Megosztások

M.B.A.

Kapcsolódni vágyom... A világunkban, ahol az emberi kapcsolatokat sokszor a fogyasztói társadalom szabályai szerint éljük – ha elromlik, vagy ha nem tökéletes, azonnal eldobjuk és újat keresünk –, az egyik legritkább és legértékesebb kincs a valódi elköteleződés. De mi is az az igazi kapcsolódás? Amikor a felszínes elvárásokat végre felváltja a biztonság, az elfogadás, a tisztelet, a kölcsönösség, a feltételnélküliség... És mindemellett egyenrangú társakként funkcionálnak a felek.. Szerintem... A valódi elköteleződésnek azonban ára és értéke is van. Mindannyian hordoztunk már egy képet magunkban a „tökéletes” kapcsolatról. Filmekből, regényekből és a közösségi média filterezett valóságából meríthetünk, milyennek „kellene” lennie a szerelemnek: konfliktusmentesnek, folyamatosan lángolónak, ahol a másik ember gondolatolvasóként, azonnal tudja, mire vágyunk. Aztán ahogy telnek az évek, tapasztalunk, sérülünk, gyógyulunk, és rájövünk egy hatalmas igazságra: a tökéletes kapcsolat egy fárasztó délibáb. Ami viszont valódi, kézzel fogható és mindennél többet ér: Amikor találsz valakit, aki leteszi melletted a voksát, minden egyes nap (!), az egyszerűen megfizethetetlen. Ekkor nem a készt kapjuk, hanem együtt teremtjük azt meg. Sokan várják azt a partnert, aki „készen” érkezik. Aki már minden traumáját feldolgozta, aki sosem hibázik, és aki mellett az élet egy végtelen, sima utazás. De a valóság az, hogy két önálló, múlttal érkező, esendő ember találkozása sosem lehet súrlódásmentes. Az igazi csoda ott kezdődik, amikor két ember azt mondja egymásnak: 💝 „Nem vagyok tökéletes, és te sem vagy az. De hajlandó vagyok megismerni és elfogadni téged.” 💝 Együtt tanuljuk meg egymás szeretetnyelvét. 💝 Együtt fejlődünk, és csiszolódunk a nehézségekben. 💝 Együtt teremtünk egy olyan boldogságot, ami nem a külsőségeken és a látszaton, hanem a valódi közös munkán alapszik. Ez az elköteleződés nem azt jelenti, hogy sosem lesznek viták, vagy hogy sosem leszünk fáradtak, nyűgösek, bosszúsak. Hanem azt, hogy a nehéz napokon sem pakoljuk össze a bőröndöt. Amikor a kapcsolat alapja a mélyebb megértés, akkor a hibák nem jelentekek válóokot, hanem lehetőséget adnak a kapcsolódásra. ✨ Ha a másiknak rossz napja van, nem a támadást látod benne, hanem a fáradtságot. ✨ Ha te borulsz meg, tudod, hogy van egy biztonságos tér, ahol lehetsz gyenge, mert a társad nem a tökéletes kirakat-verziódat szereti, hanem *téged*. Mindenestől. És ez az, ami igazán számít! Nem a drága vacsorák, nem a státusz, és nem a kifelé mutatott, irigylésre méltó harmónia az, ami megtart egy kapcsolatot. Hanem az a csendes, hétköznapi, láthatatlan háló, amit ketten fonnak minden egyes nap. 💝 Az a tudat, hogy valaki ott van neked. 💝 Hogy valaki lát. 💝 Hogy valaki választott téged, és holnap, amikor felébred, újra téged fog választani. Mert a végén csak ez számít. A közös út, a közös fejlődés, és az a fajta tiszta szeretet, ami nem a tökéletességet várja el, hanem a valóságot öleli át.

pogitomi

Engedd és nyiss... És szerintem egyszer csak eljön az a pont, amikor azt mondod, hogy nincs gát vagy ha van is még, de már nem érdekel és egyszer csak megindulsz...

Bóta Zsuzsi

Az elképzeléseimhez való "ragaszkodás" tettenérése :) Milyen érdekes, hogy bármennyire hiszem azt magamról, hogy nyitottan és szabadon fogadom be a következő megtapasztalást, mégis fülöncsíphető, ott egészen mélyen az a bizonyos elképzelés... A dolgokról való előfeltételezés. Amit a tudattalanom összes tartalma és a még nem tudatosult vakfoltok az elmémben hoznak létre bennem. Például Indiában kínálkozott számomra ehhez egy kitűnő "gyakorló terep". Tudok-e úgy jelen lenni, hogy teljesen szabadon, elképzelések nélkül fogadom be a megtapasztalásokat. Delhi nyomornegyedei, a koldus kisgyerekek, Varanasiban a halottégetők, Bod Ghaya-ban a kolostorok, Buddha fája... Úgy éreztem, hogy teljes nyitottsággal vagyok jelen. És többé-kevésbé ez így is volt! Amikor viszont valami benyomta a gombjaimat, akkor rögtön tudtam: itt bizony volt "elképzelésem", vagy hitrendszerem az adott jelenséggel kapcsolatban. Végtelenül hálás vagyok ezekért mégis, mert pont ezek a vakfoltok, rejtett elképzelések, hitrendszerek mutatják meg, hogy még hol lehetek szabadabb. Hogy miket ismerhetek fel, ami által még inkább, még tisztábban lehetek jelen az adott pillanatomban. Amikor megélhetem az egy-séget ÖnMagammal, és úgy láthatom a jelenségeket, ahogy azok vannak. Mindent annak látni, ami! Amikor már bele tudok menni egy pillanatba, új helyzetbe úgy, hogy nincs róla elképzelésem, előfeltételezésem, "elvárásom", akkor valójában jelen tudok lenni. Ilyenkor valóban kapcsolódhatok a ...-hoz. (ki-hogy nevezné: Gondviselés, Isten, Szeretet, Létező, Égiek, Univerzum, Önvaló...) Csodálatosak ezek a felismerések az úton-járásom során... Ti hogy vagytok ezzel? Mik a tapasztalataitok az elépzelésekről? Vagy csak így: mi a véleményetek erről?

Ágota Papp

Az egyik legnagyobb tapasztalatom az életemben, hogy merjek kiállni saját magamért, merjek hallgatni a megérzéseimre, merjek szembe menni az elvárásokkal. Sajnos vagy nem sajnos ez nagyon sokáig tartott, bár utólag azt gondolom, hogy semmi sincs véletlen, mert dolgunk van a világban és ennek a dolognak rendelt ideje van. Az egész életem legnagyobb félelme a biztonság elvesztése. A baj az volt ezzel, hogy ez mindig csak a fizikai biztonsághoz kötődött és nem vettem figyelembe azt, hogy van egy érzelmi biztonsági szintér is, amely legalább ugyanolyan fontos. Valamikor azzal kezdődött ez a folyamat, hogy elkezdtem önmagamra figyelni, fontossá válni és ez a figyelés elsősorban a fizikai aktivitáson alapult. Idővel azonban ez egyfajta lelki megerősödéssel is együtt járt. Ebből az állapotból kezdtem megérteni önmagamat és szükségleteim előtérbe helyezését, miután egész életemben másra figyeltem másra fókuszáltam, mert azt hittem hogy, ha másokra figyelek akkor én rám is ugyanúgy fognak figyelni. Aztán erre rájöttem: ez nem igaz. Abbahagytam, elsősorban a kapcsolatomban azt a folytonos tevékenységet, hogy másiknak megmagyarázzam a működésemet, a kapcsolat működését. Elfáradtam az állandó adásban, az állandó igyekezetben, hogy valamit javítsak. Úgy döntöttem arra az útra lépek, ahol nem kell megfelelnem, nem kell úgy viselkednem, ahogy másoknak jó, hanem lehetek önmagam legjobb verziója. Óriási szabadság élményem lett ebből. Még az út elején vagyok, a minták néha visszahúznak, de elindultam. 🤗 Hiszek abban, hogy az Élet minden nehézséggel együtt szép.

Bóta Zsuzsi

48 évem összes megtapasztalása bennem él… Hálás vagyok értük, a markáns, fájdalmas emlékekért, és az örömteli, egyre szabadabb megtapasztalásokért is! Öntudatra ébredésem óta keresem az élet mélyebb értelmét, összefüggéseit, és a kérdésre a választ : ki vagyok én valójában. Mikor elkezdtem beleállni a saját utamba, a vállalt életembe, egyre erősebb lett bennem a bizonyosság, hogy több vagyok, mint a látható dolgok összessége, a szerepeim, címkéim. Valódi ÉN-emmel való kapcsolódásom olyan erővel hívott, hogy mindent megtettem és megteszek azért a mai napig is, hogy EGY-ségben éljek magammal. Csodálatos és egyben felszabadítóbb érzés azt megélni, hogy minden energia, gondolat, érzés, ami a részem, az teremtő erővel bír. Minden „kívülről” érkező hatás (kapcsolatok, történések…), csak tükörként arra rezonál, ahol én tartok, ami bennem megjelenik. (Egyik legkedvesebb esszencia számomra a "mint kint úgy bent, mint fent úgy lent" mára már nem csak egy szép gondolat, hanem élő megtapasztalás!) Így válhattam még inkább tudatossá és felelőssé a saját életemre. Folyamatosan tanulom azt a leckét is, hogy az önmagammal egységben levés legfontosabb leckéje az önmagam elfogadása, valódi szeretése, átölelése. Ez csodás áldás számomra, hogy ráébredek: már nem szükséges kívülről várnom semmit. Minden ott van bennem… Persze nem lehet - vagyis nem biztos, hogy az én utam- társak nélkül leélni az életet. Kapcsolatban sebződünk és mára már azt is tudom és hiszem, hogy kapcsolatok által gyógyulunk. Felelős csak önmagamért lehetek, „megmenteni”, vagy megváltani csak magamat tudom. Mégis folyamatosan tanulok a körülöttem élőktől (gyermekeim, családom, volt férjem, klienseim, babák, haldoklók…). Nem vagyok tanító, gyógyító, segítő másoknak, csak a magamé lehetek. Eszerint élem a hivatásomat is. És persze jönnek az újabb és újabb lehetőségek az újabb megtapasztalásokra, hogy minél inkább valódi ÖnMAGammá váljak...

András Kardos

Tanítás. Évek óta tanítottam utoljára. Egy hívás/hivatás volt. Imádtam tudást átadni, másokat lelkesíteni. Mert a nyelvtanulás szuper dolog. Akinek elvették a kedvét a nyelvektől, annak visszaadtam én. Volt, akit évekig, az első szótól a nyelvvizsgáig kísértem. Örömmel csináltam és a diákjaim örömmel tanultak tőlem. De egy nehéz évemben, egy gyenge pillanatomban hagytam, hogy elvegyék a kedvem. Nem léptem, nem küzdöttem. És nagyon sokaknak nemet mondtam. Elkezdtem cégnél dolgozni, ezzel együtt a könnyűt, stabilt választani. Viszont újra és újra visszatért a gondolat. Folytatni akarom, nem hagyom annyiban. Néha felbukkantak a volt diákok is, kérdeztek. Van, akinek azt mondtam többé nem, van akinek, hogy még nem. Viszont most, egy hónapja újrakezdtem. Angolt és németet tanítok. Imádom. Hogy ügy-e, azt nem tudom. De most ez lelkesít.

András Kardos

Olyan környezetben kezdtem el beszélni arról, hogy mi az igaz és egyúttal vállalni saját magam, ami ennek befogadására utólag ránézve képtelen volt. A munkahelyemen próbáltam mátrixból való kilépést létrehozni. Mindennapi őszinte kontakt jött létre az emberek között. Arról beszélgettünk, mi az igaz, mi a fontos az életben valójában. Megnyíltunk, segítettünk egymásnak. Ha valakinek szüksége volt rá, számíthatott a figyelemre, a segítségre. Akikre tudtam hatni, azok most talán boldogabbak lettek. Viszont a rendszer folyamatos támadásokkal szépen lassan felőrölte a törekvéseinket. Szigorú keretek közé lettünk szorítva. A felelősséget egyedül vittem. A súlyától összedőltem, mint egy kártyavár. Bezárkóztam, elkezdtem őszintétlenül élni. A remény egy időre elveszett. Újjá kellett építenem magam. Ami annak idején lazán, zsigerből ment, most óvatosan és bizonytalanul megy, de stabilabban. Most keresem a ritmusom és egy helyet, ahol valóban látszom.