Teca MakóBő egy évvel ezelőtt írtam meg az első tapasztalat kártyámat. Azzal fejeztem be, hogy békét kellene kötnöm magammal. Még nem teljes, de érzem, hogy lassan sikerülni fog. Sokkal nyugodtabb vagyok. Már nem akarok mindenáron társat. Nem tudom hogyan történt, de köze van ahhoz, hogy legyőztem a repüléstől való félelmemet. Határozottabb lettem, elkezdtem azon gondolkodni, mit is képviselek, hová tartok, mit akarok, mi lehetséges. Vizsgálom a viszonyulásaimat, de nem engedem, hogy a kudarcok/rossz érzések uralkodjanak felettem. Végiggondolom a történéseket, helyre teszem őket, nem csak megvárom, amíg lecseng az érzelmi hullám vagy azt, hogy segít vki. A külvilág felé undokabbnak tűnhetek időnként, pedig csak határokat húzok. Ugyanakkor sokkal többet mosolygok. Tényleg csodaszer, de ettől még nem tudok jól kapcsolódni. Viszont nem szeretnék "alulválasztani". Várok, rendet rakok magamban és új dolgokat próbálok ki.
0
Szabolcs Fodor-AdorjániValóban. Ilyenkor egy kicsit "eltűnik" a szemünk elől, de szerintem nem végleg😊
1
AnitaAz az érzésem, hogy amikor a Nő belülre kerül, végérvényesen belülre, egy Férfiba, akkor megszűnik “kívül” létezni. Mivel szàmomra ez az èlmèny mèg nincs meg, de más Nők vonásaiban láttam már, egy Mona Lisa-szerű titokzatos, àm nyugodt mosolyhoz tudnám hasonlítani ezt a fajta kisugárzást. Mintha többé nem kellene a Nőnek feltétlenül mindenhol ott lenni, ahol eddig ott volt és konkrétan “segített”, hiszen mindenhol ott van, ahol a Férfi van, hiszen ott van benne. Ez nekem félelmetes és egyben nagyon vonzó is. Nem tudom, mit gondoltok erről, jól érzem-e egyáltalán, amit megfogalmazni is alig-alig tudok?
- Szabolcs Fodor-Adorjáni
Tisztelettel szeretném bemutatni azt a kezdeményezést, amelyet jelenleg előkészítek Székesfehérváron: egy kicsi, rendszeres, Krisztus-központú felekezetközi férfi imakört. A szándék mögött az a tapasztalat áll, hogy sok férfinak nincs olyan egyszerű, biztonságos és fegyelmezett közege, ahol rendszeresen meg tudna állni Isten előtt, röviden és őszintén meg tudna szólalni, és testvérként együtt tudna imádkozni másokkal. Ezért egy olyan kis létszámú körben gondolkodom, amelynek középpontjában a rövid ige, a közös ima, az elcsendesedés és az egymásért hordozott felelősség áll. Nagyon fontos számomra annak egyértelmű kimondása, hogy ez a kezdeményezés nem kíván semmilyen meglévő gyülekezeti vagy egyházi közösséggel versenyezni, és nem célja párhuzamos közösségi identitás kialakítása. Nem helyettesíteni akarja a gyülekezeti életet, hanem kiegészítő tér szeretne lenni mellette. Olyan lehetőség, amely segítheti a résztvevő férfiakat abban, hogy mélyebb imádságos életet éljenek, őszintébben hordozzák a terheiket, és hitelesebben legyenek jelen saját gyülekezetükben, családjukban és szolgálataikban. A kör felekezetközi jellege nem tanbeli összemosást jelent, hanem azt, hogy ebben a konkrét formában a Krisztusban közös alapokra helyeződik a hangsúly: imádság, bűnbánat, hálaadás, testvéri jelenlét, egymás terhének hordozása. A cél nem vita vagy tanítási ütköztetés, hanem közös odafordulás Istenhez. A tervezett indulás 4 alkalmas pilot formában történne, 6–10 fővel, egyszerű és világos keretek között. Az alapelvek: diszkréció, tisztelet, rövidség, önkéntes megszólalás és felekezeti békesség. Őszintén hálás lennék minden rálátásért, visszajelzésért vagy tanácsért arra nézve, hogy egy ilyen kezdeményezésnek lehet-e helye Székesfehérváron, illetve hogyan lehetne azt jól, alázatosan és tisztán elindítani.
- Szabolcs Fodor-Adorjáni
Sokáig úgy éltem, hogy a rend jelentette számomra a biztonságot. Gyerekkoromban azt tanultam meg, hogy a „jó” összefügg a rendezettséggel, a megfeleléssel és azzal, hogy tudom, mi az elvárt. Később ezt a külső rendet felváltotta bennem a hit: a Biblia, az Istennel való személyes kapcsolat, a békesség, hogy nem vagyok egyedül. Ez sokáig valóban megtartott. Irányt adott, csendet adott, otthont adott bennem. Közben felépítettem az életemet: dolgoztam, felelősséget vállaltam, működtettem azt, amit működtetni kellett. Kifelé minden értelmesnek és rendezettnek látszott. Belül viszont lassan valami elcsúszott. Egyre inkább azt vettem észre, hogy úgy élek, hogy folyamatosan figyelem, mi a helyes, mi az elfogadható, mi van rendben — és közben egyre ritkábban kérdezem meg magamtól, hogy én hol vagyok ebben. Nem egyik napról a másikra tűntem el magamból, hanem fokozatosan halkultam le. Az elmúlt időszakban ezt a halkulást már nem tudtam tovább nem észrevenni. Elkezdtem érezni, hogy a hitem bennem most nem csak megtartani akar, hanem kérdezni is. Nem csak arra hív, hogy bírjam ki, hanem arra is, hogy legyek jelen. Ne szerepből éljek, ne megszokásból, ne pusztán azért maradjak benne dolgokban, mert az kevesebb fájdalmat okozna másoknak. El kellett kezdenem szembenézni azzal, hogy van különbség aközött, amit ki lehet bírni, és aközött, amiben valóban élni lehet. Ez nem lázadás a hitem vagy a múltam ellen. Inkább mélyülés. Nem akarom kidobni azt, ami eddig megtartott, de már nem tudok csak kívülről igazodni hozzá. Most azt tanulom, hogyan legyek belülről jelen: Isten előtt, a kapcsolataimban, és saját magamban is. Nem kész válaszaim vannak, hanem őszintébb kérdéseim. Nem új identitást keresek, hanem azt, hogy ne tűnjek el abból az életből, amit élek. Talán ez az, amin most keresztülmegyek: a külső rendből a belső jelenlét felé tartok. És bár ez bizonytalan, mégis azt érzem, hogy közelebb visz ahhoz, ami igaz.
Marosvölgyi AnnaMi az, ami meghal bennem idén Húsvétkor? Ami most meghal bennem, az az önfejű makacsság. Ennek is egy specifikus formája, ami főleg az evés extrém kontrolljában (majd rendszeres kontrollvesztésében), a munkában és a kergetett szerelemben mutatta meg magát eddig. Az a fajta öndestruktív akaraterő, ami önzőn szembemegy a természettel és néha a Gondviselés által világosan megmutatott úttal is, mert ugyan nehéz bevallani, de valahol mélyen egy rész szentebbnek, tisztábbnak, jobbnak, okosabbnak hiszi magát a többieknél, mint hogy azt tegye, amit mások elvárnak tőle és inkább maradna szabad és önvezérlő bármilyen súlyos áron. Inkább voltam szinte egész életemben magányos és jutottam el (rengetegszer) fizikailag halál küszöbéig, mint hogy meghajoljak Isten előtt. De ez a szerencsém is, mert az intenzitásomnak hála, egészen korán, (27 évesen) szerintem tényleg lejutottam annak az aljáig, amit egóval el lehet érni és el lehet veszíteni általa. Én tényleg megszámlálhatatlanul sokszor meghaltam. Most pedig szó szerint nullán vagyok és sosem voltam ennyire nyugodt. Végtelenül bízom, átadtam magam. Az elmúlt hetek döntései bizonyítják, hogy a nagy döntésekben már kész vagyok elállni az Élet útjából, a kicsikben pedig gyakorlom és amennyire csak lehet, lelassulva, leegyszerűsödve, csendesebben otthont adok magamban a Jóistennek, hogy rajtam keresztül tudjon beszélni, énekelni, írni, kapcsolódni a Társaimhoz, akik szintén egy Emberségesebb világon dolgozni kelnek fel nap mint nap. Engedek meghalni magamban minden működést, ami ezen a szolgálati úton elgáncsolhatna és önként felszögezem magam arra a keresztre, ahova az Ég félreérthetetlenül szánt. Még mindig nem értem, hogy lehet ez, ami van, de már nem is akarom érteni. Történik, néha irgalmatlanul fáj és én hálás vagyok. Bennetek mi hal meg idén Húsvétkor? 🕊️🌌♾️
Andrea HunyadiErős nőnek lenni valójában egy álca, de ennek levetkőzése, hogy ne akarjam már magam mindig olyan erősnek és klassznak mutatni, különösen sok erőt és mereszseget igényel.
0- Andrea Hunyadi
Néhány éve hallgatom Joós I. videót, hogy jobban értsem a Férfi-népet. Szeretnék szintet ugrani, ennek főpróbájához, és akár Élet Főelőadashoz szeretném, hogy rámtaláljon a korban, kultúrában, érdeklődésben, értékrendben, életmódban hasonló Férfi.
0 