Megosztások

Katica Toth

Nagyon tudok ehhez kapcsolódni…nálam is valahogy így kezdődött. Először csak kíváncsiság volt, hogy mi mit csinál a testemmel, mitől érzem magam jobban, mitől vagyok energikusabb…aztán szépen elkezdtem figyelni, kísérletezni, kipróbálni dolgokat. Nem szabályok mentén, inkább ilyen belső „mi történik, ha…” alapon. Közben én is pontosan ezt tapasztaltam meg, amit írsz, hogy néha egészen apró dolgok tudnak nagyon sokat változtatni. Nem nagy rendszerek, nem tökéletesség…hanem egy-egy döntés, egy kis odafigyelés, egy kis rendszeresség. Nálam ez odáig ment, hogy annyira beszippantott a téma, hogy végül elvégeztem egy nutritionist képzést is :) Vicces, hogy mire képes a hiperfókusz… Aztán ami számomra a legfontosabb felismerés lett közben, az pont az, amit te is írsz, hogy nincs egyetlen „jó” út. Inkább egy folyamatos hangolódás van. Figyelem magam, a testem, az aktuális élethelyzetem…és ahhoz igazítok, finomhangolok. Nálam pl napi két étkezés van, nem reggelizek, mert egyszerűen így érzem jól magam. Közben egyre inkább a clean étkezés felé tolódtam el…kevesebb, de jó minőségű alapanyagokkal, figyelve a megfelelő fehérjére, rostra és a tiszta forrásokra. Ami érdekes, hogy ettől nem beszűkült, hanem inkább letisztult az egész. Mellette megmaradt a mozgás is, főleg gyors séta, futás és a bringázás, ami nekem nem csak fizikai dolog, hanem mentálisan is nagyon helyretesz. Ami még fontos lett, hogy nem büntetem magam, ha valami nem úgy alakul. Régebben szigorúbb voltam ebben, most inkább azt érzem, hogy ez egy kapcsolat a testemmel…nem egy projekt. Szóval igen…nálam is inkább egy kíváncsi, kísérletező út lett ez (néha úgy érzem magam, mint egy mini kutató), nem egy szabályrendszer és valahogy ettől lett élhetőbb az egész

Angelika Oroszvári

Keresek valakit, akinek kócosan, elnyűtten is szép vagyok. Aki nevet a vicceimen, és átölel ha rossz kedvem van. Aki nem fél megosztani velem a reggeli kiflijét. Akinek az élet pohara, mindig félig teli van, és egy reggeli párnacsatában nem feltétlenül nyerni akar. Azt a belevaló férfit, aki nem retten vissza a közös programoktól, és az élet kihívásaitól, azaz Tőlem! 😊 Bár csípem a rosszfiúkat, most mégis azt kérem, hogy kalandorok kíméljenek! És szenvedélyekből is csak a motor jön be! 😊 Sziasztok! Keresek egy olyan társat, akivelközösen felfedezhetjük a világot, legyen szó kirándulásról, új éttermekről, vagy akár egy esti sétáról a parkban.

Katica Toth

Egy ideje újra fent vagyok a társkeresőkön, és most először azt érzem, hogy valami tényleg megváltozott. Egészen más férfiak találnak meg, mint korábban. Valószínűleg én is más lettem közben, más a szövegem, mások a képeim, más az első benyomás rólam, és az is, ahogyan kommunikálok…és ez valahogy visszahat, mert olyan emberek érkeznek, akiket régen hiányoltam. Érettek, értelmesek, gondolkodnak, van irányuk, és sokszor érzem azt, hogy már majdnem “készen vannak”. Nem tökéletesek, hanem haladnak, tesznek, néha bizonytalanok, de közben őszinték és meg is tudnak nyílni…és közben bennem is történt valami. Volt néhány találkozásom, és azt vettem észre, hogy nagyon éles lett a szűrőm. Nem érzelemmentesen, hanem inkább tisztábban látok, mintha egyszerre lennék jelen és közben mégis kívülről is ránézek a helyzetre. Volt egy férfi, akivel szinte minden passzolt. Korban is, élethelyzetben is, beszélgetésben is. Találkoztunk háromszor, és már a második alkalomnál elkezdtem érezni valamit, amit régen valószínűleg nem vettem volna ennyire komolyan. Én alapvetően szeretek beszélni, de legalább ennyire szeretek figyelni is. Nekem nagyon fontos, hogy amikor hallgatok valakit, akkor lássam benne a lelkesedést, hogy szívesen beszél arról, ami neki fontos, és hogy ott történik valami élő kapcsolódás. Én ebben nagyon gyorsan bele tudok lelkesedni, és tényleg olyan, hogy csillogó szemmel hallgatom a másikat…és most nem ez történt. Beszélgettünk, meg is nyílt, elmondott magáról dolgokat, jelen volt, de mégsem éreztem azt, hogy ez engem megfog. Nem volt benne az a fajta érdeklődés bennem, az a belső mozdulás, hogy “igen, még akarom hallgatni, még akarok kapcsolódni”…és hiába próbáltam finoman visszaadni neki a teret, hogy beszéljen, hogy mondja, ami benne van, valahogy nem született meg bennem az a fajta élmény, amit keresek. Akkor ott bennem egyszerűen bezárult valami…teljesen tisztán, hogy nincs bennem kíváncsiság, nincs bennem vonzódás, és hogy ez a férfi nem az én férfim…és közben tényleg nincs vele semmi baj, egyszerűen nem ott kapcsolódunk, ahol én tudnék hosszú távon jelen lenni. Ami számomra ebben az igazán új, hogy nem megyek tovább csak azért, hogy “nézzük meg még”. Nem adok még egy esélyt csak azért, mert egyébként minden rendben van. Ha nincs meg bennem a belső igen, akkor egyszerűen továbbmegyek. Az érzés az, hogy ebben nincs feszültség. Van bennem egy nagyon furcsa, de jó értelemben vett nyugalom. Már nem akarok semmit bizonyítani, semmit kierőltetni, csak hagyom, hogy az legyen, ami tényleg megszületik bennem. Inkább csak benne vagyok, figyelek, jelen vagyok, és egyszerűen csak megélem, tapasztalom…semmi más, nincs előregondolás, nincs visszagondolás, csak ott és ami van…és ez rendben van.

Faragó Timi

A saját életemben a hasonló helyzetek során azt tapasztaltam, hogy a megbocsátás a másik ember viselkedésének megértése után tudott bekövetkezni nálam. Nem mindig ment ez gyorsan, és helyzetfüggő is volt. Történt velem egyszer, hogy képes voltam szinte azonnal megbocsátani az akkori párom hűtlenségét. Iszonyatosan embertpróbáló helyzet volt ez nekem nőként, de mégis volt bennem egy olyan belső erő és hit, ami segített, hogy beleálljak ebbe a kínos szituációba. Mögé kellett lássak a viselkedésének, és megértenem a motivációját. Érdekes módon nem volt bennem késztetés sem arra, hogy balhét csapjak, hanem inkább értő figyelemmel, elfogadással voltam ott neki, beláttam a saját felelősségemet is, és átbeszéltük a történteket. Nagyon hosszú évekig viszont óriási Anya-sebbel kínlódva éltem az életem, és képtelen voltam megbocsátani. Közel 25 évnyi feldolgozásra volt szükségem, hogy teljesen megértsem, miért tette/tehette azt, amit tett, és ez volt talán életem legnagyobb megbocsátás leckéje. Ma már hálás vagyok mindenért, ami velünk történt, mert ezáltal vagyok ma az, aki vagyok. Másrészt ebből a megélésből mondom azt, hogy nem "kell" mindent megbocsátani, jó és helyes engedni a haragot, ha az az igaz, az a való érzés. Aztán ha ezek az érzelmek kifutnak, esélyesebb, hogy eljut oda az ember, hogy már energiát tud tenni abba is, hogy a dolgok mélyére nézzen, a másik ember miértjét is megvizsgálja, és kívülről tudjon rálátni a helyzetre, és/vagy egyszerűen elfogadja, hogy valamiért mindennek pont ez volt a rendje.

Katica Toth

A legutóbbi kapcsolatomban most először éltem meg igazán, hogy milyen az, amikor ennyire mélyen tudok szeretni, amikor adok szinte gondolkodás nélkül, és közben még azt is észreveszem magamon, hogy néha olyan határokat lépek át, amikről korábban azt gondoltam, hogy én ott biztosan megállnék, amit már korábban méltóságon alulinak definiáltam Mégsem bántam meg. Mivel közben volt bennem egy elképesztő erő, egy nagyon tiszta és felszabadult és önazonosan gyönyörű női minőség, amit talán eddig sosem engedtem ennyire megjelenni, és ez az élmény önmagában katartikus volt, még akkor is, ha közben valahol végig ott volt bennem az a halk, nehezen megfogható érzés, hogy valami mégsem teljesen kerek. Sokáig nem tudtam megnevezni, csak éreztem, hogy van egy finom feszültség a rendszerben, és aztán egyszer csak összeállt bennem, hogy számomra a vonzó és a lelkesítő nem ugyanaz (köszönöm az erről szóló videót István) Mert lehet valaki érzelmileg nyitott, jelenlévő, megérkező, lehet valaki nagyon vonzó abban, ahogyan kapcsolódik, ahogyan beszél az érzéseiről, és mégis hiányozhat belőle az az irány, az a belső tartás, ami nem csak érzésekben létezik, hanem mozdulásban is. Akkor itt lett számomra nagyon tiszta valami. Én tudok szeretni, nagyon mélyen és nagyon odaadóan, és ezzel önmagában nincs semmi baj, sőt, ez egy erőforrás bennem, de hinni csak abban tudok, aki halad is, aki kimondja, hogy merre szeretne menni ÉS lépéseket is tesz érte. Ugyanis segíteni nem lehet annak, aki nem tudja, mit akar és merre tart. Aki toporog vagyis halogat/önbecsap. Persze, lehet valaki minden más szempontból „jó”, lehet figyelmes, lehet jelen, lehet, hogy mindent megoszt, beszél hozzád, bevon mindenbe, megoszt mindent maga körül, kapcsolódik, te ismered szerinte a legjobban a világon, számít a véleményed…de ha nincs irány, akkor az egész kapcsolat elkezd egy helyben állni, és ezt egy idő után már nem lehet szeretettel sem megtartani. Hiába szerettem, tartottam tükröt, konfrontáltam a toporgásával, a halogatásával…nem volt lent a gödör alján és nem is mozdult. Ez volt az én józanodásom. Ez egyszerre hozott egy mély megnyugvást és egy nagyon valós fájdalmat, mert elengedni valamit/valakit, ami/aki sok szempontból működött és jó volt, nagyon nehéz, még akkor is, ha közben már tudod, hogy mi az, ami hiányzik belőle. Most újra ismerkedem, de már nem ugyanonnan. Van bennem egy csendes tudás arról, hogy nem a vonzás a legfontosabb, hanem az irány, és hogy számomra az a férfi lesz igazán megtartó, aki nem csak érez és kapcsolódik, hanem halad is, dönt, cselekszik, és van hova vele együtt megérkezni.

Aliz Földvári-Nagy

5 évvel ezelőtt kb. 5 hónapon belül kiderült, hogy rákos vagyok, hogy a férjem (30 évig volt az) szerelmes lett a barátnőmbe és ezért elválik tőlem. Emiatt aztán eladtuk a közös céget és így megszűnt a munkahelyem. Ki kellett költöznöm a házból, amit együtt építettünk és imádtam 30 éven át és elköltöztem a falunkból. Fejest ugrottam a nagyvárosi panelba, a teljesen ismeretlenbe, miközben nem tudtam, túl tudom-e élni a rákot. Nem volt könnyű. Mint az alkoholból gyógyuló : csak ezt a 24 órát éljem túl. Túléltem. Lett munkám, kicsike kertes házikóm, barátaim és lett tudásom arról, hogy nagyon erős is tudok lenni. Már kevés dolog ingat meg. Megtanultam kapaszkodni a verőfénybe, a madárdalba, a boltos kedvességébe, minden apró örömbe. Nem könnyű, de ma már sejtem, hogy mégiscsak szeret engem a Jóisten.

Boglárka Kiss

Van egy elméletem saját magamról. Sokszor, ha azt kérdezik tőlem, miért nincs párkapcsolatom. Azt szoktam mondani, hogy azért, mert olyan vagyok mint egy sütemény a cukrászdai pultban, vagy a búra alatt. Vonzó a szemnek, mindeki megkívanja és arra vágyik, hogy megegye, de nincs felkészülve arra, hogy milyen is az, amikor megkapja. Az arányok precízen ki vannak számolva, az összetevők hosszú kísérletezgetés eredményei, már kint vannak az oda nem illő ízek. Több sikertelen verzió után lett meg a végeredmény, tehát sok munka van abban, amíg ilyen lett és van akinek ez így nagy falat. Túl édes, esetleg megfekszi a gyomrot, ha túl mohó az illető, még sok is lehet egyszerre. És a vendég csak áll a kirakat előtt. Összefut a nyál a szájaban, de eszébe se jut, hogy kanalanként fogyassza, esetleg megfejtse azt a bizonyos titkos összetevőt. Utóbbi munka... ezt nem tesszük bele mostanában.

Győrfy Gyöngyike

A sértődés, a harag, a féltékenység, a fájdalom, a depresszió olyan méreg, amelyet te iszol meg, és azt várod, hogy a másik haljon bele. Az élet nem így működik. A legtöbb embernek egy egész élet kevés rá, hogy ezt az egyszerű igazságot megértse. Más nézőpontból ez egy játszma. Duzzogok, azt remélve majd a másiknak ez rosszul esik, és elgondolkodik azon, vajon mivel bántott meg? Sosem fog rájönni, mert nem gondolatolvasó, de megjelenik a távolság a két ember között, ami, ha így folytatják, egyre csak nő, míg egy szakadékká válik.

Gyöngyvér dr. Tamás-Kovács

Korhaszto diszfunkciok (...) Megtudtuk, hogy nem egy gyermekünk ment el, hanem már az ötödik volt a sorban – erre a meg nem élt gyászra jellemző érzelmi szabályozási nehézségeinkből és kognitív, érzelmi leterheltségünkből jöttük rá, es visszaemlekezesenkbol az orvos altal mondottakra. Ez már rendszerszinten jelezte, hogy valami nincs rendben: velünk, bennünk, köztünk. Ekkorra már nemcsak az öt fiókánkat gyászoltuk, hanem a házasságunk öt évét is— úgy, ahogyan mi ismertük, (a közös múltunkat) — és a jövőnk egy részét is. Közben kirúgták a férjemet — igazságtalanul egy másfél éves zaklatás záróakkordjaként (az utolsó munkabérére azóta is végrehajtást vezetünk). Nekem pedig az ő jogi beadványai megírásában való közreműködés után egy minden szempontból professzionális, támadhatatlan előadást kellett megtartanom két körben egy, illetőleg két héttel a trauma után. (...) Utovegre feny derult a parentifikalodasomra a ferjem iranyaba, a magam elott is eltitkolt, iránta érzett haragomra es az o szimbiotikus kotodesere hozzam az altala megelt traumak, kotodesi sebek es tanult tehetetlenseg folytan. A ferjem iránt érzett harag feloldódása után bűntudat jelent meg: 2022–2025 között a férjem felelőtlenségének viselkedésbeli megnyilvánulásainál többször, 2025. október 24-én pedig még egyszer kimondtam, hogy „ilyen emberrel minek gyereket vállalni?” A túljutásban sokat segített, hogy a férjem azonosult a korábbi szavaimmal, következetesen felelősséget vállalt, és a változás iránti elkötelezettsége a szavakon túl tettekben is megnyilvánult. A fejlemenyek ferjemmel torteno megosztasa folytan az o gyerek es fiatalkori vesztesegei is fellangoltak, igy elobb az o multjanak a kriziset, kesobb az ez altal elerheto gyaszat voltam kenytelen cipelni a csalad es az otthon erzelmi barometerekent... (...) Az adventben arra torekedtem, hogy valahogy ki tudjunk urulni sajat magunktol, hogy helyt kaphasson vegre Az is, Akirol az Unnep szol. Felig-meddig sok-sok beszelgetessel, onismereti kartyajatekkal sikerult is, de a ferfilelektol cseppet sem szokatlan modon a férjem Szenteste es Szilveszter delutan vitát provokált, így ekkor ket bevallottan boldogtalan, a hazassagabol kiabrandult es a jovobeni kozos utban is megrendult ember uveges tekintettel beszelte meg/at tovabbi eletuk perspektíváit... (...) Ahogy szep lassan elkezdett valtozni es tettek szintjen biztonsagba helyezni engem sajat megbizhatosagat illetoen, ugy tert vissza belem a bizalom, a hit, a remeny. Miota ez megtortent, tanultam az erzelmi fokuszu terapiarol parok szamara, es tobben ajangattak, hogy induljak el par/csaladterapias iranyba. De ez nem igy mukodik. Mi azert eltuk tul a tulelhetetlent, mert egyfelol teljesen szilard kijelentesunk volt rola, hogy mi vagyunk "az" egymas szamara, masreszt pedig, mert ugy kuzdottunk a hazassagunkert, ahogy csak onmaguk szamara meghalt emberek szoktak/tudnak. Mert - ahogy Istvan is mindig mondja - beletettuk a munkat.