződést erősíteni, vállalva őszinteségünk miatt a sebezhetőségünket. Mit nem akarunk felfogni, tudomásul venni? A lelkesedés csökkenését, a lassú, néma kapcsolati hanyatlást, a sokszor már megállíthatatlan széttartást. Mert nagyobb a hitünk, a reményünk, a bizalmunk, mint a nyers valóság. Halogatjuk, késleltetjük a tisztánlátást, majd csak megoldódik valahogy... A segítség persze mindig jól jön, de mindig magunknak kell beletenni a legtöbb energiát az újratervezéshez, ráadásul annak a félnek a nagyobb a felelőssége, aki előbbre tart élete korszakában. A biztos alapok és megerősítő kapcsolódások, az értelmes viták, a közös gondolkodások, a közös célok átbeszélése helyett nem vállalunk felelősséget tetteinkért, és másokra hárítjuk sorsunk alakulását. Pedig bár a válás miatti fájó érzés megmarad, mégis hasznos, ha kristálytisztán rájövünk, miért is nem működött a párkapcsolat, hibást nem keresve... Ha megértjük a miérteket, megnyugszunk, és harag, sértettség helyett örülünk, hogy önismeretben megerősödtünk, és nem folytattunk egy mérgezővé vált kapcsolatot, ami senkinek nem lehet érdeke. A "szeretve lenni érzés" valós támasz, ezt keressük és adjuk meg a másik felé mindig. Jót tenni jó, jól lenni hasznos "kötelességünk". Kölcsönösség, stabilitás, biztonság, bizalom, tisztelet, értékelés, elfogadás=szeretetközösség. Az irányítás legyen a férfinél, a végső hatalom mégis a nőé.
Márk MárkusMagány, elkeseredettség.. Külföldön élek (mert hát ott kolbászból van a kerítés), válófélben vagyok, pedig rajta és a gyerekeimen kívül már senkim sincsen. Ennek ellenére nem bírjuk egymást elviselni. Ezt sajnos már a gyerekeink is érzik. Pedig gyerekkoromban megfogadtam, hogy az én gyerekeim nem fognak csonka családban felnőni. Tehát ennyit ér magamnak a szavam? Vagy csak egyszerűen felelőtlen vagyok? Vagy picsába az érzésekkel és engedjek el mindent magamból? Már nem tudom mi volna a helyes. De egy biztos..ez egy rögös, magányos út. Bízom benne minden amit teszek a gyerekeim érdekét szolgálja, hogy a lehető legkevésbé sérüljenek! Bízom benne, hogy az Ő tiszta szeretetük és csillogó szemeik átvisznek ezen az időszakon és hálásan tudok majd visszatekinteni. De egyelőre csak magány és elkeseredettség.