Pallér ZsuzsannaAnnyira kíváncsi voltam mindig is az életre: tudni, látni, megismerni, de az anyaság vágya bennem nem volt erős. Valójában fiatalon többször eszembe jutott, hogy mi lenne, ha apáca lennék. Aztán belecsöppentem a korszellembe, ami szerint, amikor valakivel komolyabban jártam, kérdezték, hogy mikor lesz az eljegyzés, utána, hogy mikor lesz az esküvő, és aztán, mikor jön a gyerek. Többször éreztem azt, hogy bár nem érzem, hogy nekem ez igaz lenne, de "vállalni kell". Nagyon sokat tanultam és amikor elkezdtem 23 évesen dolgozni, nem éreztem időszerűnek, hogy otthon maradjak gyermekekkel. Mégis logikusnak tűnt engedni, hogy jöjjenek a gyerekek, ha akarnak, mert fiatalon csak könnyebb ez. Aztán persze tettem, amit kellett, de valahogy nem csordult túl bennem az a tipikus ősanyaság. Végtelen hála és tisztelet volt és van bennem a gyermekeim iránt, akik érzem, hogy bár, általam érkeztek, felelős vagyok értük, de nem az enyémek; egyediek, szabadok. Néha csak erővel tudtam kezelni a helyzeteket, ahogy mi is felnőttünk, de sosem ment bűntudat nélkül. Kerestem azt, hogyan lehetne tudatosabban? Mindig az hoz bennünket közelebb, amikor nem állok tekintéllyel felettük, sem alattuk önmagamat feladva, hanem mellettük. Rengeteget tanulok tőlük magamról. Nélkülük nem tudnám, milyen erős és milyen lágy is tudok lenni. Nem hatolt volna a csontomig a felismerés, hogy anyaként is ér egyedinek, tökéletlennek lenni. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
7
Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsA Covid-időszak láttatta meg velem sok defektem, többek között ezt is. Ekkor olvastam el a szeretet választható című könyvet, ami újabb vakfoltjaimra világított rá és megértettem, hogy maga a társfüggés egy nagyon összetett valami, aminek mint oly sok minden másnak trauma a gyökere (esetemben főként az Apukám általi visszautasítás és a testvéreim általi hibáztatás, leuralás). Vagyis a trauma kezelésével ez a működés megszüntethető. Persze hiába volt meg ez fejben, ki kellett, át kellett képződni. Erre szolgált a Covid elszigeteltsége, illetve a kb 4 hónappal ez után a képbe került férjem. Aki az elején egyáltalán nem vonzott, de még a dinamika sem, ami köztünk volt. Amikor vele kapcsolódtam, abban semmi függés nem volt, semmi nagy halálos szerelem vagy tüzijáték, vagy hasonló a társfüggésből ismerős jelenségek. Egy állandó, számomra addig ismeretlen melegség volt a kapcsolatunkban, ami két hónapig távkapcsolat formájában tudott csak működni a Covid kihívásai miatt. Sokkal inkább volt barátság, mint szerelem hosszú hónapokig. A férjem volt az első az életemben, akihez nem azért kapcsolódtam, mert különben mi lesz velem egyedül, hanem azért mert megtetszett belül-kívül és azt éreztem, hogy hozzátesz az életemhez, hogy nekem jó vele magáért, hogy szabad vagyok viszontszeretni és őt választom, mert a legjobb barátom és mindig arról álmodtam, hogy a legjobb barátom lesz a férjem. Az az élményem, hogy nagyon sokan nem vesszük észre, hogy a kapcsolatok szintjén megélt függés csak egy tünet, aminek a gyökere feltárására teszünk kísérletet az egyedülállóknak szóló önismereti csoportjainkban. Ha megvan a trauma vagy az egyéb kiváltó ok, azzal már könnyebb egy terápiában vagy más hasonló keretek között megbirkózni.
- Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
Eredetileg negatív apakomplexussal indultam az életbe. Különösen 9-30 éves koromig volt nagyon keményen megalapozva. Az első 10 évben autodidakta módon kezdtem dolgozni emiatt is magamon, aztán lelki gondozó segítségével. Miután férjhez mentem, főként, akik már régebb óta ismertek, állandóan kérdésekkel rohamoztak meg minket bárhova is mentünk, így ebből a felismerésből jött a csoportszervezés gondolata. A minták legyőzése egy folyamatos dolog, a házasságomban is napi gyakorlat mind a férjemmel, mind a családommal szemben. Amit létszükségletnek tartok az az, hogy emberek figyelmét fel kell hívni, hogy mind a társuk megtalálásában akadály lehet - ha pl a másik is mintaváltásra van elhívva, illetve mert teljesen különbözik a családunk bevett működési módjaitól - és a további már házaspárként közös családi életünkben, családalapításunkban. Mintha az egyház nem beszélne eleget arról, hogy szép dolog "kijönni" a családunkból, de utána mi van, mit kell tenni, hogy lehet tovább ezzel élni - mert a kijövés nem feltétlenül jelenti, hogy felhatalmazást kapnánk teljesen megszakítani a kapcsolatot. Ilyesmikről is tanítjuk, akik bizalmat szavaznak nekünk, mert sokakat az ezzel kapcsolatos nem tudás riasztja vissza a megfelelő társtól, a megfelelő úttól.
- Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács
A Covid magánya hozta meg ezt is. A volt barátom nem sokkal a hivatalos karantén kihirdetése előtt szakított és egy bántalmazó kapcsolatból kijőve Isten kegyelméből minden ezzel kapcsolatos gyökérnek a mélyére menve megértettem, hogy ezeket a felismeréseket tovább kell adnom hasonló helyzetben lévők számára. Aztán bejött a képbe a férjem és az első ismerkedő beszélgetések alkalmával kiderült, hogy lányokat mentorálok. Kiderült, hogy ő meg fiúkat. Kisvártatva akárhova mentünk már mint jegyes pár folyton azon találtuk magunkat, hogy kérdésekre válaszolunk a kapcsolatunkról, a történetünkről, és minden válaszunk újabb öt kérdést indukál. De az ügy nem így jött csak simán, hogy na akkor nekünk tanítanunk kell! Először kötetlen társasozós alkalmakat hirdettünk az egyedülálló ismerőseinknek, garantált cikimentes légkörben. Vagy 20 ember vegyesen összeeresztettünk, vállalható jó partíkat és nem lett belőle semmi, még beszélgetések, barátkozások sem. Ekkor ütött szöget a fejünkbe, hogy mennyire korlátozó elvárásokkal élhetnek itt emberek, és ezt a gyanúnk az ezt követő beszélgetéseink vissza is igazolták általában. Aztán elhívtak minket egy pár napos konferenciára megosztani a történetünk, de úgy tűnt, az összesen két óra, amit kaptunk, nem elég. Ekkor keresett meg egy főszerkesztőnő és jött a csoport-vezetés, csoport-indítás gondolata. Elég nagy az ellenszél, amiben mennünk kell, de akikkel foglalkozunk, állandóan azt jelzik vissza, hogy bárcsak többekkel megosztanánk, mi mindent tanultunk az elhívott, megelégedett életről. Ezért, értük csináljuk. Megfelelően korrigált perspektívájú emberek nagyobb eséllyel fedezik fel egymásban a hasonszőrűt és alakulhatnak barátságok, ki tudja, talán szerelmek is.
Kollár ErikaA mintáim válságát számomra egy párkapcsolat vége hozta el. Egy olyan új élethelyzetben találtam magam, amiben azt éreztem, hogy na most aztán bármit és mindent is megtehetek, amit csak szeretnék! Évekig, sőt, talán egész életemben elnyomtam a vágyaimat annak érdekében, hogy legyen egy kiszámítható, nyugodt és biztonságos életem. De miután borult ez a biztonságérzetem, már nem volt semmi, ami visszatartson. Élveztem a szabadságot, a felelőtlenséget és annak tudata, hogy itt és most bármi megtörténhet, folyamatosan izgalomban tartott. Végre megengedhettem magamnak, hogy gátlástalan legyek és hogy ne érdekeljen az, ki mit gondol rólam, hisz végre boldog voltam és csak ez számított. Ismerkedtem, buliztam, csábítottam és vonzottam. Ha igazságtalanságot éreztem, kiálltam magamért és másokért, hittem a szabadság és az egyenjogúság eszméjében. Felmondtam a munkahelyemen, ahol nem éreztem magam megbecsülve és teljesen új területeken, szerepekben próbáltam ki magam. Megteremtettem magam számára az anyagi stabilitást és folyamatosan új kihívások elé állítottam magam. Életem eddigi legizgalmasabb, legboldogabb időszakaként tekintek erre a néhány évre, ami alatt sikerült egyre közelebb kerülnöm önmagamhoz. Kifelé éltem és közben mégis mindvégig befelé tartottam. Hiszem, hogy a vágyaim megélése nélkül nem juthattam volna el idáig, ahol most tartok.
Kinga MátéÉletem eddigi leghosszabb párkapcsolata, melyről azt hittem, amitől azt reméltem, hogy örökké tart majd és tökéletes lesz, sok olyan tapasztalatot hozott, melyek által rájöttem, hogy a párkapcsolat, az igazán jó kapcsolat nem úgy működik, ahogy én gondoltam. Naiv kislány voltam és a sok csalódás után nagyon sok harc jött. Azt hittem, hogy én vagyok a jó és a párom volt a rossz, aki bántott engem. Tele voltam fájdalommal, ítélkezéssel, hárítással. Őt akartam megváltoztatni, és hittem azt, hogy ő tökéletes számomra, tökéletesek leszünk mi együtt, csak neki máshogy kell hozzáállnia a kapcsolatunkhoz. Mondhatnám, elég tipikus ez a helyzet. Vállalom. Hogy pontosan hol volt az a pont, amikor nekem kellett volna változnom, nyitnom, rugalmasabbnak lennem, vagy felismernem, hogy nem tudunk együtt haladni az úton vagy másképp tudunk... ezek mind jó kérdések... Nem láttam ezeket akkor, csak élt bennem egy kép, és ahhoz ragaszkodtam. Voltak jelek, többször volt bizonyíték megcsalásra is... számomra ezek voltak a legnagyobb intő jelek, de én túl makacs vagyok, mindig is az voltam. Hajtottam tovább ugyanazt, ha egy ilyen fejezeten valahogy túljutottunk. Az életem során csak az igazán nagy pofonokból tanultam. Így volt ez a párkapcsolat terén is. Jóideje gyűrű volt már az ujjamon, bár még nem házasodtunk össze, amikor kiderült, hogy a páromnak, életem első igazán nagy szerelmének, van egy 2 éves gyereke és gyakorlatilag egy párhuzamos élete. Másnap elköltöztem, de még másfél év kellett, hogy kijöjjek ebből a kapcsolatból. Ez volt szó szerint a túlélésemért folytatott harc. Olyan állapotban voltam akkor, hogy szó sem lehetett arról, hogy rálássak a saját felelősségemre. Sok év kellett, hogy megbocsássak neki és magamnak. Sok év kellett, hogy hálás tudjak lenni ma már mindezért. Sok év kellett, hogy újra bízni tudjak.
Danók DánielTürelem. Nagyon sok türelem. Ha nincs az sem baj, de én nem tudok másképp haladni. Nem tudom sürgetni. Milliméterről milliméterre. Hiába gondoltam magamról, hogy nekem nem kell mindent bejárni, mert különlegesebb vagyok annál... De. Be kell járni az összes pontot és amiket a legjobban meg tudtam magyarázni a 12 pont közül, eddig azokkal volt a legtöbb dolgom. Nincs varázspálca vagy varázspor, amivel egyből a végére lehet jutni és minden rendeződik. Rendezni kell. Vagyis nem kell, csak lehet, de ha nem rendeztem, akkor nem rendeződött magától semmi. Nem fogja senki elvégezni helyettem, nem várhatok az Istenre, hogy megoldja helyettem, nekem meg csak fel kell ülni a trónra és átvenni az uradalmat és megmagyarázni, hogy én hogy csináltam volna... Akkor lesz valami, ha megteszem. És nem himi-humi módra, hogy nagyjából jó, a többit meg majd mellémagyarázom. Az egészet meg kell csinálni ahhoz, hogy kész legyen. És igen, szar lesz, nem működik vagy nem úgy, ahogy szeretném, de a következő jobb lesz. Vagy mégrosszabb, de abból is lehet tanulni. Ehhez nagyon sok alázatot kell még gyakorolnom. Meg a kitartást, hogy a bukta után újra nekiállni annak ami nem sikerült és legalább ugyanazt ne basszam el, amit korábban. Ez már volt, hogy sikerült. Türelem, alázat, kitartás.
Vass GyörgyTavaly ősszel megismerkedtem egy nagyon helyes, 30 év körüli csajjal, igazi bombázó, legalábbis nekem, aki eddig inkább elkerültem az ilyen tulajdonságokkal bíró hölgyeket, és megelégedtem a könnyű pályával, ahol a barátkozás is megteszi, hogy együtt maradhassunk. Ismertem már őt korábban is, de egy konferencián való részvétel, ahol ő éppen hostessként szerepelt, összehozott minket. Mindketten éreztük, hogy megvan az a kémia, ami kölcsönös bizsergést ébresztett bennünk és kíváncsiságot a következő találkozásra. Nagyjából két hónapig voltunk így együtt, számos randin vettünk részt, a szórakozóhelyektől kezdve a kirándulásokig és közös vacsorákig minden megvolt. Aztán, mivel a kapcsolatunk egy idő után nem tudott szintet lépni, valószínűleg az én kezdeményező készségem híján, szép lassan eltávolodtunk, mígnem aztán végül a hölgy valaki mással lépett le. Fájdalmas tanulság volt számomra ez, mert a beszélgetések, együttlétek során az intimitásnak, érzelmek áramlásának a lelki oldalát éltem meg Vele, ami nem tudott végül a fizikai síkon kiteljesedni. Azt hiszem, lesz még dolgom ezzel, hogy a hasonló szituációkat jobban tudjam kezelni és ne érjen mindig csalódás.
Sheila BoatengShe Wolf (2. Rész) Ők már utcákkal előttem voltak, de én még mindig a lassú ragadozólépteimmel haladtam utánuk. Valahogy mégis elkaptam a messziségben egy képet, ahogy bementek egy étterembe és rövid idő után ki is jöttek, majd tovább mentek sietve. Én ekkor felmentem a barátnőmhöz, akinél aznap éjszakáztam és elmeséltem neki, hogy micsoda prédát találtam és hogy tudom 1000%-ra, hogy le fogom vadászni. Mondta, hogy ez szép és jó, de hogyan, amikor semmit nem tudok róla, még azt sem, hogy hol van. Teljes nyugalommal mondtam neki, hogy nem tudom, hogy milyen körülmények fognak a karjaiba vinni, de azt tudom, hogy ott fogok kikötni hamarosan. Például azt fogom egyszer csak érezni, hogy le kell mennem egy cigire és ő pont ott lesz. Nem akarom húzni már az idegeket, úgyhogy ugorjunk egyet: szerintetek hogy lett? Már teljesen másról beszélgettünk a barátnőmmel és pezsgőztünk, mikor egyszer csak megszólaltam: ne haragudj, ne felejtsd el, hogy mit akartál mondani, most le kell mennem. És mit gondoltok, ki volt ott? Kb 50 méterről láttuk meg egymást. (Még egyszer mondom, tök sötét volt) De nem volt kérdés, hogy felismertük-e egymást. Tényleg így tudom leírni, hogy valami más érzékszervek működtek ott. Én a járda jobb oldalán voltam, ő a bal oldalán. Amikor meglátott, átjött az én oldalamra és megállt előttem: Hello. Úgy láttam, neki sem volt meglepetés, hogy ott voltam. Kiderült, hogy nem tudunk beszélni egymással, mert olasz. A haverja fordított addig, hogy karate versenyre jöttek, holnap mennek haza (yesss!). Innentől átvettem és a szemébe néztem és olyat kérdeztem, mint még senkitől, aki igazán tetszik: "Are you single?" Miután igennel válaszolt, és viszonozta a kérdést, már közelebb is lépett és átfogta a derekam. (El sem tudom képzelni, mi lehetett az arcomra írva, de az biztos, hogy nem beszéltem le vele erről) Előre küldte a szállodába a társaságát és onnantól a fő kommunikációs eszközünk a vad csók volt. Meg a taperolás. Meg a sötét lépcsőházban való vetkőztetés. Itt megállítottam egy pillanatra, hogy Google translate-et kérjek a telefonjáról. (A háttérkép egy fotó volt róla és egy nőről, akit a karjában tart a tengerben. Mondom "single, huh?" Erre azt mondta, "no problem, no problem" Mondom te fasz. Dehát nekem most pont az kell, not my problem, ezt majd ők lemeccselik) A fordító segítségével leírtam neki, hogy két dolog szükséges a közös jövőnkhöz: a hotel szobája és néhány óvszer. Innentől sajnos nem érdekes a sztori, mert azt mondta, van szoba, nincs óvszer, de az nem baj. Bennem itt az volt, hogy akármilyen jóképű is lehet egy férfi, de ha egy ilyen helyzetben nem tud keríteni egy óvszert, akkor annak több nyomós oka is lehet, és nekem egyik se tetszik. Úgyhogy megköszöntem neki az élményt csalódottan, még néhány szenvedélyes csók, aztán elbúcsúztam. Mikor felmentem a barátnőmhöz, annyira nevettem, hogy nem bírtam elmondani neki, hogy mi történt. Csak mutogattam az öltözékemre. Kitűrt felső, megtépázott frizura, cipzár lent, katasztrófa túlélő look. Ha nagyon frappáns lettem volna, csak annyit mondtam volna, hogy "Tudtam". A történet több szempontból hatalmas win nekem. Bátor voltam. Először megélni a dühömet. Aztán álmodni. Aztán figyelni a testem hívását. Aztán vele menni. Aztán bízni. Aztán tudni. Aztán beengedni. Aztán nemet mondani és tartani a határaim. Nem bánom, hogy nem lett belőle szex. Lett sokkal, sokkal nagyobb kielégülés a kifejlődés által. Imádtam megélni az erőm. Imádtam nem löködni és követelni, hanem vonzani és hívni. Imádtam bízni Istenben, hogy ezt elintézni nekem. És talán valakiben ez most megbotránkoztató, hogy őt meg hogy merem ebbe belekeverni. De úgy érzem, hogy ő keverte bele magát. És azóta érzem minden másnál is, hogy belekeveri magát. És ez tök jó. Én olyan neveltetést kaptam, hogy isten minden második dologért megbüntet, és a szexnek még az emlegetése is bűn. (De erről majd talán egyszer később írok) Szóval nekem egy ilyen élmény vált Isten-élménnyé és ez valahol annyira gyönyörű. Más módon is tapasztaltam már az univerzum (nekem igazából mindegy, hogy hívom) figyelmét és szeretetét, de ez az élmény teljesen új volt. És ahogy tömögetem a lyukakat és pótlom az elmaradásaimat, azt tippelem, egyre több ilyen új élmény lesz. Amit várok szeretettel. Engedem, hogy fújjon a szél.