Humania lényege az a megfigyelésünk, hogy tapasztalatok őszinte megosztása által automatikusan vagyunk idegenek számára is hitelesek. Nézz szét – és kapcsolódj azzal, akinek a megosztása megérint!
"Hiszek az EGY ISTENben" Gyermekkoromban keresztény katolikusnak neveltek, onnantól hivatalosan is, hogy a tanárok gyermekei is járthattak hittanra. Viszonylag fiatal voltam, de az számomra is logikátlan volt, hogy a tanárság hogy nem egyeztethető össze a vallással, főleg hogy anyám apácáktól tanult, apám meg lelkes ministráns volt fiatalon...De a rendszer szerint tantárgyuk volt hitvallásuk, így csupán a rendszer váltás engedett minket hittanra járni, áldozni... S őszintén utólag, talán jobb lett volna, ha marad. Mert mindaz, amit hallottam a keresztény világképről és ahogy láttam a keresztény embereket, számomra egyáltalán nem volt összeegyeztethető. Csak most, ahogy írom, ugrik be, rá 30 évre jártam egy egészen más vallási közösségbe, ahogy ugyanezt tapasztaltam meg, s döbbentem rá, az ember ha hordozza is az isteni minőséget, nem a vallás keretei azok, amik mentén ezt bizonyosan meg is testesíti. Sőt, időnként óvodának láttam azokat, akik a szent ember körül döngicsélve igyekeznek a mennyek országába jutni. Az Isten keresés azonban számomra igenis komoly és fontos dolog volt. Jézus élete, annak szimbolikája, szavai és a musical, Jézus Krisztus Szupersztár, betöltötték a fiatalkorom. Kerestem Istent Karithy Előszójával, azaz : "gyermekkoromban elszántam magam, hogy szólok istennek, ha van, de Ő nékem égő csipkefenyérben meg nem jelent, se borban és kenyérben, hiába vágytam sóvár irigyen, nem méltatott rá, hogy őt higgyem"... Félreértették, világosodott meg bennem egyre jobban,s ahogy ez is megnyílt bennem, találtam hangokat, melyek végre megadták azt az Isten képet, ami bennem mélyről, szinte öntudatlanul élt, s voltam hálás érte, hisz a világom kikerekült. Jézus kálváriája egyfajta szimbóluma a földi életnek és a szellemiség kereszteződésének. S mint mindenben, ami emberi, ebben is alacsony tudatosságú kezek és szájak hirdettek évszázadokig hamis igét, amit úgy érzem, ideje új nézőpontból is megvizsgálni, s így a nagyvilág elé tárni. Ami a bigott hívők számára, akik berögzül gondolatiakat kétségbe vonni egyáltalán nem hagyják, bizonyára sértő...Mégis. Szeretem Istent magunkban látni. MAGunk vagyunk isten egy szülött fia, egy énenként. S mindannyian azzal a lehetőséggel jövünk világra, hogy megváltsuk saját világunk. Ehhez azonban lázadnunk kell a múlt világrendje ellen, de legalábbis megkérdőjelezni. Számomra nagyon sokat adott Adyashanti műve, Jézus és a felébredés, melyben Jézust szembeállítja az akkori tömegtudattal, s ezt a nézőpontot láttatva egy új szemléletmódja nyílik az értelmezésnek, ami a szabadságot mutatja meg az egyén számára s nem birkaként követő tömegtudatosságot ígér mennyek országaként. Hiszem és vallom, hogy a szimbólumok sokrétűsége lehetőség mélyebb és komplexebb felismerések felé, amik aztán mind ugyanoda vezetnek végül a legmélyén. Istenhez.
Pánik. 19 évesen. Voltak előzetes jelek. Az egyik legnagyobb, hogy építőmérnöki karra mentem egyetemre Pestre. Én, a bölcsész. Akit soha nem vonzott ez a világ, viszont addigra elhittem, hogy az, amit én szeretek, nem fizetőképes...főleg, hogy meg sem tudtam fogalmazni, mi az. Aztán volt ennek másik vetülete is. Anyukám négyszer járta meg a győri pszichiátriát mániás depresszióval. S tudod, milyen az, mikor oly nagyon szeretnéd azt, akit szeretsz, boldognak látni, de az állapota egyre rosszabb, s egyszer csak azt veszed észre, hogy a világ követel. Tőled. Továbblépést, támogatását az anyádnak, s mindekettőben kudarcot vallasz. Nincs háttér sehol, semmiben és zuhansz. Egy véradás után ájultan csúsztam le az ajtófélfán. Ezt követte, hogy még a vizet is kihánytam, az orvos szerint vérnyomásom se volt és csak azt hajtogattam, haza akarok menni. De otthon sem volt jó, hisz az sem volt biztonság és nyugalom. De hova máshová?! S bevetették a bevett módszert. Pszichiáter, gyógyszerek és 10 év félkóma állapot emiatt... Nekem a gyerek léte adott mindent felülmúló ihletet kijönni az orvosok által állandónak bélyegzett betegségből. Mindenáron. Ehhez bizony félelmes helyzeteken mentem át, hisz számomra a világ oly beszűkültté vált, hogy volt idő, hogy az utcára is nehezen jöttem ki. Minden rettegést és visszavonulást váltott ki belőlem. Nem tudom, pontosan mi volt, ami aztán hozta is a változást. Hacsak nem a kiapadhatatlan belső erő, ami akkor is keresztülvitt valamin, ha rettegtem, s egy idő után rá tudtam bízni magam. Felsimertem a mechanizmust, ami irányított, s nem felejteném el azokat sem, akik ezen időkben iránymutatást, támaszt adtak, jelentettek. Hol időszakosan, hol egyszer egyszer. Anyagi helyzetem miatt hosszabb ideig tartó terápiára sehová nem jártam. Így a magam módján lépegettem. Most csak azt tudom már, hogy bizony oly sok minden okozhat páni félelmet, hogy nincs kettő ugyanolyan pániknak fémjelzett tapasztalás, de az mindben egy, hogy nem lehet elkerülőst játszani. Amitől féltem, azt vágytam is, legtöbbször ez jött ki utólag, s hogy kellett valami oly erős motiváció, ami aztán átvitt a félelmen vágyam felé. Mikor pánikoltam, a világom beszűkült, egyfajta menekülés volt ez attól, amit negatív jelzővel illettem valamiért, s ezekről aztán kiderült, mily nagyon szedett vedett hiedelmeket hoztam össze, vagy vettem át, vagy épp nem tartottam magam elégnek egy egy helyzetben, s ez az egyszerű stresszreakció elég kifogást jelentett nem szembenézni vele...Szóval nekem a pánik igenis kifogás IS volt, amit valamikor öntudatlanul indítottam meg én magam. S akkor hatásosnak tűnt...Nehéz volt ezekre rálátni. Látni benne a felelősségem, tudatába kerülni, hogy a félelmek tényleg illúziók, még ha valóságosak is, és bizony amitől féltem, az aztán szembe is jött, szóval ez az általános igazság is bizonyosulni látszott.. Oly mélységekben merítkeztem meg ezen témában, hogy bátran merem állítani, ki lehet jönni belőle. A test csupán reagál az öntudatlan elmére. De az is bizonyos, hogy egyéni a folyamat, az idő és az is, hogy mi az, ami elől a pánik által menekülni igyekszünk, s hisszük ezáltal, hogy áldozatai vagyunk valami nálunk hatalmasabbnak...Ezzel szembenézni nagyon kemény. De ne ítéljük magunk! Hisz amit öntudatlanul cselekszünk, azért nem tudunk felelősséget vállalni. S az ilyen helyzetek lehetőségek tudatosodni saját magunkra.
Sokáig rejtve volt előttem, hogy pàrkapcsolat függő ( is ) vagyok. Amikor már azt hittem, hogy én jól haladok a női úton, biztosan előrébb is járok, akkor egyszer csak kezdtek kiderülni dolgok rólam. Régebben is persze előfordult, hogy féltékeny voltam, de a mostani párom mellett, nagyon durvàn megmutatkozott. Mèg most is külön élünk, nem is egy városban. Ezzel is nehèzsègeim voltak, hiszen nem làttam oda, nem volt szem előtt a màsik, nem tudtam mit csinál. Mindig azt gondoltam, hogy nem csak én vagyok neki. Minden egyes nap beszélünk telefonon, van, hogy tizenkètszer is egy nap. Ezt szoktam meg. Akkor, amikor nem hívott, teljesen kétségbe tudtam esni. Bepànikoltam, halàlfélelmem volt, görcsben àllt az egèsz testem. ( ilyenkor persze jól jött az alkohol, de az egy másik függőség :)) Akkor voltam nyugodt, amikor beszéltünk. Utàna nem. Amikor személyesen együtt voltunk, akkor sem tudtam megnyugodni. Nem volt meg az önértékelésem. Nem volt bizalmam. Kapaszkodtam belé, de erről ő mélyen nem tudott. Amikor pár nap után hazament, hisztiztem. Ebben azèrt sok minden van. Volt. A bizalom hiánya, a múlt, mint árnyék,( mivel azt làttam, hogy a férfiak csak csomagolnak, és elmennek az életemből, apukám kezdte, ) azt akartam, úgy legyen, ahogy én szeretnèm ( az amazon utolsó próbálkozásai voltak ezek ) és olyan dolgokat tettem, vagy vágtam a fejéhez, hogy később màr én magam is azt gondoltam, hogy megőrültem. Szégyenletes dolgokat csináltam. Mintha belèm költözött volna az ördög. Csak magammal voltam elfoglalva, és azt hazudtam közben, hogy rá figyelek. Figyeltem persze rá, de nem teljesen. Ebbe belepusztulok gondoltam, mert amikor hullámokban kitörtem, nagyon gáz voltam. Sokszor èltem meg, ebből nincs ki út. Ezt sem tudom megoldani. Aztán elkezdtem nem ellenálni ennek. Nem védekeztek. Úgy èrtem megengedtem magamnak azt, hogy jelen legyen a féltékenység érzése. Elkezdtem, nem elfutni, és nem akartam csillapítani ezt az érzést. Nem akartam már jó lenni. Dőltem mèg jobban, a férfi felé. Elkezdtem nem félteni magam. A nagyobbhoz fordultam. A benne való bizalomhoz. Ha van kedved, bátorságod beszélni a sajàt kötődéseidről, szívesen mesélek mèg. 😊
17 évesen a nőgyógyász megállapította, hogy nem lehet gyerekem. 30 évesen, meddőségi kezelések közben (spontán) teherbe estem. 36 évesen új férj 1+2 lombik baba. Karrier a kukába, hamarosan a nő is a kukába landolt. 20 év után második válás. Sok év munka a megfejtésért...hogy is történt... és miért?
Az anyaszerep mellett, a dolgozó anya szerep ami még kiemelkedően a szívügyem. 4 hónapos volt a kisfiam, amikor home officeból újra elkezdtem dolgozni, 11 hónapos, amikor már hibridben 8 órában és 14 hónapos, amikor bölcsis lett és on-site visszamentem a munkahelyemre. Persze az első időszakban sokat betegeskedett, így sokat dolgoztam továbbra is otthonról, ami valljuk be, beteg gyerek mellett nem egy leány álom. Viszont én akartam így és a munkám rengeteget segített, hogy ne égjek ki olyan gyorsan az anyaságban. Végül annyira túlhajtottam magam, hogy mindkettőben kiégtem :) Ha visszamehetnék másképp csinálnám-e? Egyértelműen nem! Rengeteget tanultam és fejlődtem ezáltal a tapasztalás által és továbbra is nagyon fontos számomra a munkám, természetesen csak a kisfiam után, aki pont azért, mert a világmindenséget jelenti számomra, nagyon átrendezte a prioritást, de a karrieremben való kiteljesedésről nem tettem le és mivel tudom milyen nehéz összeegyeztetni a két szerepet, nagyon szeretnék másoknak is segíteni.
Legújabb vállalásom, hogy anya kört alapítok, amint ez megtörténik, itt is hallani fogtok róla, de addig is, egyéniben bárkinek nagyon szívesen segítek, akinek bármilyen elakadása van ebben a szerepében. Ez az a téma, ami 4 éve aktívan jelen van az életemben, de ha jobban belegondolok, a történetem ettől régebbre nyúlik vissza. 4 éve - na jó, augusztusban lesz 4 éve - azonban megérkezett hozzánk a csodálatos kisfiam és azóta számos aspektusát megéltem az anya szerepnek. Kisfiam magas emocionalitású, több emberes gyermek, akinek hasonló karakterű gyereke van, pontosan tudja, milyen kihívások elé tudja állítani ez a szülőket. Ezért döntöttem úgy, hogy létrehozok egy olyan közösséget, ahol az anyák nyugodtan ventilálhatnak, bármit kimondhatnak, ami a szívüket nyomja, nem kell tartaniuk az ítélkezéstől, a bezzeganyáktól és szigorúan tilos gyermeknevelési tippeket adni. A humor viszont garantált, mert ha tudunk nevetni magunkon az már az első lépés egy boldogabb élet felé. Tehát amíg a csoport meg nem alakul, egyénileg lehet jönni ventilálni és a fenti feltételeket ebben a helyzetben is maximálisan tudom biztosítani.
6+ éve dolgozom HR-esként, 2022-ben HR vezetői lehetőséget kaptam. Erre készültem évekig, nagyon tudatosan építettem magamat és a karrieremet már az egyetemi évek alatt is. Elhivatott voltam, hogy a munkavállalóknak jobb legyen, miközben én magam is "csak" egy voltam közülük. Rengeteget tanultam, tanulok most is, az alkalmazotti lét előnyeiről, hátrányairól, a munkahelyi kultúrákról, a munkavállalók közötti dinamikákról, a különböző személyiségek megjelenésről a munkahelyen és sajnos a toxikus légkörről és a toxikus vezetőkről is. Pontosan ezen tapasztalatok miatt döntöttem úgy, hogy szeretnék segíteni egyrészt a hasonló légkörben szenvedő alkalmazottaknak, - akkor is, ha esetleg a munkahely váltás éppen nem opció - DE, azokon a szervezeteken is, akik már felismerték, hogy ilyen légkör uralkodik náluk és szeretnének változtatni. Amennyiben neked is vannak elakadásaid a munkahelyeden, akár kollégákkal, akár vezetőkkel, jelentkezz, segítek!
6 éve vagyunk együtt a férjemmel, 3 éve vagyunk házasok és van egy kisfiunk. Felépítettük közösen az otthonunkat, keresztülmentünk jó pár munkahelyi/karrier válságon, szegélyezték az utunkat betegségek, néha rosszakarók is, de itt vagyunk. Noha nem több tíz év tapasztalatával a hátam mögött állítom, de annál komolyabban, hogy bizony nem volt mindig könnyű - most sem éppen az - és ha nem dolgoznánk ennyire tudatosan a kapcsolatunkon napról napra, évről évre, erőfeszítést nem sajnálva, akkor bizony lehet, hogy egyes válságokat nem élt volna túl a házasságunk. Mostanra viszont látom, milyen keményen tudunk tenni azért, hogy a nehéz időkben is működjön, így nem kérdés számomra, hogy együtt megyünk tovább az úton. Ha neked is vannak nehézségek a házasságodban/párkapcsolatodban és megpróbálnál javítani rajta, keress bátran.
Mindig is mozogtam. Ez talán az általános iskoláig nyúlik vissza, ahol Emil bácsi szivatós tesi óráin olyan élményeket gyűjtöttem, hogy nem a rendszer elleni lázadás tört ki belőlem, mint a legtöbbekből, hanem a "meg tudom én ezt csinálni" élménye. Mely aztán sok más megléshez is vezetett. Szerencsés családban nőttem fel, ahol a suliban tesi tagozatos voltam, évente egyszer síelni jártunk apukámmal, a felső tagozatban pedig 10-napos kenuzós nomád túrákon vehettem részt minden évben. Igazi boldog gyerekkor, sok sok töltekezéssel. Emlékszem, a kenutúrákon nem csak az élet élvezete volt, hanem munkacsoportokra osztottak bennünket, és minden csoportnak más volt a feladata. Voltak a Fagyűjtők, a Konyhás, a Vízhordók, a Mosogatók, és a Pihenőnep. Volt ebben minden: szabad levegő, csapatépítés, minden napos mozgás, sátorállítás, esti gitározások, első, szerelmek, szóval minden, ami kell. Talán emiatt a családi és általános iskolás élmények miatt vált lételememmé a szabadban való mozgás. Valahogy mind a mai napig nem tudtam beülni egy GYM-be gyúrni. Én csak a friss levegőn élek. Gyerekként Olimpiai Ötpróbán vettem részt, ahol futással, triatlonozással,bringázással, úszással és kirándulással kellett pontokat gyűjteni, hogy olimpiai melegítőt nyerhessünk. Talán ez volt az oka, hogy már 12 évesen nagy futóversenyeken, Balatonátúszáson vehettem részt. A gimiben a futás és mountain bike volt a fő, az egyetemen az úszás. Semmit nem csináltam soha sportszerűen. Ma az alpok lábánál élek, a kertemben van egy párevezős hajó, amit, ha kisüt a nap, rápakolom a kocsim tetejére és irány az alpesi tavak. Télen a sífutás, túrasízés van, nyáron pedig főleg a kirándulás és a kocogás, ja meg a versenybringázás. Nem vagyok sportoló, sosem voltam. De a friss levegőn töltött mozgás a lételemem. Talán ezért is alakult úgy az életem, hogy tavaly egy magyar, idén egy osztrák túravezetői tanfolyamot és egy rafting-túravezetői tanfolyamot is megcsináltam Ausztriában. Mérnöki munkám mellett a túrázásra, a természettel való kapcsolatra szeretnék inspirálni sokakat. Talán a beszélgetéseink által téged is be tudlak ebbe vonni, és tudlak inspirálni :-)
A lelki, önismereti utam 32 éves korom óta folyamatosan más és más formában van jelen (Most vagyok 40). Egészen másképpen, más kérdésekkel, más belső konfliktusokkal fordultam anno egy olyan segítséghez, mely elindított az úton. Az úton való elindulással egy új világ nyílt. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is megélted már. Izgalmasnak tartom, ahogy az úton való haladás során egyrészt step by step megértjük a mintáinkat. Egyre több aha-élmény ér minket. Újabb és újabb csontvázak borulnak ki ránk a szekrényeinkből, történeteinkből. Egyre jobban gabalyodunk bele az önismeret áttekinthetetlen kavargó élményvilágába. Már kb vagy 5 éve benne voltam, túlzottan bele is ragadtam egy önismereti útba, amikor nagy fellélegzés volt egy másfajta munka kezdete. És azt éltem meg, hogy mindíg benne vagyok, átadom magamat a munkának, sok sok megéléssel gazdagodva, de egy idő után betelik az ember és azzal is betelik, és mindig más és más irányba nyitottak a szenzoraink. És mindenhonnal értékes megélésekkel gazdagodunk, fejlődünk, majd kinőjük, és megyünk tovább, egy egyre érettebb szemlélettel. Mégis a hosszú évek önismereti munkája után, kb 2-3 éve volt egy fantasztikus AHA-élményem, mely egy teljesen más perspektívát adott az önmagammal való kapcsolatomhoz, kapcsolódásomhoz. Ez a szemléletváltás volt a kapuja mindannak, ahol azt éreztem, hogy végre elindulhatok arra, amerre én vagyok, ami én vagyok, ahol flowban vagyok, és igazán kibontakozhatok. Tudom, hogy mindenki máshonnan kezdi az önismereti munkát, és mindenkinek más és más helyzetben más és más külső segítség állt rendelkezésére. Pontosan ezek azok a segítségek, megélések, amikkel gazdagíthatjuk egymást. Amivel talán segíthetünk egymásnak abban, hogy hogyan ne rekedjünk meg és ne akadjunk el az önismereti munka keszekusza fonalaiban. Izgatottan várom, hogy egymást inspiráljuk a saját utunkkal. Remélem Téged is tudlak majd.