Tapasztalatok

Molnar Anna

A haragom és megvetésem anyám iránt sokáig bebörtönzött. Olyan példás mintát adott cselédségből, felelősségáthárításból, bántalmazó kapcsolati függőségből, és nem sorolom, hogy saját magát élve temette el a szememben. Hogy miért maradtam mégis rab? Kötött az, hogy bebizonyítom, szabad vagyok mindettől, hogy megmutatom, én másként élem meg a nőiséget, a szerelmet, a szülést, a nevelést, a hivatást, a szellemi fejlődést, a határtalanság felfedezését..nyilván kétségeim voltak abban, hogy erre képes vagyok. Még mindig szégyellek hálás lenni azért, hogy az ő sírjáról dobbantottam. Csak mikor megérint a sejtelem, hogy ezt a szabadságharcot ugyan magamért kezdtem, de vívom minden ősömért és gyermekemért is, akkor érzem, hogy egyikünk sincs a másik fölött, hanem egyenrangúak vagyunk. Tulajdonképpen bajtársak.

Krisztina Császár

Olyan családból jöttem, ahol a nem volt köztünk erős kötődés, sem édesanyám és édesapám között, sem köztünk és közöttük, de még a nővérem és köztem sem. Az érzésekről beszélni vagy egyszerűen csak leülni és egymással beszélgetni nem volt szokás. Így a problémákat megbeszélni sem, hanem magunkban fojtva, belső monológok formájában dörmögtünk vagy dolgoztunk fel olyan eseményeket, amelyek magunkból kiadva talán nem okoztak volna olyan mély sebeket. Amikor családot alapítottunk a volt párommal, még az önismereti utam előtt, békében és idilli szerelemben nem igazán láttunk rá egymás vakfoltjaira. Ismerkedésünket követően másfél évre érkezett meg a kisfiam és gyökerestül forgatta fel a családi szerepeket, hiedelmeket és felszínre hozta idővel azokat a mintákat, amelyekkel sikerült nem tudatosan, szenvedést okozni magamnak és másoknak is. Ezen aztán elkezdtem idővel dolgozni, rengeteget olvastam önismereti témában, mindenféle alternatív segítőhöz jártam, egyszóval kerestem a kiutat éppen olyan módon, ahogy az velem szembe jött. Ennek a folyamatnak az eredménye lehetett az egyik legerősebb és legemlékezetesebb rádöbbenésem a korábbi mintámra: éppen a hálószobában tettem-vettem és éppen szokás szerint mérgelődtem és dörmögtem magamban, hogy a párom már megint hogy nem segít a gyerek dolgaiban és a háztartásban sem. Hogy felejt el bevásárolni és felejti el a szülinapomat is stb. Mindeközben szokás szerint felhánytorgattam minden múltbéli sérelmet, gyönyörűen hoztam minden egyes alkalommal az áldozati szerepet. Egyszer viszont jött egy gondolat, nem tudom hogy honnan, de tisztán emlékszem rá: "Nekem meg ugyan mi a bajom már megint? Miért vagyok állandóan dühös és miért morgolódom? Kié ez a düh, ami bennem állandóan munkálkodik?" Emlékszem megálltam a szoba közepén és ez a felismerés ott akkor mindent megváltoztatott. Valahogy rádöbbentem, hogy ez a düh, ez a zsörtölődés nem az enyém. És ezzel nem fog megoldódni semmi sem, amivel problémám van. Nem tudom, hogy édesanyám dühe volt-e vagy valamelyik felmenőmé, de ott valahogy megtörtént egy transzformáció, tudatosítás, hogy "EZ NEM AZ ENYÉM!". Ez volt a tiszta felismerés. Rádöbbentem, hogy ha valami nem tetszik, kérnem kell, ki kell nyitni a számat. Ezt azóta is gyakorlom a mai napig, mert érzem, hogy ezzel még van dolgom. De legalább már nem a düh és elégedetlenség mozgatja a szálakat.

Szivi Balázs

48 éves vagyok. 40 évet éltem érzelmi korlátokkal, valójában bezárva. 3 éve váltam el 22 év házasság után és új életet kezdtem minden lehetséges szempontból. Nagyon sok jó dolog történt velem azóta, amiket nem adnék semmiért. De nehéz. Még mindig. Viszont soha nem mennék vissza. Nekem nem volt adottság a biztonságérzet. Ahol tartok, azt elsősorban magam építettem fel. Ehhez kevés helyről - néhány embertől és Istentől - kaptam segítséget, de azok nagyon fontosak voltak. A munkámban úgy érzem, már jól megy, talán sokan nem is ismerik a nem mindenkor magabiztos énemet. Otthon viszont még van hova eljussak. A mai napig gyakran szorongással ébredek. De minden alkalommal legyőzöm. Születésem után egy hétig inkubátorban voltam légzési problémák miatt. Ehhez átvittek egy másik kórházba, édesanyámtól messze. Naponta egyszer jöhetett etetni. Jó szüleim voltak, vannak, és jó gyermekkorom volt. Viszont nincs olyan emlékem gyermekkoromból, hogy a szüleim megölelnek. Vagy bárki megölel. Sőt 40 éves korom előttről nincs ilyen emlékem. Én kezdtem el. A családunkban is. 40 éves korom után kezdtünk összejárni a hugaimmal hármasban, előtte nem volt ilyen. Ma már öleléssel köszöntjük egymást vagy köszönünk el a szüleimmel, a testvéreimmel és a lányaimmal. Sokkal közelebbi kapcsolatban állunk és őszintén tudunk beszélni egymással az érzéseinkről. Soha nem késő. Ma már nyitva vagyok. Azt hiszem képes vagyok ebből adni is. Még keresem magam, keresem az utam, ez még nincs meg. De tudom, hogy meg fogom találni.

Attila Takács

Mindenki azokat a mintákat tudja "legyőzni", amelyeket kapott. Így én sem állíthatom, hogy az összeset "legyőztem". Egy jó időre a család feketebáránya címet elnyertem és ezt már nem is tudom magamról lemosni. Röviden: "Ha kell a szeretetem/figyelmem, akkor márpedig úgy teszel ahogy én mondom..." Először kétségbe estem, majd amikor azt mondtam, hogy így nem kérem köszönöm, akkor nemes egyszerűséggel kitessékeltek a körből, mint egy bűnözőt. Azóta persze árnyalódott minden, de a lényeg kikerült az asztalra. Megtanultam, hogy bár az élet első szakászában sokat számít a közvetlen "család" támogatása, de később mindenki a saját útját járja. Harmónia akkor van, ha a tudatosság mellett kölcsönös tisztelet és a függetlenség megengedése is van.

Balázs ANTÓK

Furmányos feladat a mintáink legyőzése. A pofáraesés garantált! Én legutóbb a pszichológusomat hívtam randira... Az ego és a gyermeki éned bármikor okozhat komoly meglepetéseket, ezek viszont kizökkenthetnek és mélyen elgondolkoztathatnak a miérteken. Mert több rétege-, szintje van a mintáknak és mind és sok meglepetéssel tud szolgálni. Az alázat és a hála átsegíthet a zökkenők egy részén. De utóbb garantáltan hálás leszel a nem várt zakózásodnak. Képzeld el, hogy az őszi vihar után önfeledten bringázol a fák között, és a küllődbe pattan egy erős ágacska... És az elmaradhatatlan szirénhangokat még be sem hoztam ;-)

Timár Tibor

Meg voltam győződve, hogy az vagyok aki vagyok. Most már jót nevetek magamon, hogy mennyire nem az vagyok aki a mintáimmal voltam és még mennyi mintám lehet, amire még nem láttam rá. Erről mindig egy Ram-Zu kérdés jut eszembe. "Ha nem az vagyok, akinek gondolom magamat és nem az vagyok akinek mások gondolnak, akkor vajon ki vagyok" Nekem a legtöbbet ami segített az a pszichodráma és az, hogy hajlandó voltam ami feljött, mindent kitenni magamból és talán elég őrült lenni hozzá, hogy elfogadjam, ennek sosem lesz vége, minden mintát nem fogok tudni feldolgozni és elfogadni azt, hogy vannak mintáim amiket még dédelgetek.

István Virovecz

Az önismeret útja A kezdet: A felismerés pillanata Lassan hat éve érett meg bennem az elhatározás. Először csak halk gondolatként, majd egyre erősödő frusztrációként. Ez így nem mehet tovább. Valamit kezdenem kell magammal. A felismerés nem egyik napról a másikra jött, hanem hosszú folyamat volt. Dühkitörések, önpusztító gondolatok, a családomban keltett félelem – mind figyelmeztető jelek voltak. Éreztem, hogy valami bennem mérgező, és nem csak rám hat, hanem mindenkire, aki körülvesz. “Eltévedsz, ujjongsz, sírdogálsz, majd visszakívánkozol… Olykor-olykor összefutunk, s mégsem szólalunk. Tán a fojtott vágy nyomán kételyek lépcsőfokán kapaszkodunk s bizonytalan alattunk a lét. Szürkén s ólmosan terítik ránk görnyedt terhű vásznát a napok. Megnyugvást keresünk a szikár falakon túl. Üresség, máskor végtelen tengernyi gondolatok özönlő árja nyaldossa partjait a gazdag öntudattalannak, s tovább keresünk. A szükségben nyugalom van, s miért visszanyúlnánk, vagy mint hű ebet vinnénk oldalunkon. Csak ülj le egy percre, itt nem zavar bennünket semmi, görnyedvén hasíthatsz a térből s az időből foltozhatod a múltad. Itt a penna ott pedig az írandó papír…” Ekkor döntöttem el, hogy elindulok az önismeret útján. Összetört identitásból a saját lényegem felé: A változás nem annyiból állt, hogy új frizurát vágatok vagy más ruhákat veszek. Alapjaiban kellett átalakítanom önmagam. Meg kellett értenem, hogy az életemben eddig működő mechanizmusok – a düh, az önvád, az elutasítás – nem segítenek, hanem visszatartanak. Elkezdtem leásni mélyre, egészen a gyökerekig. Fájt. Megsemmisítő volt. De tudtam, hogy ha nem nézek szembe ezekkel a démonokkal, akkor örökké rabjuk maradok. “Valami meghalt! Most nem tudom, hogy vélekedjem róla. Sirassam e, vagy eresszem útnak. A halál learatott. Álmainkat porok takarják szürke köntösben. Levegyem-e, vagy hagyjam ott mindörökre? Az élet magot vet. A Földnek én is csak egy magja vagyok. Hagyjam kinőni, vagy örökké rab maradok?” A terápia során kiderült több mint két éve, hogy erős a gyanú arra, hogy enyhe borderline személyiségzavarral élek. Egy olyan működés, amelyben az érzelmek szélsőséges hullámokat vetnek, az önkép folyamatosan ingadozik, és a világ néha fekete-fehérre redukálódik. De nem a diagnózis határoz meg, hanem az, hogy mit kezdek vele. Összetörni az öröklött mintákat: Nem akartam továbbadni azt, amit én kaptam. Egy transzgenerációs terhet cipeltem, amely hosszú évtizedek óta jelen volt a családomban. A szeretetlenség, a kimondatlan fájdalmak, az elfojtott érzelmek öröksége. "Az elme mi hegyeket zúdít rengőn, messzi merengőt. Felfeslik a lét hamis báb tükrén a torz valóság. Sóhajtva sejdít felső énem felfénylő kupolája Messze még a fel nem rítt, el nem tűnő magányosság. Csak Istennel vagyok egymagamban szótlan gyümölcseként. Árván e csillag por közt lebegő éles illúzió. A békében csend honol, üvöltve kérve valami bizonyost. Az ég és a föld lelke villódzik, mint ereimre kötött infúzió. Kinek mondjam el, hogy mily szeretet lüktet, honol itt legbelül? Hogy adhatnék csókot, egy ölelésben össze forrva mezítelenül? Hogyan mondjam el, hogy mi vagy Te nékem, lelkem nektárja? Miképpen érthetnéd hogyan ég bensőm forró lángja?" Tudtam, hogy ha én nem állítom meg ezt a folyamatot, akkor tovább öröklődik. Nem akartam, hogy a gyermekeim ugyanazokat a sebeket hordozzák, mint én. Ez adott erőt, hogy tovább menjek, akkor is, amikor már fel akartam adni. Mit adott az önismeret? 1. A tudatosságot. Már nem az automatizmusaim irányítanak, hanem én döntök arról, hogyan reagálok. 2. A felelősséget. Már nem hibáztatok másokat. Tudom, hogy az én kezembe van az irányítás. 3. A szabadságot. Már nem az vagyok, akinek mások látnak – hanem az, akit én tudatosan építek. Mindamellett kiderült, hogy nem vagyok borderline személyiségzavaros és semmilyen pszichiátriai zavarral nem küzdök. “A tépett esőben szél lengedez, S idebent holtan figyelem a változást. Elméláz az idő cserepes foga húsunkban, S görnyedvén térdre rogyunk, akár a meglőtt honfitárs. Méla kéj húzódik ajkunkon megrepedve… Ki látja, hogy mily nagyszerűek vagyunk. Vágyunk mi is akár a gyermek a szeretetre. Éltünkben szőtt bársony leplünk elhagyjuk. Az elme az, mi életben tart, tágra nyílt Nagy álmos vászon virít itt legbelül. Gazdag a paletta csak mártanom kell… Az ecset már a kezemben merengve ül.” Az önismeret nem egy cél, hanem egy folyamat. Ma már tudom, hogy nem az a kérdés, ki voltam tegnap, hanem, hogy ki vagyok most és ki akarok lenni holnap. És ha te is ott állsz az út kezdetén, ne félj elindulni. Az út nem könnyű – de megéri.

Szőcs Balassa Teodóra

kb. 20 éves lehettem, amikor biológia egyetemre jártam Szegedre, hisz nem vettek fel Budapestre a MOME-ra fényképészetre, amit már 2 éve nagy szenvedéllyel műveltem. Gyomor problémáim már nagyra nőttek, és rosszul voltam nagyon fizikailag. Kihasználtam az ingyenes 5 alkalmas pszihológussal beszélgetést, és autotréning csoportba kezdtem járni. Az egyik beszélgetésünkbe amikor vázoltam, hogy azon gondolokozom, hogy ott hagyjam az egyetemet és íratkozzak be fényképezés levelező szakra Szegedre, akkor azt mondta a nem döntés is döntés. Ezzel beíratkoztam, és egyszerre csináltam a két sulit, és egy évben is diplomáltam, és örültem, hogy ezt választottam. Ami pedig a párkapcsolataimat illeti ebben az időszakban szerelmes voltam és nálam jóval idősebb férfiba, de nem mertem otthon felvállalni, mert nagyon konzervatív családom van. Majd egyik este azt mondtam anyukámnak, hogy én egy férfiba vagyok szerelmes aki 18 évvel idősebb tőlem, és ebbe betegszek bele, ő pedig erre azt mondta, hát lányom nekem az a fontos, hogy te boldog legyél. Hát én majd hanyatt estem erre a mondatára, mégaznap felhívtam a férfit, és nyilványosan elkezdtünk járni. Hatalmas boldogság, és szabadság érzést hozott ez nekem.

Kollár Erika

Sokáig működtem robot üzemmódban, annak tudta nélkül, hogy mit miért is csinálok. Csak sodródtam az életemben, annak mentén, amit a társadalom, a család várt tőlem. Megfelelési kényszer, perfekcionizmus jellemezte a mindennapjaimat és rendkívül ügyeltem arra, hogy a jókislány szerepemből ki ne essek. Aztán egyszer csak, egy váratlan esemény hatására borult minden, amiben addig hittem az életben. Hirtelen egy új világba csöppentem, ami rengeteg felfedeznivalóval és a szabadság ígéretével csábított. Rácsodálkoztam az új énemre, és kérdések sorozatára kezdtem el keresni a válaszokat: Ki voltam eddig valójában? És ki vagyok most? És hogy jutottam egyáltalán ide? És hova vezet ez az út, amit most járok? Sok idő, és mélyebb önismeret kellett ahhoz, hogy megértsem, a mintáink mennyire meghatározzák azt, hogy miként indulunk el az életben. Szerencsésnek érzem magam ezért a válságért, ami megtörtént velem. Ez kellett ugyanis ahhoz, hogy újjászülethessek, és a vágyaim mentén kezdhessem el élni az életemet.

Csontos Tamás Péter

Jó apám mérnököt szertett volna belőlem. Dafke közgazdász lettem. Legyőztem a mintámat? Ó jaj, dehogy. Évek tapasztalásainak önismeretben való átfésülése kellett ahhoz, hogy felismerjem hol vagyok elememben. Mi az a működés ami rajtam túlmutat. Amit nem tudok nem csinálni. Ha úgy látod tükröd lehetek, hogy beletekints valószínű nem tetszene neked amit látsz, mert akkor nem lenne szükséges tükör a transzformációs folyamathoz. Emellet bíztatlak, hogy keress olyan tükröt akiben hiszel és bízol, mert boldogabb éveket nyerhetsz. Amennyiben megtisztelsz bizalmaddal lehet, hogy tükröd lehetek.