Cziráki Orsolya Boglárka
Nagyon sokáig elnyomtam a vágyaimat, ráadásul olyan szinten, hogy egy idő után már nem is nagyon tudtam kapcsolódni hozzájuk, fogalmam sem volt mire vágyok igazán. Az első igazán intenzív élményem az volt, ahogyan a bennem tomboló szexuális energiát próbáltam minden erőmmel elnyomni, mert rettegtem tőle, hogy mi lesz ha szabadjára engedem és irányíthatatlanná válik. Nem tudtam volna megfogalmazni, hogy mitől is félek ennyire, csak azt éreztem, hogy hatalmas energia és biztos voltam benne, hogy irányíthatatlan és hiába jött bárki , aki próbálta felébreszteni bennem, messzire elmenekültem és inkább plátói kapcsolatokba menekültem a gimis és még az egyetemi évek alatt is. Az egyetemen ismerkedtem meg az első férjemmel és ő volt az, aki mellett végre meg tudtam élni a maga teljességében ezt az energiát, legalábbis akkor azt hittem, amíg a válás után nem találkoztam valakivel, aki egy teljesen más minőségben és mélységben szabadította fel bennem a szexualitást és az érzékiséget. Olyan volt , mintha benne lenne a fejemben , pontosan tudta és érezte, hogy mire van szükségem és ő is olyan felszabadultan és zabolátlanul tudta megélni a saját vágyait, hogy az engem is felszabadított minden korlát alól. Végtelenül hálás vagyok neki ezért, mert ez valójában nem csak a szexualitásról szólt, hanem a teremtő erőm és az alkotói energiám felszabadulásáról is és itt tapasztalhattam meg azt is, hogy a valódi szexualitásnak mekkora gyógyító ereje van mind a két fél számára. Itt volt lehetőségem felfedezni azt is, hogy az igazi szexualitás nem csak két test találkozása és örömködése, hanem két lélek mélységes és megmagyarázhatatlan egybeforrása is , úgyhogy ez a kapcsolat éppen ezért, még a megszűnése után is nagyon sokáig rezgett bennem és volt egy láthatatlan szál közöttünk, amíg nem sikerült végleg elvágni. A teremtőerőm felszabadulásával elkezdtek sorra a felszínre törni a jól elrejtett vágyaim is és elkezdtek megjelenni a lehetőségek is , nekem pedig meg kellett küzdenem önmagammal és szembesítenem magamat azzal, hogy nem elég megkívánni és beteremteni a lehetőségét valaminek, ugyanolyan fontos élni tudni a lehetőséggel és befogadni a jót. Elkezdtem tudatosan szembenézni a szenvedés programommal és rálépni az öröm útjára , de ez nagyon nehezen ment, mert nagyon mélyen belém vésődött az a minta, hogy nekem minden apró örömért iszonyatosan meg kell dolgozni illetve, hogy minden jó után szükségszerűen jönnie kell valami rossznak is. Meg persze, hogy semmi sem jár ingyen és mindenért áldozatokat kell hozni. És én sorra hoztam az áldozatokat, mindig lemondtam arról, amire a legjobban vágytam, hogy történhessen valami jó is velem. Az önértékelésemet és az önszeretet kellett a helyére tegyem elsősorban magamban ahhoz, hogy el tudjam hinni végre, hogy jár nekem a jobb és a több és hogy be tudjam fogadni a bőséget az életembe. Mert minden ott volt körülöttem, csak nem tudtam befogadni, mert nem fért össze az énképemmel akkor még. Aztán ahogy ez a 4 elemmel folytatott önismereti munkám hatására évről évre tisztult és megváltozott úgy teljesültek sorra a vágyaim, azok is amikről tudtam és elérhetőnek éreztem és jónéhány olyan is, amiről álmodni se mertem és fogalmam sem volt, hogy ez lehetséges a számomra : teljesen maguktól megszerveződtek körém az első női csoportok és elindulhattam a Szolgálatom útján, rátaláltam arra a férfira, akinek én pont úgy voltam jó, ahogy voltam, nem kellett harcolnom a szeretetéért és el tudott köteleződni mellettem mindenféle bizonytalankodás nélkül (4 hónap után megkérte a kezem, pedig 16 évvel fiatalabb nálam) , és 7 éve jóban-rosszban együtt vagyunk , eljutottam Sri Lankára és Balira egy 3 hónapos önkénteskedős, hátizsákos túra során, ráadásul nem egyedül , ahogy terveztem, hanem a leendő férjemmel, Balin pedig, számomra teljesen váratlanul megkérte a kezem és már nála volt a gyűrű is, végigmotoroztam Olaszországot, a 47. szülinapomon Hatszepszut temploma felett hőlégballonoztam a szerelmemmel Egyiptomban, lakókocsival végigjártuk Görögországot hármasban a fiammal és az ókori történelmet úgy taníthattam meg neki, hogy végigjártuk a leghíresebb ókori helyszíneket Knósszosztól, Mükénén, Spártán át egészen Athénig, eljutottam Jordániába és készítettem egy fotót , amit a Sony World Photography kiválasztott és 2024-ben én képviselhettem Magyarországot a kiállításon. Úgy érzem már minden vágyam teljesült , mindenem megvan, amire igazán és mélyen vágytam, de nyitott vagyok , mert eddig minden évben tudott az élet meglepetést okozni 😊 és amióta tudom, hogy az egyetlen dolog, amit tennem kell, hogy kijöjjek az elmémből, elengedjem a kontroll iránti vágyamat és csak engedjem, hogy történjenek velem a dolgok , azóta történnek is , kisebb-nagyobb csodák, mert átadtam az irányítást az isteni Akaratnak és volt egy pont az életemben, amikor azt mondtam „legyen meg a te akaratod” ,mindenféle vallásos felhang nélkül , egyszerűen megszületett bennem az alázat. És így gyógyult meg bennem a Víz elem.
4Alapvetően nem vagyok egy alkalmazott típus (túl önfejű, a maga útját járó, innovatív, a tekintélyszemélyeket nem tisztelő, csak a hiteles személyt követni képes ) ennek ellenére és önfejlesztés céljából (alázatot kellett tanulnom , elég sokat meg, hogy a részletekre is oda tudjak figyelni, ne csak rendszerbe lássak , a nagy egészet madártávlatból) lehúztam 6 évet állami szférában köztisztviselőként. Nem mondanám, hogy be tudtam illeszkedni a rendszerbe, akármit csináltam kilógtam belőle , aztán egy idő után már meg sem próbáltam. Én voltam a "csodabogár", aki folyton hatékonyabbá, ésszerűbbé, meg emberségesebbé akarta tenni a működést, és akit folyton felvilágosítottak, hogy ez hülyeség, és hagyjam abba. Az volt a szerencsém, hogy trénerként dolgozhattam itt is (álláskeresési tréningeket tartottam, majd belekóstolhattam a HR-s melóba is , interjúztam, toboroztam nagyobb cégeknek) illetve később EU-s programok koordinátora lettem és vállalkozói támogatást nyújtottam (a beérkező üzleti terveket kellett elolvasgatnom és minősítenem majd támogatásra előterjeszteni) és akkor még nem is sejtettem, hogy valójában az élet a jövőmet készíti elő, a vállalkozói léthez ad felkészítést . Pedig akkor még álmomban sem jutott eszembe , hogy én valaha is eljutok oda, hogy saját vállalkozásom legyen , egyedülálló anyaként semmi esélyt nem láttam erre. Sokáig csak szenvedtem a munkahelyemen, utáltam bemenni, mert egyrészt korán kellett kelni , másrészt csak a szarkavarás ment egész nap és ennyi önmagát és egymást gyűlölő nőt én még nem láttam egyrakáson. Ráadásul ott volt a rengeteg értelmetlen szabály, az állandó bizonytalanság (mindig csak határozott időre volt munkaszerződésünk ami folyton lejárt , majd megújult) és főleg az, hogy nem igazán kötötte le az agykapacitásomat a munka. Aztán a szenvedésemet átalakítottam azáltal, hogy rájöttem nincs is jobb hely ennél a pszichológiai tudásom tesztelésére és gyakorlására, úgyhogy elkezdtem "terápiázni" a kolléganőimet és néha az ügyfeleket is (de csak aki önként jelentkezett, nem erőltettem senkire magam, meg volt, akin nem is lehetett segíteni :) ezzel kicsit lefoglaltam az energiáimat , másrészt magamat is sikerült olyan szintre terápiázni, hogy végre rájöttem, hogy nem szenvedni vagyok ott, hanem alázatot tanulni, meg precizítást, pontosságot, azaz olyan készségeket, amik addig a gyengeségeim voltak , de amikre a jövőben szükségem volt. Abban a pillanatban pedig, hogy már nem álltam ellen a helyzetnek teljes erőmmel, és hogy befogadtam a tanítását elkezdett minden megváltozni, elkezdtek új lehetőségek megjelenni az életemben, és elkezdtem tudatosan felkészülni a változásra, mert már elkezdtem hinni abban, hogy ez lehetséges a számomra , úgyhogy éberen figyeltem több mint egy évig a felbukkanó lehetőségeket és amikor eljött, amire vártam újra ugrottam a semmibe (a válás után ez volt a második tudatos ugrásom a tényleges semmibe). Otthagytam a biztos rosszat a bizonytalan jóért egyik napról a másikra és elengedtem az utolsó kapaszkodót is, a várost, meg a rendszeres biztos fizetést , a kiszámíthatóságot , a biztonság utolsó látszatát is és belevágtam az ismeretlenbe , távol a várostól. Egy bakonyi kis faluba mentem panziót vezetni. Sosem tanultam, fogalmam sem volt mit és hogyan kell csinálni , de végre a magam ura voltam, nem volt főnököm, nem kellett korán kelnem (erre vágytam a legjobban :) ,én osztottam be az időmet és az energiámat és igaz hogy gyakorlatilag 24 órát dolgoztam (volt hogy éjfélkor még éjszakai túrát vezettem a gyerekeknek) , de boldog voltam, gyönyörű természeti környezetben , egy hatalmas tanyán élhettem a fiammal és szabad voltam. Így lettem alkalmazottból vállalkozó és utána már nem volt visszaút csak előre. Megtapasztaltam a saját teremtő erőmet, azt hogy csak az elmém szab határt annak, hogy mit tudok elképzelni a magam számára, de ha el merem képzelni és hinni tudok benne, akkor gyakorlatilag bármit meg tudok valósítani csak idő kérdése és persze a befektetett energiáé. Ha a történetem bármelyik része megszólított vagy éppen karrierváltásban gondolkodsz és eleged van az értelmetlen munkákból, az akták tologatásából , a fásultságból és szeretnél újra lelkessé és élettelivé válni , akkor várlak szeretettel egy beszélgetésre.
4Danók Dániel
Munkamánia. Ettől majd megbecsült ember leszek és lehet bármilyen cuccom, amit csak kirakok az asztalra és jön rá mindenki, mint a darazsak a mézre, nekem majd csak válogatnom kell. De nem ez az igazság. Az igazság az, hogy az elején gatyában, aztán térdig letolva, aztán bokáig letolva kuncsorogtam az "apróért", amit felnagyítva mutathattam. De minek... Aki amiatt szeretett, az nem engem szeretett, hanem azt amit mutattam. Nehéz ezt felismerni és megbékélni vele. Át akartam baszni a világot. Nem sikerült. Újra meg újra nem és nem, de a fal nem volt elég kemény amibe a fejemet vertem. Eleinte. Aztán kemény lett. Aztán fájt is, de nem ismertem más utat a "boldogsághoz", ígyhát folytattam. Belebuktam, darabokra esett a mázas álom és az annak bemutatott "élet". Győzködtem magam, hogy hasznos amit csinálok, mert ilyen jól senki nem fűrészel fingot mint én... Lehet, hogy így van, de ezzel semmi olyat nem tudok alkotni, amire büszke lehetek vagy bármit is hozzátesz bármi értelmes dologhoz, csak mennek a nullák egyik számláról a másikra meg a 100 oldalas értelmetlen dokumentumok. Ezzel kezdődött talán a csillámpoköd-mentes barangolás... Közben előkerült a pia. Sohasem okozott problémát vállalhatatlan inni magamat, de ez fel sem tűnt. Megérdeméltem, sokat fűrészeltem hétről hétre és hát jár a kikapcsolódás. Minden héten legalább egyszer, de ha módom volt rá, akkor többször is. Így vagy azért nem érdekelt az összeomló világom, mert lebénítottam az idegrendszerem vagy azért, mert a túlélésért küzdöttem a forgó szobával.
4Paulics Tamás
Elvált vagyok, egy gyönyörű kislány édesapja. Több sikertelen kapcsolat után 6 éve boldog párkapcsolatban. Több év egyéni és párterápia áll mögöttem kliensként. 25 év tapasztalat cégvezetésben közgazdászként. Kereskekedelmi területen több sikeres karrierváltás tapasztalatával. A legutolsó karrierváltás a segítői szakma felé történt, teljesen új területen, új tudásanyag megszerzésével. Sok éves drog és alkoholfüggés után hét éve teljes absztinenciában és ami fontosabb folyamatos felépülésben. Segítői munka először önkéntesként (nyírő Gyula Kórház Addiktológia) és ma már főállásban (Boldog Gellért Szakkórház). Képzett coach és tapasztalati szakértő vagyok több év csoporttartási és egyéni mentorálási tapasztalattal. A függőségek különböző területein rendelkezem tapasztalattal segítőként is.
4Szilvi Stern
Fiatal anyukaként megtapasztaltam, hogy az önfeláldozó működés, önmagam feladása miket adott: a gyerekeim nem érezték meg a saját erejüket, önállóságukat, csak sokkal később, nehézségek, traumák árán találták meg. Egy rendszer, család, közösség tagjaként bárki hiánya, boldogtalansága mindenkinek szenvedést hoz!
4Péter
Sok mindent kipróbáltam a szintetikus, pszichedelikus és termeszetes szereket is. Nem voltam soha kemény függő és sokáig egyáltalám nem is gondoltam annak magam. Valahogy mégis tetőzött a dolog amikor egyértelművé vált, hogy ismételgetem azt ami nem működik. Hosszú hónapok teltek el úgy hogy tudtam hogy nem leszek se jobban, se boldogabb ha tovább csinálom, de csináltam. Ha nem lett volna önismereti tapasztalatom, egy párom és egy jó adag kegyelem, akkor még lehet ma is így lennék, funkcionális depresszióban, elfogadva hogy az élet közepes, szürke hétköznapok, de legalább a nap végén vagy hétvégén majd jó lesz, de ha nem akkor is.
4Szolcsányi Dóri
#Önismereti útvesztő Egészen fiatalon kezdtem az önismereti utam, körülbelül 20 éves lehettem, az akkori párom depressziós lett. Egy ponton túl nem bírtam, segítséget kértem, kineziológushoz mentem, amit ott tapasztaltam egy új világot nyitott ki. Minden másképp van? Lehet másképp? Keresni, kutatni indultam válaszok után. Faltam az önismereti könyveket, előadásokat, módszereket. Rengeteg módszert kipróbáltam, sok száz terápiás óra, egyéni folyamatok, oldások, családállítás. Teljesen beszippantot, szinte a függője lettem. Kezdetben ugyan jobb volt, úgy éreztem ÉRTEM a világot, és nem értettem miért nem látja mindenki, fürdőztem benne évekig. Boldogságot mègsem adott. Később ennek hosszú évnyi magány lett az ára, ami lehetett volna rövidebb, ha hamarabb kapcsolódom Ha úgy érzed kezd az önismereti káosz ellepni vagy azt érzed, te látod más miért nem, szívesen megosztom mélyebben ezeket a megéléseimet. Keress bátran!
3Kollár Erika
A mintáim válságát számomra egy párkapcsolat vége hozta el. Egy olyan új élethelyzetben találtam magam, amiben azt éreztem, hogy na most aztán bármit és mindent is megtehetek, amit csak szeretnék! Évekig, sőt, talán egész életemben elnyomtam a vágyaimat annak érdekében, hogy legyen egy kiszámítható, nyugodt és biztonságos életem. De miután borult ez a biztonságérzetem, már nem volt semmi, ami visszatartson. Élveztem a szabadságot, a felelőtlenséget és annak tudata, hogy itt és most bármi megtörténhet, folyamatosan izgalomban tartott. Végre megengedhettem magamnak, hogy gátlástalan legyek és hogy ne érdekeljen az, ki mit gondol rólam, hisz végre boldog voltam és csak ez számított. Ismerkedtem, buliztam, csábítottam és vonzottam. Ha igazságtalanságot éreztem, kiálltam magamért és másokért, hittem a szabadság és az egyenjogúság eszméjében. Felmondtam a munkahelyemen, ahol nem éreztem magam megbecsülve és teljesen új területeken, szerepekben próbáltam ki magam. Megteremtettem magam számára az anyagi stabilitást és folyamatosan új kihívások elé állítottam magam. Életem eddigi legizgalmasabb, legboldogabb időszakaként tekintek erre a néhány évre, ami alatt sikerült egyre közelebb kerülnöm önmagamhoz. Kifelé éltem és közben mégis mindvégig befelé tartottam. Hiszem, hogy a vágyaim megélése nélkül nem juthattam volna el idáig, ahol most tartok.
3Sokáig nem éreztem magam szeretőnek, hiába volt ez a valóság. Azt éreztem ez más, mondhattak bármit, nem értik, nem érthetik azt ami köztünk van, ez valami egészen más és mindent elsöprő. Az érzésben ugyan nem tévedtem, abban viszont, hogy ilyen csak velem történik, annál inkább. Idővel tudatosult, hogy nem jön, nem fog választani, de nem-et sem kapok. Kiléptem sokszor, mert azt gondoltam elmentem a falig, adtam végtelen figyelmet, szeretetet, megértést. Valójàban a falig jóval később jutottam el, amikor már meg tudtam engedni látni a valóságot, bármennyire is fájt. Idő volt, sok idő. Nem lett belőle felvállalt kapcsolat, mègis visszatekintve végtelen hálát érzek mindazért, amit ez az időszak és ez a kapcsolódás adott, olyan réteigeimhez segített hozzá, amihez nélküle valószínű sosem jutottam volna. Szivesen kisérlek ha hasonló helyzetben vagy, ha nem tudod elképzelni hogy ne Vele és akkoris ha a továbblépnél már, de még nem megy.
3Szivi Balázs
48 éves vagyok. 40 évet éltem érzelmi korlátokkal, valójában bezárva. 3 éve váltam el 22 év házasság után és új életet kezdtem minden lehetséges szempontból. Nagyon sok jó dolog történt velem azóta, amiket nem adnék semmiért. De nehéz. Még mindig. Viszont soha nem mennék vissza. Nekem nem volt adottság a biztonságérzet. Ahol tartok, azt elsősorban magam építettem fel. Ehhez kevés helyről - néhány embertől és Istentől - kaptam segítséget, de azok nagyon fontosak voltak. A munkámban úgy érzem, már jól megy, talán sokan nem is ismerik a nem mindenkor magabiztos énemet. Otthon viszont még van hova eljussak. A mai napig gyakran szorongással ébredek. De minden alkalommal legyőzöm. Születésem után egy hétig inkubátorban voltam légzési problémák miatt. Ehhez átvittek egy másik kórházba, édesanyámtól messze. Naponta egyszer jöhetett etetni. Jó szüleim voltak, vannak, és jó gyermekkorom volt. Viszont nincs olyan emlékem gyermekkoromból, hogy a szüleim megölelnek. Vagy bárki megölel. Sőt 40 éves korom előttről nincs ilyen emlékem. Én kezdtem el. A családunkban is. 40 éves korom után kezdtünk összejárni a hugaimmal hármasban, előtte nem volt ilyen. Ma már öleléssel köszöntjük egymást vagy köszönünk el a szüleimmel, a testvéreimmel és a lányaimmal. Sokkal közelebbi kapcsolatban állunk és őszintén tudunk beszélni egymással az érzéseinkről. Soha nem késő. Ma már nyitva vagyok. Azt hiszem képes vagyok ebből adni is. Még keresem magam, keresem az utam, ez még nincs meg. De tudom, hogy meg fogom találni.
3