Rátkay János18 év házasság után, 2017-ben történt meg életem eddigi legnagyobb tragédiája. Én azt hittem, hogy boldog családban élek feleségemmel és 4 gyermekünkkel egy gyönyörű otthonban, amikor is gyermekeim édesanyja bejelentette, hogy szerelmes, de nem belém, hanem valaki másba. És elindította a válópert, ami egy hosszú, több mint két éves folyamat lett, mert semmiben sem akart megegyezni velem, mindent is akart. Mélypontra került az életem, a hitem is megrendült, ahhoz sem volt kedvem, hogy reggel felkeljek és dolgozni menjek, értelmetlenné vált minden. Ebből a helyzetből kellett felállni, és közel 50 évesen egy teljesen új életet kezdeni. Még ma sem könnyű azt elfogadni, hogy gyermekeimet csak kéthetente hétvégén láthatom, de sikerült az újrakezdés a párkapcsolatban, a gyermekkel való kapcsolatban, a munkában, az új otthonunk megtalálásában, a hitem megerősítésében és egy új cél megtalálásában. Ez az átmenet nem volt könnyű, de a jövő most már reményteljes újra.
4
Bertalan Balogh"Ne próbald meghajlítani mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld elfogadni az igazságot, hogy nincs kanál...és akkor majd latni fogod, hogy nem is a kanál hajlik, hanem te magad." Gyermekként azt hittem mindenki így él. A szenvedelybetegség, problemák és konfliktusok hatarozzák meg az emberek mindennapjait amit ilyen-olyan erőfeszítesekkel de legfőképpen lemondással és önfeladással át lehet hidalni. Semmi esetre sem megoldani. Legfelejebb konzervalni valamit ami amúgy sokkal rosszabb is lehetne. Kamaszként nyilvanvaló volt, hogy tudom a megoldast. És ha rávezetem a környezetem, vagy példat mutatok, máshogyan választok, jobban elmagyarázom majd ők is megértik. És akkor én is szabad lehetek. Mert az örökletes betegségek, az alkoholizmus, az erőszak, a szegényseg ilyen-olyan formában már generációk óta meghatarozták a szük- és a szélesebb család mintázatát. Ami, úgy éreztem engem is rabságban tart. Fiatal felnőttként tudtam, hogy választhatok mást. Csak nagyon kell figyelnem, hogy ne hibázzak, mert akkor szepillantás alatt ugyan ott találom magam ahonnan elkezdtem, amitől annyira félek. De ha én változok, majd a környezetem is fog. És lehetetlen, hogy ne legyünk kölcsönhatásban. Csak erősebbnek és kitartóbbnak kell lennem. Nem szabad, hogy beszippantson a rendszerem. Majd ÉN leteszem... Felnőttkent mar tisztaban voltam vele, hogy nem tudok megváltoztatni vagy jobb belátásra bírni senkit. Sőt, már hosszú ideje a saját felelősségem a múltam megírása. De ha szétszálazok, ha megismerek minden történetet. Ha megértettem, hogy mi miert történt akkor megértem majd magamat is. Hogy mit mért csinalok, érzek, szeretnék. Akkor kiválogathatom, hogy mi tetszik és mi nem. Mint hamupipőke a lencsét. Két-három év önismeret, dráma, csaladállítas, naplóírás...stb után már azt sem tudtam merre vagyok arccal előre. A múltam egyre nagyobb káosz, a jelenre nem érek rá, a jövőm még sehol. Az önismeret sokat segít a megértesben, de a megértés nem segített önmagában. A fent idezett jelenet a filmben a jővőbe tekintes előszobajában zajlik. A múlt megismerése és EL-fogadasa fontos, szükségszerű és elengedhetetlen ahhoz, hogy szembenézhessek a jövőmmel és rájöjjek nem a múltam determinál, hanem a nézőpontjaim. Azt hiszem FEL-adni sokmindent lehet, feladni egy kapcsolatot, egy problémát, egy lehetőséget...stb. A jelenemmelel és a jövőmmel kapcsolatban sokmindent FEL tudnék adni bizalommal a Jóistennek. De múltam más. Azt FEL-dolgozni tudom. Lepesről-lépésre. Apránként. Sokszor újrakezdve, újraértékelve ugyan azt. De szükséges és fontos, hogy bizalommal kijelenthessem megértettem, meg-értem a jövőm BE-fogadására.
Teca MakóEbben talán haladok. Válásom után 3 hónappal jöttem rá, hogy át kell alakulnom, ha új párkapcsolatot szeretnék. Persze a külsőmmel kezdtem. Elégedett voltam magammal, de nem tudtam kapcsolódni. Önkéntelenül kutatni kezdtem mi bennem az akadály. Tudom, hogy nem a megjelenésem. Tudom, hogy nem a képesség hiánya. Elhatároztam, hogy nem akarok olyan kapcsolatot, amilyenből kiléptem. Ehhez viszont nekem kell változnom. Így jutottam el a múlt feldolgozásának fontosságához. Belekezdtem. Nem a párkapcsolatomat elemeztem, hanem visszamentem a gyermekkoromba. Sőt vizsgáltam nagyszüleim, dédszüleim életét. Döbbenetes. Apróságnak tűnnek, de kísérnek. És ahogy felismerem és helyre rakom őket változom. És ezzel együtt változik a kapcsolat a családtagjaimmal. Nehézségeken át, de alakul. Munkahelyi, baráti, egyéb társas viszonyaim is. De néha nagyon hülye helyzetekbe kerülök. Iszonyú égő 50 évesen úgy élni, mint egy tinédzser. Mert most szerzek olyan tapasztalásokat, amiket már 30 éve kellett volna. Rengeteg a felismerés, de érzelmileg megterhelő. Még segítőkkel is. De csinálom, mert szeretném megtalálni a TÁRSAMAT. Azt már tudom, hogy előbb önmagammal kell, hogy békét kössek.
- Bertalan Balogh
"El-van-baszva az EGÉSZ" Egy újabb buli, egy újabb kaland, egy újabb kapcsolat, egy újabb iskola, egy újabb képzés, egy újabb ötlet, egy újabb terv, egy újabb tapasztalat, egy újabb erőfeszítés, egy újabb tars, egy újabb lakás, egy újabb település, egy újabb lehetőség, egy újabb ... egy újabb... mintha egy fraktálba keveredtem volna. Olyan érzes, mikor egy vasgolyót mágnesekkel a végtelenségig gyorsítanak. Megállni?! Mégis mikor vagy hol meg amúgyis hogy? Meghát minek? Hiszen bírom és meg lesz az eredménye. Csak még egy kicsit... Aztán már nem volt kicsit. A hétköznap is szupererőt követelt. Aztán inkabb neki sem álltam. Először az ígéretek maradtak el, aztán a kötelezetségek, aztán amiket szerettem. Aztán már azt is megkerdőjeleztem amit korabbán szerettem. Aztán azt, hogy valóban én szerettem-e. Akkor én mit szeretek? Mire van szükségem? Szükségem van egyáltalán valamire? Nem értettem. És lekfőkeppen nem tudtam mi következik. "Úgy" már nem megy, "így" meg nem jó. "Annyi energiát tettem az életembe akkor mégis hogy lehetséges, hogy el-van-baszva az egész?!" Dühös voltam és faradt. A fáradtság és a düh elegye először rémületet szült. Rémületből pánik lett, a pánikból tehetetlenseg, a tehetetlensegből vegül reménytelenség. Pedig "csak"kiégtem.
Toók EszterEgész eddig életemben, menekültem önmagam elől, mindezt persze úgy, hogy nekem se tűnjön fel olyan egyszerűen. Programok, találkozók egymás hátán és ezt persze nagyon élveztem. Mígnem teljesen kimerültem. A régi minta nem működött, elkezdett igényem lenni a csendre. Nagyon félelmetes volt, hogy most mi történik Velem. Mi ez az új működés?! Rájöttem, hogy önmagam elől menekülök, a félelmeim és fájdalmaim elől. És egyszercsak át fordult a kétségbeesés. Ahogy egyre jobban elkezdtem megengedni az érzéseimet (bármilyen legyenek is) egyre könnyebb. Egyre jobban tudom élvezni az életem újra. És nem azért mert annyi program van benne, hanem mert ÉN vagyok benne.
István ViroveczAz önismeret útja A kezdet: A felismerés pillanata Lassan hat éve érett meg bennem az elhatározás. Először csak halk gondolatként, majd egyre erősödő frusztrációként. Ez így nem mehet tovább. Valamit kezdenem kell magammal. A felismerés nem egyik napról a másikra jött, hanem hosszú folyamat volt. Dühkitörések, önpusztító gondolatok, a családomban keltett félelem – mind figyelmeztető jelek voltak. Éreztem, hogy valami bennem mérgező, és nem csak rám hat, hanem mindenkire, aki körülvesz. “Eltévedsz, ujjongsz, sírdogálsz, majd visszakívánkozol… Olykor-olykor összefutunk, s mégsem szólalunk. Tán a fojtott vágy nyomán kételyek lépcsőfokán kapaszkodunk s bizonytalan alattunk a lét. Szürkén s ólmosan terítik ránk görnyedt terhű vásznát a napok. Megnyugvást keresünk a szikár falakon túl. Üresség, máskor végtelen tengernyi gondolatok özönlő árja nyaldossa partjait a gazdag öntudattalannak, s tovább keresünk. A szükségben nyugalom van, s miért visszanyúlnánk, vagy mint hű ebet vinnénk oldalunkon. Csak ülj le egy percre, itt nem zavar bennünket semmi, görnyedvén hasíthatsz a térből s az időből foltozhatod a múltad. Itt a penna ott pedig az írandó papír…” Ekkor döntöttem el, hogy elindulok az önismeret útján. Összetört identitásból a saját lényegem felé: A változás nem annyiból állt, hogy új frizurát vágatok vagy más ruhákat veszek. Alapjaiban kellett átalakítanom önmagam. Meg kellett értenem, hogy az életemben eddig működő mechanizmusok – a düh, az önvád, az elutasítás – nem segítenek, hanem visszatartanak. Elkezdtem leásni mélyre, egészen a gyökerekig. Fájt. Megsemmisítő volt. De tudtam, hogy ha nem nézek szembe ezekkel a démonokkal, akkor örökké rabjuk maradok. “Valami meghalt! Most nem tudom, hogy vélekedjem róla. Sirassam e, vagy eresszem útnak. A halál learatott. Álmainkat porok takarják szürke köntösben. Levegyem-e, vagy hagyjam ott mindörökre? Az élet magot vet. A Földnek én is csak egy magja vagyok. Hagyjam kinőni, vagy örökké rab maradok?” A terápia során kiderült több mint két éve, hogy erős a gyanú arra, hogy enyhe borderline személyiségzavarral élek. Egy olyan működés, amelyben az érzelmek szélsőséges hullámokat vetnek, az önkép folyamatosan ingadozik, és a világ néha fekete-fehérre redukálódik. De nem a diagnózis határoz meg, hanem az, hogy mit kezdek vele. Összetörni az öröklött mintákat: Nem akartam továbbadni azt, amit én kaptam. Egy transzgenerációs terhet cipeltem, amely hosszú évtizedek óta jelen volt a családomban. A szeretetlenség, a kimondatlan fájdalmak, az elfojtott érzelmek öröksége. "Az elme mi hegyeket zúdít rengőn, messzi merengőt. Felfeslik a lét hamis báb tükrén a torz valóság. Sóhajtva sejdít felső énem felfénylő kupolája Messze még a fel nem rítt, el nem tűnő magányosság. Csak Istennel vagyok egymagamban szótlan gyümölcseként. Árván e csillag por közt lebegő éles illúzió. A békében csend honol, üvöltve kérve valami bizonyost. Az ég és a föld lelke villódzik, mint ereimre kötött infúzió. Kinek mondjam el, hogy mily szeretet lüktet, honol itt legbelül? Hogy adhatnék csókot, egy ölelésben össze forrva mezítelenül? Hogyan mondjam el, hogy mi vagy Te nékem, lelkem nektárja? Miképpen érthetnéd hogyan ég bensőm forró lángja?" Tudtam, hogy ha én nem állítom meg ezt a folyamatot, akkor tovább öröklődik. Nem akartam, hogy a gyermekeim ugyanazokat a sebeket hordozzák, mint én. Ez adott erőt, hogy tovább menjek, akkor is, amikor már fel akartam adni. Mit adott az önismeret? 1. A tudatosságot. Már nem az automatizmusaim irányítanak, hanem én döntök arról, hogyan reagálok. 2. A felelősséget. Már nem hibáztatok másokat. Tudom, hogy az én kezembe van az irányítás. 3. A szabadságot. Már nem az vagyok, akinek mások látnak – hanem az, akit én tudatosan építek. Mindamellett kiderült, hogy nem vagyok borderline személyiségzavaros és semmilyen pszichiátriai zavarral nem küzdök. “A tépett esőben szél lengedez, S idebent holtan figyelem a változást. Elméláz az idő cserepes foga húsunkban, S görnyedvén térdre rogyunk, akár a meglőtt honfitárs. Méla kéj húzódik ajkunkon megrepedve… Ki látja, hogy mily nagyszerűek vagyunk. Vágyunk mi is akár a gyermek a szeretetre. Éltünkben szőtt bársony leplünk elhagyjuk. Az elme az, mi életben tart, tágra nyílt Nagy álmos vászon virít itt legbelül. Gazdag a paletta csak mártanom kell… Az ecset már a kezemben merengve ül.” Az önismeret nem egy cél, hanem egy folyamat. Ma már tudom, hogy nem az a kérdés, ki voltam tegnap, hanem, hogy ki vagyok most és ki akarok lenni holnap. És ha te is ott állsz az út kezdetén, ne félj elindulni. Az út nem könnyű – de megéri.
DóraHa lehet és sikerül szeretnék családot, de nem bárkivel és így nem minden áron. Majd kiderül mit hozunk ki egymásból.
0- Dóra
Volt kapcsolatom 10 évig, de nem ismertem fel, hogy mi nem jól kapcsolódtunk. Hinni akartam és tagadtam. Ma már nem teszem ezt. Tisztelem magamat és téged is, hogy nem húzom az idődet, de ez nem azt jelenti, hogy az ágyad az ismerkedés terepe. Jó kapcsolatot szeretnék építeni, nem a külvilágnak és nem az ismerősöknek - magunknak, ha lesz olyan. Elkeseredett biztos, hogy nem vagyok és a sérüléseimet kezelem, így biztos lehetsz benne, hogy nem fogok rajtad függeni. Az élet szép pláne, ha azzá tesszük.
- István Virovecz
Kapcsolódás és önreflexió – A férfi és női dinamikák tükre Az emberi kapcsolatok olyan tükrök, amelyekben önmagunkat látjuk – torzítva, felnagyítva, néha elhomályosítva. Minden találkozás, minden szerelem, minden konfliktus egy lehetőség arra, hogy jobban megértsük, kik vagyunk. De vajon mennyire merünk valóban látni? Ha valami kibillent az egyensúlyomból, azzal feladatom van és a saját tapasztalatom az, hogy a legjobb tükröt a társ és a gyermek tartja. A férfi és női dinamika egy folyamatosan pulzáló, változó áramlat. A férfi vágyik arra, hogy erős legyen, hogy tartást adjon, hogy védjen, legyen ügye, amivel a közjóért tehet és a nő képében gyökeret verhessen, ahol van egy stabil háttérországa. A nő vágyik arra, hogy biztonságban legyen, hogy áramolhasson, hogy kapcsolódhasson az ügyhöz a férfi által és legyen lenyűgözve. De amikor a félelem, az elvárások és a múlt sebei beleszólnak, a kapcsolatok nem harmóniát, hanem harcokat teremtenek. A férfi, aki nem érzi magát elég erősnek, visszahúzódik. Nem mer sebezhető lenni, mert azt gyengeségnek éli meg. A nő, aki nem érzi magát biztonságban, követelőzővé válik, mert a szeretet hiányát küzdelemmel próbálja betölteni. Így kezdődik az örvény, amiben egyik fél sem azt kapja, amire valójában szüksége lenne. De a kapcsolatok igazi terepe nem az elvárások betöltése, hanem az önreflexió. Az, amikor meg mered kérdezni magadtól: Miért húzódom vissza, amikor közel kellene lennem? Miért támasztok elérhetetlen elvárásokat a másikkal szemben? Miért fáj az, amit a másik mond vagy tesz – és mit árul el ez rólam? A kapcsolódás nem az egyensúly fenntartása, hanem annak felismerése, hogy az egyensúly folyamatos mozgás. Egy férfi lehet erős és sebezhető egyszerre. Egy nő lehet szabad és elkötelezett egyszerre. A kapcsolatok ott válnak valódivá, ahol mindkét fél önmaga lehet – elvárások, manipuláció és játszmák nélkül. De ez az út belül kezdődik. Először önmagunkkal kell megtanulnunk kapcsolódni, mielőtt igazán tudnánk kapcsolódni másokhoz. A férfi nem attól lesz férfi, hogy mindig erős. A nő nem attól lesz nő, hogy mindig gyengéd. Hanem attól, hogy mindketten vállalják azt, akik valójában – és teret adnak egymásnak, hogy ugyanígy tegyenek.