Tapasztalatok

Molnár Anita

6 éve vagyunk együtt a férjemmel, 3 éve vagyunk házasok és van egy kisfiunk. Felépítettük közösen az otthonunkat, keresztülmentünk jó pár munkahelyi/karrier válságon, szegélyezték az utunkat betegségek, néha rosszakarók is, de itt vagyunk. Noha nem több tíz év tapasztalatával a hátam mögött állítom, de annál komolyabban, hogy bizony nem volt mindig könnyű - most sem éppen az - és ha nem dolgoznánk ennyire tudatosan a kapcsolatunkon napról napra, évről évre, erőfeszítést nem sajnálva, akkor bizony lehet, hogy egyes válságokat nem élt volna túl a házasságunk. Mostanra viszont látom, milyen keményen tudunk tenni azért, hogy a nehéz időkben is működjön, így nem kérdés számomra, hogy együtt megyünk tovább az úton. Ha neked is vannak nehézségek a házasságodban/párkapcsolatodban és megpróbálnál javítani rajta, keress bátran.

Erika Balogh

Sokáig nem értettem hogy mit jelent az egy év gyászidő, miért pont ennyi és miért nem több vagy kevesebb. Mi dönti el, hogy ennek ennyinek kell lennie? A férjem 7 és fél év küzdelem után elment, a betegség minden téren rombolt. Kapcsolatok, emberek, barátságok anyagiak, vagyis a szó szoros értelmében a nullára vitte az életemet. Mindig annak nehéz aki itt marad, és a népi bölcsesség nem téved. Most itt vagyok egyedül, keresem az utam önmagamhoz, másokhoz de tétova vagyok és ügyetlen. Az évek vasmarokkal szakítottak le belőlem darabokat, így a hatvanon túl szinte minden irreálisnak tűnik. Persze jönnek a jó tanácsok, de ebből mennyi a valós tapasztalat, és mennyi az olvasott vagy hallott "bölcsesség"? Az idő nem gyógyít csak tompítja az élét a fájdalomnak, nem akarok hamis mondatokat mondani, olyan nincs hogy a nap 24 órájában minden spiri meg happy, nem ilyen nincs. És nincs csak fekete szemüveg amin keresztül minden sötét, hanem az érzelmek hullámzóan dobálnak naponta. Persze igyekszem nagyon, de pont a mai napon ért egy nagy felismerés, ami szó szerint megint atomokra robbantotta a nehezen összetákolt életemet. A nagynéném 300 km-re lévő kórházba került, és rádöbbentem hogy ő volt a kapocs a külvilág felé, és most ő sincs itt. Most szorított sarokba igazán a magány, és ez hozta ki belőlem ezt az írást. Hogy igenis fel kell készülni arra, hogy mi lesz azután ha valaki egyedül marad. Ez nem tiszteletlenség az elmenő felé, nem hálátlanság, hanem a túlélés egyik fontos sarokköve. Mert nem csak az eltávozott érdemel odafigyelést és méltó búcsúzást, de aki itt marad annak is szüksége van érzésekre és kinyújtott kézre. És ez a legtöbb esetben nincs. Egy messze nagyvárosban - nem írom a nevét mert nem ez a fontos - néhány egyetemista rájött hogy egy nagyvárosban sok a magányos ember. Öreg, fiatal, kövér, sovány, de valamiért egyedül van. Egy helyiséget kibéreltek - adományokból - lomtalanításból szereztek székeket, asztalokat és kinyitották az ajtót mondván: Mindenki jöjjön aki egyedül van. És jöttek és jöttek. Bárki leülhet bárkivel beszélgetni aki szimpatikus neki, de hozzá is odamennek akiknek ő az, és így születnek barátságok, kapcsolatok vagy csak beszélgetnek egy jót. jelképes adományt szoktak adni, hogy mindig legyen az asztalon süti, pogácsa vagy üdítő. És működik. Mert ha nem figyelünk egymásra akkor tényleg nagy baj van. És hogy én hogy vagyok, és hol tartok?Hát itt. Egyedül és szomorúan. De igyekszem.

Fanni Németh

Egész életemben hittem. Akkor is, amikor kihúzták a talpam alól a talajt, és kiléptem az addig megszokott világképből. Kétségeim ébredtek, kérdéseim lettek, amikre senki nem tudott választ adni. Nem tudtam elfogadni, hogy az én fejemben élő Isten annyira más legyen, mint amit tanítottak. Az élet folyt tovább, a hitem megmaradt. Csiszolgattam, tisztogattam magamban az újonnan tanultakat. Más Istenségeket, más hiteket, más felfogásokat. Aztán kikristályosodott előttem valami, egyfajta konklúzió. Ugyanabba a szőttesbe vagyunk belefonva mindannyian. A világ pedig, amibe beleszülettünk, sokkal hatalmasabb annál, mint amit fel tudunk fogni, meg tudunk ismerni. Ahogyan Isten is lehet más, mint ahogyan eddig tanultuk.

Zsuzsanna Á.

Életem nagy részében együtt élem valakivel. Számomra rémisztő volt az egyedüllét. Emberfüggő voltam. Kizárólag másokon keresztül tudtam definiálni magam. Először gyerek, aztán feleség, majd anya és végül szerető voltam. Aztán jött egy időszak amikor teljesen egyedül maradtam, bárhogy kapálóztam. És ott akkor elindult valami...

Viktor Gyollai

Miért ne legyen a következő téma az elköteleződés? Hát lássuk milyen tapasztalatokat adott nekem ebben az élet! Olyan családba születtem, ahol nehéz volt az elköteleződés. Lehetséges, hogy elhagytam volna, ha az is opció lett volna kisgyermekként... Apám ivott, anyám emiatt nagyon dühös volt, ezért mindennaposak voltak köztük a veszekedések, amikben gyakran én játszottam a villámhárító szerepét. Gimnáziumban leginkább a reál tantárgyak felé köteleződtem el, kémiával például minden nap több órát is foglalkoztam, mivel a tanárom hitt benne, hogy van esélyem a legjobbnak lenni. Igaza volt, kétszer is benne voltam az ország legjobb három kémikusában középiskolás szinten, de a másik két évben is ott voltam az országos döntőn. Gimi utolsó évében jött egy újabb (kettős) elköteleződés: egy lány és egy hit. A hit (egész pontosan a lelkészünk) "lökött" minket az elköteleződés egy következő szintjére, ami természetesen a házasság volt, kicsivel több mint 19 éves fejjel. A történet kilenc évvel később válással ért véget, de közben sokat tanultam az elköteleződésről. Két gyermekem felé azóta is elkötelezett vagyok, és ez így is marad, amíg csak élünk. A kémia iránti elkötelezettség még nagyon sokáig megmaradt, emiatt tudtam annyi mindent megtanulni és tapasztalni ebben a tudomány ágban. A párkapcsolati elköteleződés a válás után sokáig nehézséget okozott nekem, olyan is volt, amikor ez hűtlenséghez vezetett. Ami még izgalmas megfigyelés volt saját magammal kapcsolatban jó pár évvel ezelőtt, az az volt, hogy fontos emberek iránt elkötelezett tudok lenni. Például nem dobok ki egy embert a szívemből csak azért, mert a párkapcsolat nem működött vele. Ha volt benne érték számunkra, akkor tudott folytatódni barátságban, ahol mindketten tudtuk, hogy számíthatunk egymásra. A mostani párkapcsolatomban eljutottam az elköteleződés egy fontos szintjére, ami korábban nem volt számomra elérhető. Mondjuk úgy, hogy "megfejlődtem" - vagy hogy szokták mondani? :-) Erről valószínűleg fogok írni külön, ezzel most ezt le is zárom. Kérdezz nyugodtan, ha valami kérdést indít benned!

Timár Tibor

22 év házasság, nagy út és még hosszú út vár ránk. Az élet nagy kérdései merültek fel benne. Most már szép, de nem mindig volt ez így. Föltettem a kérdést sokszor magamnak, hogy vajon milyen ember az olyan, akinek a viselkedés mintája miatt a felesége sclerosis multiplex-es lesz. Vajon milyen ember az olyan, akinek a gyereke fél attól, hogy apa hogyan reagál a helyzetekre. A válaszom az lett: Egoista, gyáva, sérült. Hogy mi lett a megoldás? Elszégyeltem magam és addig mentem a belső vadonom legmélyére, egyedül és segítséggel, amíg annyira megváltoztam, hogy a feleségem kigyógyult a gyógyíthatatlan betegségből, a fiammal pedig egy nagyon szuper kapcsolatom van és ami még nagyon fontos, magammal is nagyon jó lett a kapcsolatom, most már büszke vagyok magamra, bele merek nézni a tükörbe.

Katalin Solymoss

Nagyon hosszú idő után eljött az a pont amiről István is beszél, hogy az igazi férfi megöli a szerelmet a nőben. Én képtelen voltam szakítani. Sikerült neki, már nem reménykedem és hiszem azt, hogy mi együtt lleszünk. Az önbecsapásom vévén nehezen jutottam el erre a pontra. Szerintem mostanra tanultam meg , amit meg kellett tanuljak. Tudom, hogy félek az újabb csalódástól. És mégis hiszem azt, hogy egy igazi férfi női kapcsolódásban lesz még részem. Nagyon sokat tanultam ebből a kapcsolatból és a saját működésem hibáiból. Éppen ezért hálás vagyok a sorsnak hogy ezt átéltem.

Tünde

Sokáig azt hittem, ha nincs senki mellettem, nem vagyok egész ember, selejt vagyok, szánalmas, és kapartam azért, hogy ezt ne érezzem. Faltam a pasikat sorra, mert persze ezt érezni lehet, hiszen görcsösen, akaratosan ragaszkodik az ember... természetesen ilyenkor csak elvesznek tőlünk. Most már elértem, hogy jó egyedül, nincs szükségem senkire a boldogsághoz, lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de így vagyok én! Folyamatosan fejlesztem magam ebben a témában is és általában az önismeret témájában. Szívesen tapasztalatot cserélnék ebben a témában másokkal.

Tünde

10 éve nevelem egyedül a lányom. Most már Ő 18 éves lett, de még mindig minden nap beszélgetünk "az élet nagy dolgairól", és örülök, hogy hozzám fordul. Nagyon nehéz volt nagyszülői, baráti segítség nélkül, és apa is 100km-es távolságban... de talán pont ezért szereztem olyan tapasztalatokat, amikkel szívesen segítek.

Szivi Balázs

Ki lehet lépni a korlátok közül és ehhez soha nincs késő. 40 év érzelmi korlátokkal töltött élet, 22 év ugyanilyen házasság, 2 lánygyermek és 1 válás után pár évvel ezt írtam az akkor 15 éves nagylányomnak a karácsonyi ajándék mellé. Előtte nem írtam ilyeneket. A lábad vigyen, a kezed érintsen, a vágyad mutasson, az eszed tegyen, a lelked érezzen, és a szíved döntsön. Szeretlek, Apa