Olyan logikus volt, hogy az önismeret az alapja az önértékelésnek, hogy meg KELL szereljem magam… és ANNYIRA NAGY tévedésnek bizonyult. Megdöbbentő felfedezésem, hogy az önértékelésem alapja nem az önismeret, hanem az elfogadás. Mert azzal arányban, hogy elfogadom magam: merem mutatni magam. És ha merem mutatni magam (hiányokat ÉS többeteket), ahhoz a Világ kapcsolódik – más emberek kérnek abból amiben jó vagyok (ahol többletem van) és segítenek azokban a dolgokban, amik nem erősségem (ahol hiányom van). Akkora paradoxon ez. Hogy nem lehet tökéletesre szerelni magam. DE ha mutatom a tökéletességem, akkor a Világ kapcsolódik, tehát hasznosulok, amiből sikerélmény és önértékelés lesz. Egyedül tökéletessé válni: arrogancia. Másokkal kiegészülni: működik.
Gyermekkoromban csak egyféle sportot próbáltam, a kézilabdát, de pár év után abbahagytam, mert képtelen voltam a versenyeken jelenlévő feszültséget kezelni. Ami másokat doppingolt, engem leblokkolt. Kamaszkoromtól kezdve így a mai napig csak olyan sportokat folytatok, amik a saját örömöm szolgálják. Jelenleg 4 éve tavasztól őszig futok ill. ha az időjárás nem kedvező, otthon súlyzós edzéseket kombinálok egy ellipszis trénerrel. Számomra a mozgás = élet. A legnagyobb mélységekből álltam fel a segítségével, nem egyszer. Sokszor előfordul, hogy nincs igazán kedvem megmozdulni, halogatom a nap folyamán a kezdést, olykor lustaságból ki is hagyok több időt. A tapasztalat viszont az, hogyha szánok időt az edzésre, azaz magamra, minden esetben sokkal jobb a hangulatom, még akkor is, ha igazából nem oldódott meg a problémám. Futásaim közben szeretek megpihenni, figyelni a természetet, rámosolyogni a virágokra, lepkékre, a madárcsicsergés, tücsökciripelés pedig zene füleimnek. Nekem ez jelenti az énidőt, ami a rohanós mindennapokban nyugalmat ad.
Miért volt mindig annyira fontos a szabadság? Miért kerestem azt, akivel biztonságban érzem magam? És hogy nem vettem észre sokáig, hogy ez a kettő mennyire kizárja egymást? Nemrég megtaláltam a gyerekkori naplómat. Azt a vágyódást, amit akkoriban műveltem! Érett fejjel felismerem, hogy kötődési zavar volt ez a javából, sőt egymásnak ellent mondó vágyak csapdája. Érdekes módon a házasságommal béke volt bennem. 7 év együttjárás után esküdtünk meg és nagyon szerettem feleség lenni. Mindent, ami azzal járt. A közös teremtést és azt, hogy haladunk. Aztán a gyerekek születésével nem vettem észre, hogy nem tudtam megfelelően elköteleződni az új szerephez. 7 év anyaság öröme, vívódása után végül beláttam, hogy összenyomnak a keretek. Vagyis amit arról gondoltam, mi az anya dolga, kötelessége és mik a lehetőségei anélkül, hogy a család hiányt szenvedne. És fix elképzelésem volt arról, mi lenne az apa dolga, felelőssége. Neki mindent lehet.ó és én vagyok az elszenvedője- gondoltam. Mekkora áldozati szerep? Egyre jobban hívott a szabadulási vágy, miközben mélyen elkötelezett is voltam. Beteg lettem. Ma már tudom, hogy ez masszív kognitív disszonancia volt, ami rengeteg szomatikus problémát okozott. Az életem több területén is ellentmondásba keveredtem saját magam elvei és vágyai tekintetében. Feladtam és elkezdtem felgöngyölíteni a saját elmém korlátait. 10 év alatt elég jól bebarangoltam önmagam és a legrejtetteb zugokba is benéztem. Megérte, mégha néha azt hittem belehalok. Azt érzem most már, hogy késznek lenni elköteleződni teljes önszántamból lemondani a szabadságomról: a legnagyobb szabadság. Már nem félelmetes. Már nem szükség. Már nem várok el. Van én határom és nem adom fel, nem veszítem el magamat szeretetmorzsáért. Ha beszélgetnél, keress bizalommal. Ha mélyebben foglalkoznál ide kapcsolódó témákkal, nézd meg a kihívásaimat!
A legértékesebb lecke számomra, ami az anyaság megélése által tisztult le, hogy mennyire rabjai vagyunk különböző elvárásoknak. Olyan tisztán látjuk őket… Máskor is, de a szülővé válás még nagyobb nyomást helyez ránk. Jól akarjuk csinálni, hiszen felelősek vagyunk az életért, akit a világra hoztunk. És ekkor hatványozottan érezzük ezt a nyomást. Mindenki, mindenhonnan irányt mutat, hogyan kell(ene) ezt jól csinálni: social media, nevelési irányzatok, felmenőink, a hatalmas információáradat, saját elvárásaink magunk felé, és nem utolsósorban mások felé is -gyermekünk, párunk, szüleink, stb. felé-, a párunk, és úgy összességében, a társadalom elvárásai. Vért izzadtam, mire elérkeztem a helyes kérdésekhez: - Vajon kaphatnék ebben még segítséget? Egyáltalán elegendő, és minőségében is elfogadható segítséget tudok igénybe venni? - Mennyi az annyi, ami Nekem még belefér? - Elégedett tudok lenni azzal, amim most van? (legyen az akár mozgás, étkezés, lelki táplálék „fogyasztása”, kikapcsolódás) - Tényleg én szeretném az adott dolgot, vagy csak valamilyen elvárásnak akarok megfelelni? Sorolhatnám még a kérdéseket, de talán ebből is látszik a lényeg. A külső elvárások lassan eltakarták azt, aki én vagyok. Elveszett valahol a vért izzadás közben. Pedig gyermekeinket a saját lényünkkel tápláljuk. Vajon tényleg az a görcs akarok lenni, aki megfelel az elvárásoknak, vagy megengedem, hogy lássák és érezzék ők is, hogy annyi vagyok, amennyi? És ekkor a helyére kattantak a dolgok. Már nem akartam mindenfelé megfelelni, és el tudtam fogadni azt is, hogy hibázok. És bizony a hibáimnak is helye van a saját, és a gyermekeim életében is. Persze nem könnyű letenni a régi beidegződéseket, és hazudnék, ha azt mondanám, mindent másképpen teszek a felismerés óta. Nem így van, és rengeteget kell még tanulnom...
Úgy legyen, mert úgy VAN! Nyitottságot és sikeres megérkezést kívánok! Üdvözlettel: Kata
Karrierváltóként "új" világba csöppeni... 26 éve dolgozom pedagógusként ugyanabban az iskolában, ahol végigjárva a ranglétrát, 2011 óta igazgatóként is tevékenykedem. Számomra a kommunikáció nem csak eszköz, hanem a kapcsolatok építésének alapja. Az asszertív kommunikáció a szívügyem, hiszem és vallom, hogy a tudatos kommunikációval minden helyzetben lehet előre lépni. Idén januárban kommunikációs trénerként vizsgáztam, és ez a mérföldkő adta meg a lendületet, hogy egyéni vállalkozásba kezdjek. Hamar rádöbbentem, hogy vállalkozónak lenni nem csak a szakmai tudás átadásáról szól. Az egyéni vállalkozói nyelv egy új idegen nyelv. Meg kellett tanulnom a marketing, az ügyfélkapcsolatok, a tárgyalások finom árnyalatait, a digitális kommunikáció szabályait. És közben újra megerősítést nyert számomra: a "life learning", vagyis az életen át tartó tanulás minden területen igaz, még a kommunikációban is. Mindig van mit tanulni, mindig van hová fejlődni – és ez teszi izgalmassá és értékessé az utat.
Van egy, a maga módján profán, mégis sokkolóan valid idézet egy nekem kedves írótól: "A bátor ember segít, a gyáva ajándékot hoz." Nekem ez tökéletesen leképezi a kapcsolati dinamikákat: mennyire vagy jelen és részese a másik életének, valódi értékteremtés-e, amit teszel, vagy csak imposztorkodsz és a mátrixban pótcselekszel. A magam részéről a bújtatott gyávaságot kiszűrni már megtanultam, a jelenlegi kihívásomat pedig abban látom, hogy megtaláljam, hol tudok én segíteni és hasznosulni. És engem hol találhat meg ez.
Sosem szerettem a small talk-ot, nemhogy részt venni benne, de még hallgatni sem. A húszas éveim persze nekem is felszínesebb, funkcionális kapcsolódásokkal teltek, amik megtartottak a mindennapokban, de ezek természetszerűleg ki is koptak, ahogy betöltötték a szerepüket. Aztán az amúgy is zárkózottnak mondott családi mintát levetkőzve, az igazi magamat mutatva megjelentek ennek az egyoldalú haszonélvezői is. Sok csalódást megélve jutottam én is arra, hogy itt az ideje tisztogatni, ami ambivalens érzést hozott magával: egyszerre szabadultam fel, jutottam levegőhöz,és üresítettem ki magam körül a teret. Direkt, őszinte, bolondos, olykor nyers kommunikációval pedig még nagyobb kihívás megtölteni ezt a teret, de ez kettős élű fegyver: távol tartja az alvajárókat és tiszta rácsodálkozással bevonzza az arra fogékonyakat. Az utóbbiak tapasztalatom szerint sokszor hitetlenek ebben: mert amit nem ismernek, attól tartanak. És én mit tehetek ilyenkor? Türelmesen, konzekvensen mutatom magam tovább, egyre mélyebben, ahol az igazi kapcsolódások kiforrhatnak.
Kiégni nehéz…legalább is nekem nehéz volt eljutni idáig. Diktátor munkakerülő Apa, önsajnáltató és munkamániás anya, 3 testvér. Szinte vak bal szem, kövérség, töménytelen kiközösítés, bántás, megalázás 7. Osztályos koromig. A gyerekkorom önmagamban boldog volt, de sose értettem a világnak mi baja velem, miért bánt?! Aztán jöttek az emésztési gondok (mai napig 33 éves vagyok), egy erős 15-20 évnyi pánik roham periódus különböző felvonásokban stb. A középiskola még keményebb volt, verekedések, maffia, túlélés, éberen alvás stb. Kemény játék egy gyereknek, de túléltem. Igaz, a kollégiumban nem mertem elmenni wc-re, miután egyszer rám rugták az ajtót és elvették a wc papírt, mert nekik ez vicces volt. Igen, 5 nap wc megvonás minden héten! Minden áron túléltem, nem törtek meg soha, a jószívűségem és kedvességem, kapcsolódni vágyásom nem tört meg. Alig vártam hogy kiszabaduljak az iskola karmaiból, ahol az a rengeteg sérült ember és tanár volt. Bántottak, de magukat is bántották! Lett egy barátnőm aki már feleségem és 15 éve vagyunk együtt :) Ő a mindenem, nélküle lehet nem éltem volna túl, pont jókor érkezett. A munka világában ambíciózus, motivált voltam, sok szakmát megtanultam, sok helyre költöztem, egy lehetőséget se hagytam ki. Mindig rettegtem, de a bátorságom mindig erőt adott. Tanultam, dolgoztam, tanultam, dolgoztam, költöztük stb. Aztán volt egy űr bennem, ami teret nyert. Mire jobb lett a pánik betegségem, visszatért ismét. A jóga és meditáció segített, meg egy 5-6 év önfejlesztés, minden formáját faltam a témának. Lett egy gyerekünk, okos, gyönyörű gyerek, már 8 éves, ez szüntette meg az űrt! Viszont az apai minőség keményebb lett mint az iskolás éveim…túl sok a felelősség, túl nehéz. A munkák amik szembe jöttek - munka, vállalkozás, napi 12-14 óra munka, kft, még több munka és egyre nehezebb fennmaradni a felszínen. Sok költözés, sok szakma, sok újrakezdés, rengeteg megfelelés…A piac szűkül, a szakemberre kevesebb az igény, nagy a verseny, az adóterhek több mint 10*-ére duzzadtak időközben. Hiába dupláztam 4* a fizetésem, alig éltünk jobban. Na ez tört meg, itt égtem ki. Eddig bírtam. Elbuktam az iskolában, önérvényesítésben, a munka világában is, vagyont sem tudtam szeretni sehogyan, apaként is keveset vagyok a gyermekemmel. Az egészségem romlik évről évre, nem látom a kiutat, de szeretem az életem nagyon, meg az embereket is. A feleségemmel viszont megújultunk sokszor, a legértékesebb kincs az életemben a mai napig! Igaz, a kapcsolatunkban is vannak extrém dolgok, de ezeket nem itt és nem most! Kapcsolódni imádok, de akik körülöttem vannak erre nem képesek. A meditáció, jóga, önfejlesztés és tudatalatti módszerek nem hoznak áttörő eredményeket a ráfordított energia és pénz ellenére sem. A munka megvan, megélünk, de ennyi. Nem találom a 10 éve keresett hivatásom, hiába kérem. Kiégtem, átadom magam az életnek és lemondok a vágyaimról, ambíciómról, azt mondom hogy kapja be mindenki! Csak békét akarok, semmi mást, csak békét! Azt érzem az egész életnek ez volt a célja, hogy megtörjön, akkor legyen boldog vele. Tudom, hogy küzdöttem, nem adom fel amíg élek. De bölcsebben cselekszem mindenben az életben. Ez nyilván a történet egy apró szelete, amelyet kezdésnek osztok meg ezzel a közösséggel, de jó lenne előbb-utóbb a teljes képet átadni. Hogy miért? Megtudni, vajon hol hibázhattam? Vagy hogy van e értelme hibát keresni egyáltalán?! A hitem ami többször változott életem során mind darabokban van. Nem is érdekel tovább, csak béke kell. Nem pénz, nem egészség (mert belefáradtam az egészség keresésébe), nem siker, csak béke, a családommal! Hogy megélhessem a kapcsolódást, az időtlenséget. 33 éves vagyok, de azt érzem, mintha 60 év belement volna már az életembe, mint tapasztalás. gyerek korom óta félek, szinte minden nap, alig vannak olyan napok, mikor nem szorongok a félelemtől. Az oka, a haláltól való félelem. Ez mindent felülír. A pánikrohamaim is innen vannak. Igaz, ezek már nagyon ritkák és akkor is pár másodperc alatt elmúlnak. Lehet, hogy épp ez az oka a kiégésnek, nem is a fent említett többi ok, meg amiket le se írok ide. Ki tudja?! Akárhogy is, békére vágyom, semmi másra! Köszönöm, hogy megoszthattam! Dani
Amióta az eszemet tudom mindig zavarosnak, nem jónak éreztem, tapasztaltam az emberi kapcsolódásokat, közösségeket. Mára kikristályosodott bennem ezzel kapcsolatban egy koncepció, amiben hiszek, amitt megalapozottnak, jónak tartok, amit felvetek, képviselek. A Sakktáblafókuszú Önfejlesztő Közösség (SÖK) egy olyan kapcsolódási, közösségi modell, amely szakít a hagyományos közösségi és hierarchikus rendszerekkel, és egy újfajta, a résztvevők közötti egyenlőségen alapuló működést kínál. A koncepció lényege, hogy a résztvevők egy közösen hitt és választott, magasabb rendű orientációs rendszer, a "sakktábla" mentén kapcsolódnak egymáshoz, amelyben mindenki egyenlő súllyal és felelősséggel vesz részt. A SÖK-ben a fókusz nem azon van, hogy milyen egyéni tartalmakkal (tudás, tapasztalat, helyzet) érkeznek a résztvevők, hanem azon, hogy milyen jellegű közeget akarnak közösen kialakítani. Ez egy alapvető paradigmaváltást igényel, ahol a kapcsolódás alapja nem a személyes tartalmak hasonlósága vagy különbözősége, kiegészítő jellege, hanem a sakktáblafókuszú működés hatékonyságába vetett közös hit. A közösség alapvető pillérei a következők: Egyenlő részvétel: mindenki egyenlő mértékben és súllyal van jelen a közösségben, és senki nem akarja átvenni más felelősségét. Őszinteség: a résztvevők nyíltan felvállalják a saját, egyedi személyes tartalmaikat (érzéseiket, gondolataikat, tapasztalataikat), mert hisznek abban, hogy ezek egyenlően értékes alkotóelemei a közös "sakktáblának".Közös fókusz: az elsődleges cél nem egy előre adott külső cél elérése, hanem maga a közeg, a SÖK kialakítása és fenntartása. Ez a "táptalaj" teszi lehetővé az egyéni és közösségi fejlődést. A "sakktábla" a SÖK központi metaforája. A mezők: a fekete és fehér mezők az egyes résztvevők őszinte, felvállalt személyes tartalmait jelképezik. Ezek egyéniek, különbözőek lehetnek, de a sakktábla szempontjából egyformán fontosak. A sakktábla: a teljes sakktábla a résztvevők alkotta nagyobb, közös orientáló egység. Ez nem a személyes tartalmak szürke kompromisszuma, hanem egy új minőségű egység, ahol a különböző "színek" egyenlő arányban és dinamikusan váltakozva vannak jelen. A közösség ehhez a "sakktáblához" igazítja a működését. Ez a sakktáblafókuszú működés hatékonyságába vetett közös hit teszi lehetővé, hogy az egyének fejlődése összhangban legyen a közösség fejlődésével, és elkerülje a hierarchikus viszonyok kialakulását. Működés a gyakorlatban A közösség működése az "alapozással" kezdődik: a kapcsolódás első lépése a közös hit tisztázása, nem pedig a személyes tartalmak megosztása. Az együttműködés akkor működik, ha a résztvevők hisznek a "sakktábla" jelentőségében. A közösségben a szerepek dinamikusan váltakoznak: Az egyik résztvevő őszinte önfelvállalással az "előtérbe" kerül. A másik résztvevő nyitott, odafigyelő szerepet tölt be a "háttérben". Ez a folyamatos szerepcsere, a "mezők" váltakozása, építi fel a "sakktáblát". Mivel a részvétel egyenlő mértékű, nincs értelme nem őszintének lenni, vagy szerepet játszani, hiszen ez nem eredményezhet nagyobb súlyt vagy szerepet a közösségben. Hierarchia és a paradigmaváltás Fontos megkülönböztetni a hagyományos hierarchiát a SÖK rendszerétől: Nincs hierarchia a résztvevők között: A közösség tagjai között nincsenek alá-fölérendelt viszonyok, és senki nem mentorálja a másikat. A részvétel egyenlő. Hierarchia a rendszerben: a működés maga hierarchikus jellegű, mert a résztvevők a személyes hiteiket és céljaikat egy náluk "nagyobb" dolog, a közös "sakktábla" szolgálatába állítják, ennek alkotó részeseként vesznek részt a közeg, a közösség kialakításában, fenntartásában. Ez a kedvező közeg pedig elősegíti a személyes fejlődéseket. A közösség a megszokottól gyökeresen eltérő, forradalmi szemlélete miatt sokak számára "szokatlan" és "nehéz", hiszen megköveteli a régi, berögzült kapcsolati minták elengedését. Ez a "sodródás" helyett tudatos választás és elköteleződés egy újfajta életminőség mellett. A SÖK egy olyan egyedülálló és jól kidolgozott, jól orientáló alternatíva, amely a közeg jellegére fókuszálva nyit teret az egyéni fejlődésnek, miközben egy stabil, közös alapra helyezi a kölcsönös, egyenlő részes kapcsolódásokat.