Megosztások

MMária

Több hétig tartó betegség kapcsán jött fel egy gondolat arról hogyan is éltem meg a múltban azt ha segítségre, támogatásra volt szükségem a szeretetteimről. Hosszú házasságom során a "gyenge" periódusaimban szinte sosem támogatott a volt férjem. Kialakult egy rossz minta, és azt hittem nekem mindig erősnek kell lennem. Onnantól kezdve kellemetlen érzéssel töltött el ha másra szorultam és ki voltam szolgáltatva. Nem szívesen vagy egyáltalán nem kértem segítséget. Ha pedig nem jöttek rögtön akkor elkeseredtem és haragudtam magamra, hogy minek is szóltam, miért nem próbáltam egyedül megoldani? Aztán sajnos továbbvittem ezt a mintát, és későbbiekben is elfelejtettem bizalmat adni. Fogadalmat tettem hogy soha senkitől nem kérek segítséget, pedig nagy hiba azt hinni hogy hozzátartozóink nem szívesen segítenek. Mindenkinek szüksége van arra hogy segíthessen és jót cselekedjen és érezze hogy fontos valakinek, és tudja a másik hálás ezért. Már tudom hogy arrogancia azt hinni hogy a párunk, gyerekünk, barátunk nem szívesen segít. A lányom az utolsó betegségem során is elmondta "hidd el hogy nem terhelsz ezzel, örülök hogy visszaadhatom azt amit tőled kaptam kicsi koromban." Megkönnyebbültem, és elengedtem ezt a rossz hiedelmet. Rájöttem nem szabad elszigetelődni, általánosítani néhány rossz tapasztalat után sem. És ne féljünk attól sem hogy nemet mondanak. Hinnünk kell abban hogy a másikban is van empátia és ne vegyük el tőlük a lehetőséget arra, hogy a szeretetüket kifejezhessék felénk, mert ez nagyon hamar elszigetelődés felé vezet mindkettő oldalon. Köszönöm hogy elolvastad és örülnék bármilyen reakciónak. :)

Máté Kiss

Nehéz volt kategóriát választani, mert a gyászfolyamat az ami a mindenséghez való kapcsolódást a hitemet és a küldetés tudatomat erősítette. Korábban már megdolgoztam a tényt, hogy szüleim nem akartak és el szerettek volna vetetni, viszont egy Isteni erő meggyőzte őket, hogy mégse. Múlt héten elhunyt nagymamám, akivel az élők sorában nem volt kapcsolatom, viszont úgy éreztem halálával tanít és egyben átad nekem valamit. Temetésén leborultam előtte és jelképesen a világ előtt is. Fennmaradt egy írása, amiben Erdélyben egy faluban a fekete mágia / sátán ellen küzd a világosság fegyvereivel. Első sikeres küzdelme után álmában volt egy látomása egy kisdedről, egy szakállas ember kezébe helyezte, aki ennyit mondott, hogy: Boldog lehet, fiú unokája született. (Ez 1984-ben volt, Én 99-ben születtem) Azóta hiszem azt, hogy a küzdelméből származó erő az, ami engem megmentett, mert fontos dolgom van a világban, egy különleges erővel felvértezve!

Faragó Timi

Én is rengeteget foglalkoztam önismereti utakkal, sokféle segítő módszert kipróbáltam, de aztán rájöttem, hogy van egy pont, ahol a belső munka szép és jó, de már nem elég. Van egy olyan része ennek, amit nőként egyszerűen a tettek mezején kellett kihoznom magamból. Egy ideig nagy reménykedésben voltam, és csak vártam úgy, amiről talán te is írsz. Aztán valahogy egyre bátrabb lettem, és belevágtam, fejest ugrottam az ismerkedés sűrűjébe. Rájöttem valamire, ami eleinte számomra elég furcsa volt. Valójában nemcsak kapcsolódásra vágytam, hanem arra a hatalmas adag figyelemre, megerősítésre és visszacsatolásra, amit csakis a férfiak rajongása tud adni. Elkezdtem tudatosan használni a nőiességemet, az öltözködésemet, a kisugárzásomat, a szexi oldalamat, és azt kell mondjam, élvezni kezdtem, hogy én "osztom a lapokat". A táncparketten, az éjszakában, a zenészek, énekesek és imádó szempárak bűvöletében tanultam meg, mekkora hatással tudok lenni a férfiakra. Ez az időszak nem a mély szerelemről szólt, hanem arról, hogy én töltődjek be az ő csodálatuktól. Utólag azt értettem meg, én nem is a férfiakba voltam akkor szerelmes, hanem abba a fantasztikus vonzerőbe, amit rajtuk keresztül éltem meg. Ez a szakasz hozta el számomra a fokozatos megnyugvást a saját női erőmben. Ma már ugyan nem vágyom erre a fajta őrületes imádatra, de ez kellett ahhoz, hogy ma már elég stabilan tudjak a nőiségemben létezni, hogy ne hódítani, csábítani akarjak, hanem egyre inkább hasznosan és praktikusan tudjak jelen lenni minden eddigi tapasztalatommal. Nekem ez a fajta megélés adta meg azt a belső békét, amit a terápiák önmagukban nem tudtak. Ez a felismerés segített, hogy végre ne csak várjak, hanem én is alakítsam a kapcsolódásaimat.

Krisztina D’ambrosio

Hmmm..Hogy ki vagyok?! Magam se tudom… Attól függ milyen nézőpontból nézzük Emlékszem gimnazista koromban volt egy ilyen feladat.Írd le ki vagy. Mindenki lázasan írni kezdett. Én pedig csak néztem az iskolatársaim és csak teltek múltak a percek de én még mindig nem tudtam semmit sem írni.Majd azért,hogy ne nézzenek ki és nehogymár én ne tudjak semmit írni elkezdtem szedett vetett gondolatokat írni magamról.”nő vagyok” “ilyen vagyok olyan vagyok”stb. Majd ahogy írtam eszembe jutott Isten és a templom.Valahogy fontosnak tartottam,hogy beleírjam hogy alkalom adtán templomba járok a szüleimmel. Az Isten tudat gyerek korom óta bennem volt az anyukám által.Ő mindig azt mondta Isten szeret és ha valamit nagyon szeretnénk vagy megadja vagy nem de annak akkor úgy kell lennie pont.Ezt elfogadtam bármi “rossz”illetve “jó dolog”történt Istenre gondoltam.De mégsem olyan mélyen és ez miatt lelki ismeret gondjaim voltak.Valahogy mindig is éreztem hogy van Ő! Teltek múltak az évek és nem tudtam közelebb kerülni Istenhez pedig vágyódásom volt rá!Jártam hittan órákra de valahogy sehogy sem tudtam azt befogadni amit ott mondtak.Mondtam magamba ez nem lehet,hogy Isten ilyen és,hogy félnem kell tőle Ő úgy szeret ahogyan vagyok a lényeg,hogy a szívemet kövessem mindig mindig őszintén. Ez így elméletben meg is volt.Szívbe nem ment le…Szerelmes lettem majd véget ért a kapcsolatom iszonyúan fájtam és fizikálisan is megbetegedtem.Majd ezt még eljátszottam háromszor(biztos ami biztos-“három a magyar igazság egy a ráadás”😃💪🏻 bárcsak ilyen viccesek lettek volna ezek a történetek mint ahogy most visszaemlékszem itt miközben nektek írok…De nem,nem voltak akkor ilyen viccesek sőt!!!Istenre haragudtam már beszéltem kiabáltam vele hangosan hogy miért miért kapom én ezt..mikor annyira kutattam Iránta annyira kerestem évekig hittanra jártam Ő mégis így bánik velem… Nagyon összetörtem..és úgy igazibol megkérdeztem tőle,hogy mit szeretne mit csináljak?! A válasz hamarosan kb.2 nap múlva meg is érkezett..Egy segítő hölgy formájában aki valahogy olyat mondott nekem amiben nem volt megnevezve Isten Istenként mégis az igazságról beszélt nekem.Első 10percben még gondoltam is magamban,hogy te jó ég mi lesz itt…unalmas lesz nem is arról beszél amit én hallani szeretnék,hogy milyen fantasztikus vagyok és én vagyok a legjobb ezen a földkeregségen stb.hanem pont az ellenkezőjéről!Elmondta mi a baj velem és,hogy hogyan változtassak magamon.Na gondolhatjátok nagy egomat ez hogy meg csípte😀Belemart!!Azon az estén nem sokat aludtam majd másnap egész végig a hallottakan gondolkoztam..Összetört bennem minden amit magamról és a világról hittem.Minden olyan komolynak igazibbnak tűnt és ez megrémisztett..”más világba”kerültem illetve más szemüveget vehettem fel mert már érdemes lettem rá.Isten kegye volt ez.De akkor nagyon keserű volt..Majd rá nem sokra találkoztam a Krisna tudattal.Nagyon sok kérdésemre választ kaptam ott és ez megnyugtatott.Azóta is gyakorlom ezt a filozófiát.Itt megtanulhatok sokmindent.Személyes kedvencem mikor kézzel foghatót adhatok Istennek-étel felajánlás japázás.Nagyon szeretek neki sírni és nevetni is.Legbiztosabb kéz amibe kapaszkodhatom!! Na és,hogy ki vagyok én?!Még mindig nem tudom..vagyis a külső jegyeim alapján igen illetve belső tulajdonságaim alapján is.De nekem ez kevés!És mindig is kevés volt!Gyerek korom óta szenvedek ettől!Kevés kevés folyton kevés de sosem adtam-adom fel mert hiszem és belső bizonyosságom van arról,hogy az élet nem csak ennyi amit 98%-unk csinál itt a földön.Célom az,hogy végre megismerhessem az ismeretlent megismerhessem azt a kezet ami itt a földi életemben kísér vezet vonz!Akivel együtt megfogva egymás kezét talán még ebben az életünkben elérhetjük Istent.Akinek odaadhatom a szeretetem azt az igazit amit még én sem ismerek mert nem sikerült még előhoznom.Akinek segíthetem az útját.Azt megígérni nem tudom,hogy nem fogok elbukni de minden bukásnál összeszorítom majd a fogam és megyek tovább nincs más út mert ha egyszer belekerülsz “Isten kosarába”próbálkozhatsz a régi életedbe visszamenni de ott bukás halmaz van visszafelé járod az utad és végig a nyomást fogod érezni a mellkasodon mert elnyomod letakarod az igazságot..Tapasztalat!:Nem tudsz visszamenni bárhogy kapálózol ásol csinálj bármit..kinőtted.Ha a kinőttbe maradsz egyszercsak megfulladsz a szorítástól mint amikor kinőtt ruhát vennél fel..megfullaszt.Zsigerileg tudjuk mi nők és férfiak,hogy miként kellene viselkednünk illetve menni az úton csak sosem azt választjuk..Én pedig most döntöttem,hogy amit a szív mondd azt fogom tenni bármit mond is az elmém az MIND hazugság és tévút!Eleget hallgattam az elmémre most szeretném kipróbálni mi van a szívbe mi történik ha rá hallgatok😌 Hogy ki vagyok..azt nem tudom..de célom az,hogy végre megtudjam és végig járjam az utam amiért idejöttem…🙏🏼Hogy megtanuljam mit jelent igazán igaziból szeretni! Azt mondják ha már mindenkit és mindent szeretsz az már jo!🙃😉

Diana

Megtapasztaltam milyen magamat választani. Egy kétéves távkapcsolatban végül megértettem, hogy miért ilyen kapcsolatot, miért ilyen típusú embert választottam és ekkor már ráláttam a bennem levő blokkokra, amiért ebben voltam, meg a helyzetben rejlő tanításokra. Véget vetettem a kapcsolatnak és felszabadultam, mert legközelebb máshogy, másból választok. Csakis olyat, ahol autentikusságot élhetem meg!

Sziasztok! Egy éve vagyok külön a volt élettársamtól, akivel 10 évig éltem együtt. Ez alatt az 1 év alatt jöttem rá, hogy valójában ő mi miatt is olyan amilyen. Kívülről látom magamat, őt és a kapcsolatunkat és csak most tudtam összerakni a puzzle-t. Jó érzéssel tölt el, hogy el tudom fogadni és meg tudtam bocsátani neki. Most már nyitott lennék egy új kapcsolatra. Üdv

Eleonóra Kovács

A célom fiatalon az anyaság és egy jól működő boldog család, szeretetteljes párkapcsolat megteremtése volt (természetesen nem boldog, békés családban nőttem fel). Az anyaságot jól sikerült megélnem, három szuper gyermekem született, akikre nagyon büszke vagyok. Bölcsebbek az anyjuknál és ezt jó látni. A boldog család nem igazán sikeredett sajnos. Legnagyobb kihívás az életemben a párkapcsolat, a kölcsönösen működő szeretet, szerelem. 40 éves korom körül, 2 válás után, jöttem rá, hogy valamit mindenképpen tennem kell magamért, mert valami nagyon nem működik. Ettől kezdve a célom önmagam megtalálása lett. Elindultam az önismeret rögös útján, minden eszközt igénybe véve. Közben én magam is elkezdtem segíteni az embereknek a lelki eredetű problémáik feltárásában és abban, hogy minél inkább önmaguk tudjanak lenni. Ahogy haladtam önmagam megismerésében, sorra tárultak fel előttem azok a minták amik egyértelműen megmutatták azt, hogy miért úgy alakultak a kapcsolataim, ahogy. Minden kapcsolatom egyoldalú volt. Én nagyon szerettem mindent odaadni, túlzottan felelősséget vállalni, megmentő szerepet játszani. Szorongó kötődési mintámmal és szeretet függőségemmel, alacsony önértékeléssel, elkerülő típusú férfiakat vonzottam be, akiknek hasznos voltam, és ennek megfelelően vissza is éltek a szeretetemmel. Nem volt sima és egyenes az út, de úgy érzem a sok önmagamba fektetett energia végre meghozta gyümölcsét. Sikerült rengeteget változnom, kiteljesednem, megtalálni önmagam Nőként. Most már nem a hiányból várom a párom, hanem a teljességem megélve keresem a Társam, aki hozzám hasonlóan tudatos és változásra képes. Végre képes vagyok boldogan élvezni az életet, a hivatásom a hobbim is egyben.

Faragó Timi

22 éves koromban óriási lelkesedéssel és ambícióval költöztem szülővárosomból Budapestre. Egy elképzelt rendvédelmis életpálya lebegett a szemem előtt. Egyszerre jártam főiskolára levelezőn és a munkahelyem által megkövetelt másfél éves iskolába. Mondhatni eminens voltam a munkahelyen. A maximalizmusom és a minőség iránti kényszeres igényem miatt viszonylag hamar kitűntem a többiek közül. Sokszor még este is bent maradtam dolgozni. Egy új főnökömnek én mutattam meg, miként tudja majd ellenőrizni a munkámat, majd idővel a közvetlen revizorom munkáját is többször visszadobtam javításra. Nem bírtam elviselni a középszerűséget. A környezet, amiben találtam magamat egyáltalán nem egyezett az értékrendemmel. Itt ütközött ki a nonkonformista énem is. Sokszor nem voltam hajlandó beállni a sorba, nem fogadtam el a logikátlan folyamatokat. Idővel a lelkesedésem átcsapott lázadásba. Renitens eminenciaként működtem. Az akkori kollégáim neveztek így. Szakmailag még mindig a maximumot vártam el magamtól és feletteseimtől is, de közben már szinte elkezdtem sportot űzni a rendszer meghekkeléséből. Egy-kétórás reggeli késésekkel provokáltam a feletteseimet, nyíltan konfliktusba keveredtem az őrnagy főnökömmel, sőt egyszer szembementem a parancsnoki paranccsal, és cinikusan vélekedtem a kollégáim „jóvanazúgy” hozzáállásáról. Tulajdonképpen már azon voltam minden erőmmel, hogy rúgjanak ki (de nem tették), a gyomrom egyszerűen már képtelen volt bevenni azt a világot. A belső feszültség végül teljesen felőrölt. A lázadásom közben (vagy után) súlyos depressziós állapotba csúsztam, pánikbetegség gyötört, és ijesztő kényszergondolatok kínoztak. Eljutottam arra a pontra, ahol már a testületi pszichológus sem tudott segíteni rajtam, a testem és a lelkem egyszerűen lekapcsolt, gyógyszerekre volt szükségem. Majd 26 évesen két hetet töltöttem a Honvéd Kórház pszichiátriai osztályán, ami az életemnek egy elég érdekes, ám egyik fontos állomása volt. Ott, abban a kényszerű, de önként vállalt „pihenésben" döntöttem el, hogy merre vigyem tovább az életemet ismét a civil szférában. Roppant értékes tapasztalás volt az a bent töltött idő. Ez a dráma azonban nem csak a munkahelyemen zajlott, végigkísérte a magánéletemet is. Az akkori páromat is megviselte az összeomlásom és ez az egész harcom, és később végül a kapcsolatunk is véget ért. Szinte minden régi pillér egyszerre dőlt le az életemben, de így tudtam akkor tiszta lappal indulni tovább. 15 év távlatából ma már sokkal önazonosabb személyiségnek érzem magam. A régi, romboló lázadásom elcsendesedett és a minőség iránti igényem sem ellenem dolgozik már. Tisztábban látom a határaimat és az értékeimet. Megtanultam, hogy a képességeimet ne egy rendszer elleni harcra, hanem a saját egyensúlyom megteremtésére használjam, és önként adjam egy cél érdekében.