Gyöngyvér dr. Tamás-KovácsHárom nagy megélésem van, amit itt megosztanék. 1. Az a hiány és szűkösség helye, amelyről sok ember ismerkedik. Úgy élik meg, hogy fal mellett mennek, hogy egyedülállók, egy nyűg nekik, mert miért nincs már meg az a valaki, az igazi és különben sem kezdődhet el az életük, amíg ez a személy nincs meg. De nem értem, miért nem tudnak lehetőségként tekinteni erre az állapotra! Amikor 2018-ban indíttatást éreztem online társkeresőre regisztrálni, egy darabig minden héten több randim volt. Egyfelől szeretek új embereket megismerni és a randizás egy tanulás, egy tükör, amiben mindenképp meg fogsz tudni valamit magadról, másfelől meg azt éltem meg, hogy itt ez a sok facér fiú és válogathatok! Mint a mesebeli királykisasszony a toronyban, aki kezéért hercegek, grófok, bárók és mindenféle válogatott cigánylegények versenyeznek! Amikor házasságban vagyunk, ez az életérzés már nem lesz elérhető, egy valaki van, véget ért a küzdelem, aztán vele boldoguljunk, jó napot! Minden fejben dől el és ez is. Ha elhiszed, hogy megtaláljátok egymást azzal a valakivel, akivel tudnátok együtt jól működni, úgy lesz. De ha nem hiszed is a hited szerint lesz. Node hol van az megírva, hogy közben tilos jól éreznünk magunkat? (Nyilván ésszerű határokon belül egymás szívére vigyázva.) Nem értem, lányoknak mióta lett ekkora teher, hogy a fiúk a kegyeiket keresik, randira hívják őket, fizetnek nekik ezt-azt, amikor a közös időtöltés közben fogyasztanak. Hogy hogy, miért lehet és kell erre szörnyű Isten-csapásként nézni... Egy férfi megérzi, ha az ember úgy áll hozzá, mint a mesebeli királylány és várja, mit bizonyít, megfelel-e egy vagy több kihívásnak vagy sem, és - azzal a mainstream-mel szemben, ahogy minket nőket nevelnek - imádják! Ami még ehhez kapcsolódik, az az, hogy persze ehhez úgy érdemes ismerkedni, hogy az ember egy kicsit szerelmes magába és az életébe. Az a megélésem, hogy egy férfias férfinak egy boldog nő a vonzó, akit ő még boldogabbá tehet. 2. Szintén az intenzív 2018-as randizásaim során ghostolt engem egy magát elváltnak beállított ember, akinek túlságosan kiadtam magam az elején. Kicsit nem tudtam mit kezdeni vele, az ember ilyenkor szégyelli ezt bárkivel megosztani. Aztán rájöttem egy azóta eléggé híressé vált amerikai pásztornak is köszönhetően, hogy aki eltűnik, annak magával van baja, leginkább azt látja meg, mennyire nem valódi. Ez a jelenség azóta a Covid-nak is köszönhetően még sokkal intenzívebb lett. Én 2021-ben férjhez mentem, de akikkel beszélgetek, foglalkozunk, sokat mesélnek hasonló sztorikról. 3. Friend-zone. Mintha szitokszó lenne. Megértem, nekem is az volt. Olyan apróságok nem érdekeltek, hogy a Biblia mellett a szakemberek is azt mondják, azok a kapcsolatok a legreziliensebbek, amelyeket barátságra építik. Nem, mert az ember nem szeretetet akar, ami csomó áldozattal jár, hanem ilyen kis bolyhos szirupízű vattapamacsokat, amik jól esnek és bizsergetnek. Mindenki. Én is. De a dolog már csak úgy van, hogy mi nők teljesen máshogy működünk, mint a férfiak. (Amúgy férfi példám is van erre a konkrét esetre, ha valakit érdekel, amikor a férfiban nem igazán mozdult meg a most már feleségére semmi, de miután Isten világosan megmondta neki, hogy márpedig őt választotta a feleségéül, és ő ezt elhitte és komolyan vette, egy kis kikupálás után beleszeretett, mai napig több, mint 25 éve boldogságban együtt vannak.) Nem csak a Biblia írja, hanem a népi hagyomány is úgy tartja, hogy egy nőnek udvarolni kell, hogy kedvet kapjon a szerelemhez. (A Bibliában úgy írják, fel kell ébreszteni a szerelmét). Azt meg lassanként lehet, apránként építkezve - például barátságon át. De ezt nem értjük, nem látjuk, mert annyiszor utasítottak már vissza - legelőször saját apáink, testvéreink - hogy mi csak ezt látjuk benne, illetve annyiszor bántottak már meg - főleg férfiak - hogy mi akarjuk a kontrollt a kezünkben tartani, mert akkor többször nem történik meg - mekkora tévedés. Ahogy én is. Már hetek óta mantráztam, sőt, kértem Istentől, hogy az legyen a jele, hogy a megfelelő ember közeledik, hogy nem durr, bele akar ugrani egy kapcsolatba, hanem barátkozni szeretne, megismerni. De amikor a férjem - hogy egyébként próbára tegyen - közölte, hogy barátkozni akar, megszakítottam a kapcsolatot vele! Az a Szentlélek szűnni nem akaró birizgálásának köszönhető, hogy elfogadtam végül a férjem döntését, és újra elkezdtem hozzá kapcsolódni. Nem kellett sok idő, hogy feltárja a lapjait, hogy csak próbára akart tenni és elmondja, mennyire tetszik neki, amit belőlem megismert. De férfi. Neki adatott a kapcsolatban a vezetés, tetszik ez nekünk nőknek vagy sem.
15
Joós IstvánFiatalon lettem az informatikai/internetes cégemmel sikeres, 1998/99 magasságában, közvetlenül az internet lufi pukkanása előtt – és nagyon a fejembe szállt. Tudom milyen a Napba repülni, ismerem, amikor olvadnak már a szárnyak, és a becsapódás hideg keménysége, sőt az ezt követő lassú süllyedés, majd az új életet közvetlenül megelőz fuldoklás is megvan. Ha érdekel...
14- Joós István
50 leszek idén, és szeretem a korom. Lassabb, igen, de sokkal nyugodtabb, és azt hiszem, hogy boldogabb is: valahogy a lényeget látom sokkal jobban, és így az erőmet tudom helyesebben tehát hatékonyabban használni (avagy Az Erő engem). Világért nem lennék újra 20 éves...
14 
Poczik HajnalkaA változás mindig lehetséges, és a legmélyebb fájdalomból is megszülethet egy új, támogató kapcsolat. 3 évig tartó érzelmi vihar után a kisfiam apukájával végre sikerült stabilizálnunk a kapcsolatunkat, ami korábban tele volt fájdalommal, dühvel, nehezteléssel és gyűlölettel a részéről. Az érzelmi hullámvasút mindkettőnket megviselt, és úgy tűnt, hogy a kapcsolatunk megtört. Ő végigjárta az érzelmi mélységeket: gyűlölt, kizárt az életéből, de közben mégis naponta írt nekem, minősítésekkel próbált bántani. Én eközben igyekeztem stabilan tartani magam, nem minősítettem őt vissza, nem engedtem, hogy a vihar magával ragadjon. Ez az önismeret, egy körülöttem lévő támogató közösség és család segítségével sikerült. Egy idő után azonban szükség volt egy határozott határhúzásra. Felismertem, hogy a továbblépéshez egyértelmű kereteket kell szabnom, amelyek védenek mindkettőnket és a közös szülői felelősségvállalásunkat is. Ez a stabilitás, a határhúzás, tiszta kommunikáció és részéről az ő önismereti útja tette lehetővé, hogy a kapcsolatunk átalakuljon, és ma már kiegyensúlyozott, támogató szülői kapcsolatot ápolunk. Büszke vagyok arra az útra, amit együtt tettünk meg, hiszen nemcsak egyéni szinten fejlődtünk, hanem közösen is. Megtapasztaltam, hogy a stabilitás, a határozott keretek, határhúzás és az együttérzés kulcsfontosságúak akkor, amikor egy fontos közeli kapcsolatom viharba kerül. A harag, a fájdalom és a gyűlölet gyakran a mélyebb érzelmi sebekből fakad, és időre van szükség ezek feldolgozásához. Mikor ezek az érzések kiegyenlítődtek, a legviharosabb kapcsolat is új irányt vehet fel. Ebben fontos szerepet játszik a konfrotáció, önismeret, érzelmi intelligencia, kommunikáció. Ha te is hasonló nehézségekkel küzdesz, és úgy érzed, hogy az érzelmi viharok teljesen elsodorják a kapcsolatodat, segíthetek. A tapasztalataim és az integrál szemléletű csoportjaim révén segíthetek abban, hogy megtaláld a belső stabilitásodat, és új alapokra helyezd a kapcsolatodat. Lehetőséged van a közös fejlődésre, még akkor is, ha jelenleg minden összetörtnek tűnik.
Kőhegyi MóniVannak a hangos, "anyázós", tányér dobálós, egymást nem tisztelő, kapcsolati hanyatlások. És van az a csendes "haldoklás" egy csomó kimondatlan szóval és érzéssel, ami szinte láthatatlan. Az enyém az utóbbi volt. Mi voltunk a külvilág számára ideálisnak tűnő pár. Okos, intelligens, humoros férj; sehol egy hangos szó, szépen alakuló egzisztencia, kutyák, új ház, új autó, új kanapé… De a tökéletes csomagolás mögött lassan elkopott, a tartalom. Szürkeség, kimondatlan kérések, kérdések, hallgatás, mindennapok – észre sem vettük, hogy a valamikor párhuzamosnak tűnő utak csendesen, de biztosan távolodva jutottak el addig a pontig, ahonnan már nem volt egymáshoz közelebb. Emlékeszem a pillanatra, amikor egy reggel a tükörbe nézve hangosan megkérdeztem magamtól: – Ki vagy te? És mit tettél azzal a lánnyal, akinek valaha voltak álmai? Hallgatott, és ebben a hallgatásban minden benne volt. Egyetlen út maradt. Akkor, ott egyetlen dolgot adhattam, mert csak ez maradt. A szabadságot, mellyel mindketten esélyt kaptunk egy boldogabb életre. Hogy történhetett-e volna másképpen? Ha már akkor értettem volna, hogy mi zajlik bennem, akkor biztosan.
- Joós István
Harminc év totális gátlásossága után bombaként robbant a szexualitásom. Sok szeretőm volt, és, igen, "bújtam a szekrénybe" (távoztam tempósan a hátsó kijáraton ruháim kapkodva) az idejekorán hazatérő férj elől... Érdekes és izgalmas volt, míg aztán egy idő után többé már nem. Szívesen segítek, ha megérteni, megengedni, vagy meghaladni szeretnéd a szeretői viszonyt...
13 
Dóka ViktorMiért is kellett különválnom a családomtól? Aki nem akar sokat olvasni, annak összefoglalom röviden az alábbiakat: Nem TUDOM. És akkor bővebben. Az elfogadásra képessé válás (nem miatt, hanem érdekében) Elfogadni, olyan dolgokat, eseményeket és folyamatokat magamban és egy másik emberben, amik a legnagyobb félelmeimet hozzák elő. Például újra eltávolodni a már megtalálni vélt Otthontól. Elveszteni a családomat! Megtanulni elfogadni bántalmazást, bántalmazottságot, hiányt, saját szükségleteimet, igényeimet és vágyaimat, és elfogadni, hogy ezt nem én döntöm el, hogy akit én társamnak gondolok elfogadja-e ezeket vagy sem. Megtanulni elfogadni, hogy kizárólag magamról dönthetek, és képessé válni arra, hogy döntsek is magamról, minden helyzetben. Döntsek arról, hogy mit tudok adni és mit nem (magamnak és másnak is). Nem én tudom, hogy ki az, aki végül úgy dönt, hogy az én társam kíván lenni. Itt most az jut eszembe, hogy pusztán „akaromból” nem lehet várat építeni. Az nem működik egy ponton túl, hogy én barkácsolom magamat, a "társ" is barkácsolja magát, és akkor ketten együtt pedig barkácsolunk egy kapcsolatot. Mindenesetre vissza a különválni a családomtól témához. Tanulom azt, hogy a családom valójában nem az enyém, hanem a miénk. Én vagyok csak a magamé, és annyit adok bele a közösbe, amennyit beleadok, mert van, mert képes vagyok. És mindenki a családból éppen így tesz. És ebből tud lenni egy közös. (Mint a halmazoknál, hogy egyes halmazok is kapcsolódnak valamekkora részben egymáshoz, és lehet egy olyan rész, amelyben mindenki benne van valamekkora részben..) Így a családom végül az egyes családtagokkal való kapcsolatom összessége. És az, hogy a gyermekeim anyja milyen kapcsolatban van velem, (mekkora a kettőnk halmaza) az nem döntő abból a szempontból, hogy nekem kik tartoznak a családomhoz, vagyis mindegy, hogy együtt élünk vagy külön, vagy párkapcsolatunk van vagy "csak" szülőtársak vagyunk, a család ettől még van. A szerkezete más. És akkor ezt itt lekerekítem most annyival, hogy végül ebből is a feltétel nélküli elfogadást van lehetőségem megtanulni, mások és magam irányába is.
- Poczik Hajnalka
Az ismerkedésben keresem a mélységet. Amikor ismerkedem, nem a klasszikus kérdések érdekelnek elsősorban, hanem az, hogy mit érzel, érzünk a pillanatban. A kapcsolatépítés számomra mindig egyfajta tánc, amelyben a nyitottság, a figyelem,a kíváncsiság és az empátia vezérel. Az ismerkedés számomra nem csupán arról szól, hogy megismerjem a történetedet, hanem hogy valódi kapcsolódást teremtsünk együtt – legyen az baráti, romantikus, vagy akár csak egy rövid találkozás veled. Az, hogy folyékonyan beszélek franciául, valamint a francia kultúra belső eleganciája szintén formálja a hozzáállásomat az ismerkedéshez. Számomra az elegancia nem csupán külső megjelenés, hanem belső tartás is. Hiszem, hogy a NŐ ereje és belső tartása az, ami igazán vonzóvá teszi őt – a finomság, az önazonosság és az önbizalom együttesen hozzák létre a valódi vonzalmat. Emellett nagyon fontos a mozgás, az illat. A hang rezgése. Minden új találkozás egy tükör, amiben önmagamat is jobban megismerhetem: a te reakciód, válaszaid és viselkedésed reflektál majd arra, amit én is hozok a kettőnk kapcsolatába.
- Dóka Viktor
Volt a házasságomban egy kb. 3 éves időszak, amikor különösen erősen ragaszkodtam a feleségemhez. Ez az időszak tökéletesen egybecsengett azzal, amikor nem tudtam igazán, hogy merre tovább, vagy merre van az előre egyáltalán. Eleinte meggyőződésem volt, hogy jó helyen vagyok és jól csinálom, amit csinálok, de az eredmények csak rövid ideig jöttek, utána mintha egy csúszdán csúztam volna le, mindenem lenullázódott. A munkámban a sikerek egyre ritkábbá váltak, az összhangot a feleségemmel egyre kevésbé találtam, és eközben mégis az egyetlen, amire vágytam az volt, hogy vele töltsek idő, hogy kikapcsoljak, hogy feltöltődjek, hogy ráleljek magamra. Számára ez abszolút teher volt, valószínűleg úgy érezte, hogy még én is a gyermeke vagyok, aki el és kihasználja őt. Megélésem szerint ő nem értette, hogy a figyelmére van szükségem, attól függök, én pedig nem értettem, hogy ez semmire nem adna megoldást. Csak egyre több és több halogatást eredményezett részemről. Amikor magamhoz tértem, sem vele nem volt kapcsolat, sem normális bevételem nem volt, sem semmilyen örömöm a mindennapjaimban. A megoldást számomra az hozta meg, hogy elkezdtem kapcsolódni igazabb módon önmagamhoz. Elkezdtem merni ránézni arra, hogy amit én akarok, az milyen eredményt szül. Elkezdtem döntéseket hozni, apró döntéseket, amelyek először olyan nehezek voltak, mintha óriási köveket kellett volna görgetnem. Amint elkezdtem ezt a folyamatot, elkezdtem cselekedni, egyre inkább látszott az a rengeteg felhalmozott teher, amely attól lett teher, hogy én nem vállaltam felelősséget, és nem hoztam megfelelő döntéseket. Ezután ezeket a terheket, csak nem racionális döntések segítségével tudtam elkezdeni helyre tenni és felszámolni. Önmagamra kellett hallgatnom, miközben hittem abban, hogy van segítség. Hogy van kegyelem. Hogy van kegyelem számomra, egy nagyobb erő, mint az én tehetetlenségi erőm, a csüggedésem, a kudarcom. A kegyelemhez a már nem működő Viktort, és nem működő kapcsolatait fel kellett számolnom, le kellett ölnöm. Így végül azt tudom írni most neked, hogy a kapcsolatfüggésem szenvedései hozták a legtöbb olyan eseményt, válságot az életembe, amelyek mentén a rációm halálát elkezdhettem megélni, és ezzel megízlelni az Isteni vezettetést. Ezt gyakorlom most is, újra és újra, és újra.
Morgós BenceÉrvénytelenítettem, kompenzáltam, tagadtam, tudom → Parentifikált kodependens vagyok. Egyre ügyesebben bánok ezzel a halálos betegséggel. Mindenkinek be akartam bizonyítani, hogy méltó vagyok a szeretetre, elfogadásra, dicséretre. Elértem sikereket, de soha nem voltam velük elégedett. Amikor mindenki kettest kapott de én hármast, apám azt mondta, nem rossz, de az ötös a jó jegy. Sok mindenbe belekezdtem, amit abbahagytam. utáltam magam ezért, de végül így mindenhez értek egy kicsit. Sikerült megváltoztatnom emberek életét, de nem hittem nekik, amikor megköszönték. Évtizedekig tartott, hogy el tudjam fogadni a hálát, elismerést. Ma már tudom, hogy jó vagyok. Nem is kicsit. Meg tudom kérni az árát is. Ha megdicsérnék megköszönöm. Persze még mindig szól egy érvénytelenítő hang a fejemben, de ma már tudom, hogy nem kell hallgatnom rá. Lehetek értékes, úgy, hogy egyszerűen csak önmagam vagyok. Ma már tudom.