AdriMa észrevettek. Amikor finoman változik valami a térben körülöttem, megfogalmazni is nehéz, de valami könnyebb, boldogabb, önazonosabb. Még mindig nem könnyű leülni és semmit csinálni, még mindig jólesik túlpörgetni magam, vagy belecsúszni egy-egy sorozatba. De a lényeg ott a mélyben változik. És ez már észlelhető. Hogy a 80 éves idős hölgy miért mellém ül le a kolostor vendégházának teraszán pihenni, majd beszélgetni? Vagy a fiatal észt férfi a kávézóban - látva, hogy nincs szabad hely - miért tőlem kérdezi meg, hogy rendben van-e, ha leül hozzám? Vagy az idős nepáli bácsi, aki interjúkat készít, miért hozzám jön és kérdezi meg, hogy készíthet-e egyet velem is? Jólesett. És tudom, hogy elmúlik. Mindig elmúlik. Ez valahol a szépsége is. Ettől értékelhető. Még mindig sok a nehéz energia, napról napra meditálok, gyakorlok, húzom magam felfelé belőle. És sokszor dőlök bele, mert még nem megy. De valami megváltozott. Köszönöm Nepál, megkaptam, amiért jöttem!
1
Katalin GamboÜdvözlök mindenkit! 😊 Elvált, kétgyermekes anyaként keresem a boldogságot és a harmóniát az életemben. Nem adtam fel azt a reményt, hogy egyszer megtalálom azt a társat, akivel őszinte szeretetben, békében és biztonságban öregedhetünk meg egymás mellett. Voltak időszakok, amikor elkeseredtem, és azt éreztem, talán ez már nem adatik meg nekem. Néha arra gondolok, lehet, hogy most még „csak” a gyermekeimre kellene koncentrálnom. De a szívem mélyén mindig ugyanarra jutok: hiányzik a másik felem. Hiszem, hogy egy szeretetteljes, harmonikus kapcsolatban tudnék igazán kiteljesedni. Sokáig a hozott családi minták miatt tudattalanul nem a hozzám illő embereket választottam. Ma már dolgozom önmagamon, a sémáim felismerésén és átalakításán, valamint azon, hogy egy egészségesebb, boldogabb életet teremtsek magamnak. Hiszem, hogy semmi sem véletlen, és talán az sem, hogy most ide sodort az élet. Jó lenne kapcsolódni olyan emberekhez – akár baráti, akár mélyebb szinten –, akik nyitottak az őszinte emberi kapcsolatokra. Az elmúlt években sok barátot elvesztettem, a családom is eltávolodott tőlem, ezért gyakran érzem magam magányosnak. Mégis szeretnék önmagam legjobb verziójává válni – elsősorban magamért és a gyermekeimért. Szeretnék egy boldog, kiegyensúlyozott, szeretettel teli anyuka lenni. Nyitott és befogadó embernek érzem magam, ezért szeretettel várom az életembe a jó dolgokat és a jó embereket. 😊
Hajnalka HalászSziasztok! Nőként a Férfi mellett élni a legnagyobb kihivásom 4 évvel ezelőtt az volt, hogy nem csak hogy halkuljak le, hanem a természetben élve akkori szerelmemmel, az volt, hogy a természettel szimbiózisban csendben legyek. Órási feladat volt ez számomra, egy évembe telt átálni a nyüzsgő városi attitűdömből, a gyors életből a gyógyító csendbe. A Férfimmel jelenlétben, a csendben meghallani Őt és a magam zaját, egy egi varázs. Hálás vagyok a volt Páromnak, hogy bevezetett engem a Jelenlét csodájába! Kinyilt bennem a Férfi megértése egy síkon, a kreativitás kapui és a leggyönyörűbb, Istennel való találkozás. Tovább nyíltam és nyíltam a Vele és Istennel együtt megélt égi szerelem és szeretkezés varázsába. Ez számomra a legnagyobb ajándék, mit kaptam a válásom óta. 🙏🌹 NŐvéreim, szívből ajánlom ezt a NŐi létformát!❤️🌹
Györkei MátéÖnismereti téma, avagy szélsőséges radikalizmus... Budapesten születtem, a 9. kerületben, a Bakáts téren, az Assisi Szent Ferenc templom mellett... Ez a tény máris sokat elárul az én életemről, a sorsomról, de ezt nem osztom most meg... Szóval, budapesti vagyok, bár talán több évet éltem vidéki településeken... De azért mégis budapesti vagyok. Amikor 2018-ban tanyára költöztem a jászságba, akkor én Géczy Gábor szellemiségét követtem. Az imént elkezdtem hallgatni az egyik előadását a YouTube-on... Nagyon-nagyon szeretem ezt az embert. Nagyon. Meg is könnyeztem, ahogy hallgattam, annyira közel áll hozzám. Talán még mindig nem dolgoztam fel, hogy olyan váratlanul elment... De a könnyeim most inkább annak az érzésnek szólnak, hogy én magam mennyire elkurvultam, elmocskolódtam. Mert 2023-tól már újra Budapesten élek, és ez az elmúlt két és fél év elég volt arra, hogy totálisan elveszítsem önmagam. Persze talán túl szigorú vagyok most magamhoz. De az biztos, hogy Gábornak igaza van. Nem tagadom, én egy radikális ember vagyok. Szélsőséges. Radikális. Fanatikus. Sokak számára elviselhetetlen. Vagy őrült. Talán nem helyes, ahogy működök. Talán vannak "megvilágosodott bölcsek", akik szerint majd kinövöm egyszer. De az igazság az, hogy én szeretem magamat radikálisan. A potméter szélére tolva. Középen nekem unalmas, és kiégek tőle, vagy idegbeteg leszek, és depressziós. Én őrültnek szeretek lenni. Szeretem a forrót, szeretem a hideget, de a langyosat kiköpöm - ahogy egy nagy Tanító mondta volt. Ez türelmetlenségben is megmutatkozik. Vagy AZONNAL mozdulok, vagy sose. Ez a temperamentumom "sajnos" rávetül a környezetemben élő emberekre is. Szeretem a végletes embereket, és a "középen" ballagók untatnak, idegesítenek, nem találok szót velük... Visszatérve az eredeti témához: Géczy Gábor. Ő is egy szélsőséges radikális ember volt. Talán ezért is szeretem annyira. És mert mélyen tudok kapcsolódni az ő szellemiségével, lelkiségével. De most azt érzem, elvesztettem önmagam. Így magamra nézek, és azzal szembesülök, hogy "Basszus, én nem ilyen ember volnék!". És ez eléggé megrázó tapasztalás. Ez így nem mehet tovább...
Alexandra WierlKülső szemlélőként írom ezt, és talán pont ezért látom ennyire tisztán. Az ember kívülről sokszor jobban észreveszi azokat a működéseket, amelyekben a társadalom már teljesen benne él, és amelyeket idővel természetesnek kezd el nevezni. Egyre inkább azt látom, hogy a gyerek lett a cél, a központ, a teljes identitás. Mintha egy család minden működésének körülötte kellene forognia. És közben észre sem vesszük, hogy ezzel mekkora érzelmi és lelki terhet rakunk rájuk. Szerintem ebben a nőként nekünk van a legnagyobb felelősségünk. Nem csak abban, hogy mit adunk a gyereknek, hanem abban is, hogy milyen mintát élünk előtte nap mint nap. Szerintem az egészséges anyaság nem önfeladásból születik, hanem abból, amikor egy nő emberként is teljesebb, élőbb és önazonosabb életet él. A gyerek nem lehet egy család egyetlen központi tengelye, mert akkor olyan súlyt kap, amit valójában nem neki kellene hordoznia. Ezt az anyáknak nagyon fontos felismerniük. A „mindent a gyerekért” működés mögött sokszor nem tiszta szeretet van, hanem félelem, kontroll, bűntudat vagy önazonosság-vesztés. Attól még, hogy valaki mindent feláldoz a gyerekért, nem biztos, hogy egészséges mintát ad neki. Ezt úgy mondom, hogy a túlszeretés nálam is jelen volt. Megkaptam azt a szeretetet, amit sokan talán irigyelnének is. De közben volt egy nagyon fontos különbség: láttam az egységet. Tudtam, hogy része vagyok egy rendszernek, egy szervezetnek, egy családnak, ahol mindenkinek megvolt a maga helye és szerepe. Viszont voltak időszakok, amikor a rendszer körülöttem kezdett forogni. És ennek a következményeit a mai napig érzem és dolgozom magamban. Mert amikor egy gyerek túlzottan központi szerepet kap, azt nem tudja egészségesen hordozni. Nem is neki való. A túlszeretés szerintem az egyik legkevésbé kimondott probléma. Maga a szeretet nem árt, de amikor túlvédésbe, túlkompenzálásba vagy önfeladásba fordul át, akkor a gyerek nem az élethez kap erőt, hanem egy mesterségesen kipárnázott világhoz szokik hozzá. És emiatt később a való élet pofonjait sokkal nehezebben fogja viselni. A gyerek az egység része, nem a központ. Egy család akkor működik jól, ha minden szereplőnek megvan benne a helye és szerepe, nem pedig akkor, amikor minden energia egyetlen ember köré szerveződik. Ahogy az emberi testben sem egyetlen sejt fontosabb a teljes szervezetnél. És itt van az anyák valódi felelőssége. Nem az, hogy tökéletesek legyenek. Hanem az, hogy merjenek önazonosan élni. Hogy merjenek fejlődni, kapcsolódni, hibázni, újra felállni, szeretni és közben embernek maradni, nem csak szerepnek. Mert a gyerek nem azt tanulja meg igazán, amit mondunk neki, hanem azt, ahogyan élünk. Ha azt látja, hogy az anyja folyamatosan feladja önmagát, akkor ezt fogja természetesnek venni. Ha azt látja, hogy az anyja él, fejlődik, felelősséget vállal önmagáért és képes boldogan létezni, boldog társa egy férfinak akkor ebből sokkal egészségesebb felnőtt tud születni. A tökéletlenség önmagában nem trauma. Sokkal inkább az elfojtás, az önelvesztés, a hamis működés és az, amikor valaki egész életében csak szerepeket próbál túlélni.
- Alexandra Wierl
Lehet helyes ez az érzés? Szembe megyek minden létező mintámmal? Most ott tartok, hogy miközben teljes bizonyossággal érzem: A Férfi az én társam, és mélyen, tisztán szeretem – közben egy másik, ugyanilyen erős igazság is megszületett bennem. Nekem most élnem kell, meg kell élnem a vágyaimat. Meg kell tanulnom magasabb szinten kifejezni az igényeimet. Ő nem azért nincs jelen úgy, ahogy nekem néha jól esne, mert ne velem foglalkozna, hanem mert van egy dolga a világban, amibe bele kell állnia. Nem az a feladata, hogy engem építsen, hogy az én céljaimmal foglalkozzon, vagy hogy mellettem legyen minden koktélnál, minden élménynél. A saját miértjét kell megtalálnia. Azt, hogy mi hajtja, miért akar teremteni, miért akar valami nagyobbat létrehozni. Ez az ő útja – és ezt nem tudom helyette megcsinálni. Ha mellette vagyok félek, hogy ezt sosem csinálja meg és én nem fogom végig nézni a “béka esetét a langyos vízben ahogy szép lassan megfő” Én tudok igazodni, tudok irányt mutatni, tükröt tartani… de a döntés, a belső tűz az övé kell legyen. És pont ezért: ebben az időszakban nem lesz tere annak, hogy ő az én vágyaimra figyeljen. Nem lesz ott mellettem úgy, ahogy egy „klasszikus” kapcsolatban lenne. Viszont én attól még nő vagyok. És az utóbbi hetekben azt érzem, hogy egyfajta ősanya minőségben vagyok mellette – tartok, értek, jelen vagyok lelkileg… de közben a szexualitásban most nem tud a társam lenni. És bennem közben ott van az élet, a kíváncsiság, a vágy, a játékosság. És már nem keverem össze a szexualitást a szerelemmel. Mélyen, bizonyossággal tudom, hogy Vele van dolgom. De ettől még kíváncsi vagyok a világra, a tapasztalásra, önmagamra akit éppen mások által ismerhetek meg. Már nem félek attól, hogy ez „megcsalás” lenne. Ahogy attól sem, hogy ha ő ránéz más nőkre, vagy kapcsolódik velük valamilyen szinten, azzal engem árulna el. Mert ami köztünk van, az már nem ezen a síkon dől el. Van köztünk valami, ami túl van ezen. Olyan szinten fonódtunk össze, hogy a lényünk, a gondolataink, a céljaink már nem igazán értelmezhetők a másik nélkül. Pont ezért a valódi kérdés bennem most nem az, hogy „szabad-e” élnem az életemet. Hanem az, hogy elbírom-e azt a feszültséget, hogy közben teljesen élem a nőiségemet – a vágyaimat, a szabadságomat, az „amazon” részemet – miközben ő nincs ott ebben velem. Mert most nem az a választás, hogy ő vagy én. Hanem az, hogy nem mondok le magamról – még akkor sem, ha közben őt is szeretem.