Zsuzsanna VadászMit jelent számomra a hit? Amikor a figyelmem középpontjában a szívem van nincsenek gondolataim. Nem akarom Istent megérteni, nem akarom a működését, létezését tudományosan kategorizálni. Egyrészt ez lehetetlen feladat, mert ahhoz, hogy megértsem Istent (vagy Isten mibenlétét) magasabb értelmi intelligenciával kellene rendelkeznem. Legalább akkorával, amekkorával maga az Univerzum rendelkezik. Csak annyira vagyok képes megérteni, rendszerezni egy nálam intelligensebb rendszer működését, amilyen mértékben kapcsolódni tudok hozzá, amilyen mértékben megértem, felfogom az ő működését. Minden, ami azon felül van, annak működését értelemmel felfogni nem tudom, mégis tudok hozzá kapcsolódni, tudom vele magam valahogyan érezni. A köztünk levő energiaáramlás valamilyen érzéseket fog bennem kelteni. Ha nem is értem az Univerzum működését, de számomra ebbe az energiaáramlásba bekapcsolódni nagyon jó, érzés, akkor lesz bizalmam és hitem az ismeretlen felé. Amit el kell hinnem, az számomra még ismeretlen és ha nem elég erős a hitem, még hihetetlen is marad. Számomra a hit nem az értésről, a logikáról, a racionalitásról, hanem az érzésekről, a szeretetről szól. Én Istent soha nem megérteni akartam, hanem érezni. Érezni a szeretetét, az erejét, ezt a tiszta, abszolút igazságban gyökerező, végtelenül intelligens energiát. Mikor meditáció közben, az éber tudatosságban (theta tudatállapotban) bekapcsolódom ebbe az energiaáramlásba kis porszemnek érzem magamat. Evvel együtt olyan végtelen bizalmat érzek olyankor az Univerzum iránt, hogy a kapcsolódás, a bennem megjelenő érzések és energiaáramlások akkora hittel töltenek el, melybe bele tudok dőlni. Hiszek a köztem és az Univerzum között működő kapcsolatban. Bár porszemnek érzem magam, evvel együtt abban is nagyon erősen hiszek és érzem is, hogy ennek a szereteterőnek fontos vagyok, számon tart engem. Állandó kapcsolatban állunk és tudom, hogy mindig számíthatok rá. Ezt nem fejben tudom, hanem egész lényemmel, teljes testemmel, lelkemmel és energiarendszeremmel érzékelem. Hiszek benne és magamban. Hiszek a kettőnk kapcsolatában. Hiszek a köztünk levő állandó információáramlásban és a szeretet erejében.
2
Dániel SzőkeKiégni nehéz…legalább is nekem nehéz volt eljutni idáig. Diktátor munkakerülő Apa, önsajnáltató és munkamániás anya, 3 testvér. Szinte vak bal szem, kövérség, töménytelen kiközösítés, bántás, megalázás 7. Osztályos koromig. A gyerekkorom önmagamban boldog volt, de sose értettem a világnak mi baja velem, miért bánt?! Aztán jöttek az emésztési gondok (mai napig 33 éves vagyok), egy erős 15-20 évnyi pánik roham periódus különböző felvonásokban stb. A középiskola még keményebb volt, verekedések, maffia, túlélés, éberen alvás stb. Kemény játék egy gyereknek, de túléltem. Igaz, a kollégiumban nem mertem elmenni wc-re, miután egyszer rám rugták az ajtót és elvették a wc papírt, mert nekik ez vicces volt. Igen, 5 nap wc megvonás minden héten! Minden áron túléltem, nem törtek meg soha, a jószívűségem és kedvességem, kapcsolódni vágyásom nem tört meg. Alig vártam hogy kiszabaduljak az iskola karmaiból, ahol az a rengeteg sérült ember és tanár volt. Bántottak, de magukat is bántották! Lett egy barátnőm aki már feleségem és 15 éve vagyunk együtt :) Ő a mindenem, nélküle lehet nem éltem volna túl, pont jókor érkezett. A munka világában ambíciózus, motivált voltam, sok szakmát megtanultam, sok helyre költöztem, egy lehetőséget se hagytam ki. Mindig rettegtem, de a bátorságom mindig erőt adott. Tanultam, dolgoztam, tanultam, dolgoztam, költöztük stb. Aztán volt egy űr bennem, ami teret nyert. Mire jobb lett a pánik betegségem, visszatért ismét. A jóga és meditáció segített, meg egy 5-6 év önfejlesztés, minden formáját faltam a témának. Lett egy gyerekünk, okos, gyönyörű gyerek, már 8 éves, ez szüntette meg az űrt! Viszont az apai minőség keményebb lett mint az iskolás éveim…túl sok a felelősség, túl nehéz. A munkák amik szembe jöttek - munka, vállalkozás, napi 12-14 óra munka, kft, még több munka és egyre nehezebb fennmaradni a felszínen. Sok költözés, sok szakma, sok újrakezdés, rengeteg megfelelés…A piac szűkül, a szakemberre kevesebb az igény, nagy a verseny, az adóterhek több mint 10*-ére duzzadtak időközben. Hiába dupláztam 4* a fizetésem, alig éltünk jobban. Na ez tört meg, itt égtem ki. Eddig bírtam. Elbuktam az iskolában, önérvényesítésben, a munka világában is, vagyont sem tudtam szeretni sehogyan, apaként is keveset vagyok a gyermekemmel. Az egészségem romlik évről évre, nem látom a kiutat, de szeretem az életem nagyon, meg az embereket is. A feleségemmel viszont megújultunk sokszor, a legértékesebb kincs az életemben a mai napig! Igaz, a kapcsolatunkban is vannak extrém dolgok, de ezeket nem itt és nem most! Kapcsolódni imádok, de akik körülöttem vannak erre nem képesek. A meditáció, jóga, önfejlesztés és tudatalatti módszerek nem hoznak áttörő eredményeket a ráfordított energia és pénz ellenére sem. A munka megvan, megélünk, de ennyi. Nem találom a 10 éve keresett hivatásom, hiába kérem. Kiégtem, átadom magam az életnek és lemondok a vágyaimról, ambíciómról, azt mondom hogy kapja be mindenki! Csak békét akarok, semmi mást, csak békét! Azt érzem az egész életnek ez volt a célja, hogy megtörjön, akkor legyen boldog vele. Tudom, hogy küzdöttem, nem adom fel amíg élek. De bölcsebben cselekszem mindenben az életben. Ez nyilván a történet egy apró szelete, amelyet kezdésnek osztok meg ezzel a közösséggel, de jó lenne előbb-utóbb a teljes képet átadni. Hogy miért? Megtudni, vajon hol hibázhattam? Vagy hogy van e értelme hibát keresni egyáltalán?! A hitem ami többször változott életem során mind darabokban van. Nem is érdekel tovább, csak béke kell. Nem pénz, nem egészség (mert belefáradtam az egészség keresésébe), nem siker, csak béke, a családommal! Hogy megélhessem a kapcsolódást, az időtlenséget. 33 éves vagyok, de azt érzem, mintha 60 év belement volna már az életembe, mint tapasztalás. gyerek korom óta félek, szinte minden nap, alig vannak olyan napok, mikor nem szorongok a félelemtől. Az oka, a haláltól való félelem. Ez mindent felülír. A pánikrohamaim is innen vannak. Igaz, ezek már nagyon ritkák és akkor is pár másodperc alatt elmúlnak. Lehet, hogy épp ez az oka a kiégésnek, nem is a fent említett többi ok, meg amiket le se írok ide. Ki tudja?! Akárhogy is, békére vágyom, semmi másra! Köszönöm, hogy megoszthattam! Dani
Domokos GyulaJáték és pornó függő voltam meg, ami ezzel jön. Ezek olyanok, mint amikor egy tengerben fuldokló egy cápa hátán kapaszkodik meg. Eleve azért alakulnak ki, mert jelentős elakadásai vannak valakinek, majd ezen problémákat ezen függések tovább eszkalálják. Nekem egy 9,5 éves "harmónikus" kapcsolatom ért véget, mert karriervonalon teljesen egyhelyben álltam 7 éven át. Én egy személyként érzékeltem magunkat. Számomra közel elviselhetetlen fájdalom volt, amikor kiszakadt "belőlem". Sarkítva persze úgy is mondhatnám, hogy problémáim forrása az volt, hogy nem tudtam mit kezdjek a saját (kellemetlen) gondolataimmal, érzelmeimmel és élményeimmel. (Hiába tudom, mikor volt a pákozdi csata, ez az információ valahogy sosem segített :D) A szüleim hatalmas elvárásokat támasztottak felém, amelyeknek amúgy képességeim szerint simán meg kellett volna tudjak felelni. De nem azzal a mentális teherrel együtt, amit cipeltem és aminek a kezelésében ők nem tudtak segíteni. Az én élményem az, hogy egy Ferrari vagyok, amit szoftveresen lekorlátoztak egy Zsigulira és így éltem 10 éven át. Ezt a korlátozást mára feloldottam, de felfoghatatlan mennyiségű időt buktam mostanra. Mások ezt az időt és energiát közvetlenül be tudták csatornázni a karrierjükbe. Én meg írtam egy könyvet az asztalfióknak, ami valószínűleg kiadhatatlan, mert olyan szinten áthatja a saját elvont, romantikus, mesei nézőpontom, hogy az nem befogadható a többség számára. Nem említve, hogy nekem nincsenek "gyors" megoldó tippjeim, mint az önfejlesztő piacon népszerű arcoknak. Én éveken át mentem be a függésekbe és éveken át jöttem ki. Nekem gyanús minden csodatechnika, ami pár héten belül hatalmas változásokat ígér. Összefoglalva, amiben tudok segíteni az a függőségek, a szorongás, a depresszió és a kényszeres cselekvések, gondolatoknak, ha nem is a kezelése, de biztosan tudok olyan támpontokat, nézőpontokat vagy eszközöket adni, melyeknek a használata közép- és hosszútávon érdemben segít neked. Jelentékeny mennyiségű időt töltöttem ezen minták társaságban. Én ezeket testközelből éltem át, nem csak valami könyvben olvastam róluk, mint némelyik pszichológus. Egyiküket sem megbántva.
Noémi TelekA szeretői viszony után 2022 őszén (jegyzem meg, én nem tudtam, hogy az, egészen a végéig) – amibe nem önként csöppenve berántott a Mindenség, és ezt komolyan mondom, így volt, berántott… odatették nekem, szó szerint, de ez is hosszú sztori – megfogadtam magamnak, hogy nem randizom, amíg nem érzem, hogy képes vagyok többre, mint buliban összeszedni valakit, hazavinni, vagy merészen ott helyben egymásnak esni egy eldugott helyen, esetleg ugyanígy Tinderen egyszer röhögve, máskor felizgulva férfiak agyát húzni, totális kontrollban lenni. Ebből 2 év önsanyargatás lett, de őszintén, megérte. Még akkor is, ha ott volt valaki új, izgató és nagyon finom falat. Ez alatt a 2 év alatt milliószor zuhantam össze zokogva az új és bútorozatlan lakásom nappalija közepén, kérve segítséget ‘valamitől’, ‘valakitől’. Nem vagyok vallásos a szó ilyen értelmében, de hiszek valami ‘Nagyobban’. Ennek ellenére imádkoztam is, nem egyszer. Üvöltve, zokogva, néha bormámorosan, máskor pusztán kimerülten. Hónapokig nem tudtam felállni a padlóról. Ez tartott egy ideig, de volt egy pillanat, amikor átfordult valami. Nem tudom pontosan, mi volt az, de tudtam, hogy bármit csinálok, tök mindegy. Minden mindegy. Kapálózhatok amennyit csak akarok, de bele kell simulnom az akkori Jelenbe. Lenyugodtam. Közben a karrierem szárnyalt, mert ha valamiben, abban jó vagyok, hogy kihozzam másokból a legjobbat. Nem embertelenül. Rájöttem, hogy képes vagyok másokat többre sarkallni, fejlődést kihozni a saját erejükből. Mert részemről nincs mögötte önző érdek. Legalábbis nem érzem. Több mentoráltam sikerét láttam, a csapatom meg egyszerűen megállíthatatlanná vált. A családállításokra is már nem a saját állításomért mentem, az úgyis haladt. Észrevettem, hogy a szerepek, amiket kaptam, mindig a megoldást, feloldást jelentő szerepek voltak… másoknak. Olyan stabilitást éltem meg ebben, amit még soha nem tapasztaltam. Erőt éreztem. Mi a fene történt?! Mi volt velem?! De komolyan… Viszont még izgatott valaki….és jött is végül…miután megengedtem.
Szabóné Oláh EditAz élet akkora terhet ró ránk amekkorát elbírunk ! Hmmm Néhány hónapja kirántották a talpam alól a talajt ! Felébredtem! Rákényszerültem a lelki nagytakarításra! Nem azért, mert rájöttem, hogy ezt kell tennem, hanem azért, mert már annyira szenvedtem, hogy nem maradt más választásom. Fájdalmas , de hiszem hogy megéri!
2
Natalynem szeretnék ismételgetni, de mivel eléggé speciális a helyzet nálam, de sok a tapasztalatom, hátha én is hozzájárulhatok, hogy másnak segíthet. rájöttem mennyire fontos tényező a párkeresésben is az idő. Én lassan kerekezek 69 éves vagyok, tehát sokat megélhettem. 20 évesen mentem férjhez, szerelemből, és idővel valahogy minden gellert kapott, mert gyermekeim apja rossz anyai szeretetlenséget élt át, ezért nem tudod igazán szeretni, kimutatni, ami egy nőnek azért hiányzik nem is kicsit, persze ez történhet fordítva is. Sokat próbáltam akkor segíteni neki, mert felismertem milyen nehéz lehetett szeretetlenségben élni, én meg megkaptam szüleimtől. Sajnos nem sikerült, de nagyon sok mindent megpróbáltam. sokan ismerik ezt a rossz tapasztalatot, hogy anyós beleszól, irányítani akar még akkor is ha már a gyereke felnőtt. Hát engem nem tudod, de nem adta fel, és én sem. Ez volt a gyökere annak, hogy hiába a sok gondolkodás, családalapítás, otthon teremtés, mégis mindig visszajutottunk oda, hogy nem vagyunk együtt boldogok. Nagyon nehéz volt. Ezért elváltam. volt férjem, nem akart elválni, de én szeretetlenségben nem tudok élni. Pedig az érdeklődési körünk más volt, és én mindig is engedtem, hogy az ő hobbyja és érdeklődési köre ne sérüljön, hiszen szabad lélek. De én is az vagyok. Sok házasság azért is megy tönkre mert nem beszélik meg a közös dolgaikat, ezért jön a pótcselekvés. Ami nem egészséges. Sőt sértő. Bár hiszem, hogy nem egy papír dönti el két ember együttes boldogságát. Sokat tanultam ebből is, és később 20 évig együtt éltem egy rendes elfogadó emberrel, aki soha nem szégyelt, kinyitotta nekem a teret, lehetett rá számítani. Bárhová elvitt, és büszke volt rám. Nagy szíve volt. Legközelebb elmesélem ezt is. Mert az élet mindig valamit elébünk hoz, és azt kell megoldani. Most egyenlőre ennyit. Minden Jót Nektek, jó fejlődést, és legyetek Bátrak. Itt lehetünk.
Beata GaloNem vagyok monogám! Alapvetően az ember nem az. Állatok vagyunk és a szaporodás iránti vágy ami diktál, főlleg egy nőben. 3 gyerekes anyaként 38 évesen még mindig szeretnék gyermeket vállalni. Mert igazi anyának születtem ( ezt mindenkitől megkapom ) ☺️🙏 . De ha párkapcsolatról van szó ott egyenlőséget várnék el. Amit eddig nem találtam meg egyik ex partneremben sem. Nem adok fel a keresést, mert már tudom hogy milyen partnerre vágyom igazán. És remélem hogy megtalálom nem sokára az utolsó és igazi partnert egy jó monogám kapcsolathoz. 🙏😊
- FEForrás Erika
Férjemmel 9 éve vagyunk házasok. Van egy csodás kislányunk aki 8 éves. A kapcsolat mesesen indult sem vita sem hasonló. Nagyon tudtunk figyelni egymásra, majd gyors összeköltözés, eljegyzés, egy éven belül esküvő. A lányunk születése után is szépek voltak a napok, de valami miatt mégis feszült voltam. A Párom folyton dolgozott otthon voltunk hárman lányok. Az idő gyorsan telt és valahogy egyre kevesebb idő jutott egymásra. A kislány is sok időt elvett mert az átlagtól eltérő. Éreztem a bajt és egyre többet többet adtam, megoldást kerestem Férjem számára. Mikozben ő vagy nem volt otthon vagy folyamatosan feszült volt, és én magamban kerestem a hibát. Mondhatnánk tipikus, önfeladás csapdája. Igen ezt tettem lépésről lépésre adtam fel magamat, szeretet koldussá változtam. Amikor felvetettem egy lehetőséget próbáld ki te, és igen beindult a változás megláttam mindazt ami eddig előttem rejtve volt. De ahogy én fejlődtem egyre jobban zavart hogy nem kapok viszonzást, és nőtt a távolság. Sok sok beszelgetés során próbáltam felhívni a figyelmét a helyzetre, de bagatelizálás volt a válasz. Nem tartott velem és csak azért harcolt hogy mindene meg legyen, csak az anyagi meg erkölcsi elismerést kereste. Aztán egyszerűen már nem is beszéltünk egy nyelvet. Azt hiszem itt jutottunk el az aljára, hogy már nem is értjük egymást. Én olyan embereket találtam akik meghallgattak, ő pedig kizárva érezte magát. Eltávolodtunk egymástól, pedig az életem közepe még mindig ő volt. A kislány nyaralása alatt együttlétet tervezett annak ellenére hogy már rég kifelé állította a szekerét, mondtam hogy ezt nem lehet. Költözzön el és gondolkozzon, mit akar minket vagy a szabadságot, mert érzése szerint én bezárom. Már el is költözött válás folyamatban. Azóta is igyekeztem segíteni rendet rakni a lelkében, de hiába. Nehez elfogadni azt hogy a másik iránti szeretet nem jogosít fel arra hogy helyette harcolj. Ezt neki kell megtennie, szembe nézni saját démonaival.
KA betegségemet át kellett ölelnem és hálát adnom érte. Mert megállásra tanít. Megfigyelésre. Hogy a lelkem védeni akar. Hogy ne hozzak be több dolgot "kintről", ne vállaljak több feladatot, ne akarjak több új dologba belevàgni, mert túl sok van már "benn". Hogy milyen elakadásom van? Mi történt, amiután a betegség történt velem? Mit tettem/tehetnék másként? Miben kell változtatnom? Én túl sok mindent akartam egyszerre. Munka mellett német egyetem, futóversenyek, aztán munka mellett vállalkozás kiépitése..miközben tudattalanul harcoltam a démonaimmal, hogy ez a sok dolog mind azért volt, mert nem éreztem magam "elégnek", elég jónak, és az érzéseim elől pedig a sportba,munkába ,tanulásba menekültem a függőség, végkimerülés határáig.. Miközben nem figyeltem magamra, a határaimra. Az érzéseimmel, az önmagammal való szembenézésre. Hogy a gyógyulás része az elfogadás, hogy már régen "elég" , hogy a kevesebb több nemcsak egy klisé. A gyógyulásom része az önszeretet, a megbocsátás magamnak, másoknak, akik miatt azt hittem,nem vagyok elég; a volt kapcsolatomban, ahol nem kellettem, és ezt magamra húztam, hogy miért nem vagyok "elég jó". De hoztam ezt már otthonról is, hogy magas iskolák, jó munkahelyek, semmi nem elég, mert mindig összehasonlítottak minket a szülők a családban, hogy mikor érek már el annyit, vagy még többet, mint a tesvérem. Nekik az anyagiak a minden. Nekem nem. Elfogadom, hogy akkor nem tudtam másképp tenni, nem láttam akkor még tudatosan, hogy ez nem a jó út, ösztönszerűen menekültem az érzéseim elől. Elfogadom a jelenlegi állapotom, hogy ez mindennek az eredménye. A lelkem elfáradt, a pszichikumom összezuhant. Hiszem, hogy idővel jobb lesz, több önvizsgálattal, közben szeretettel. Megértenem, mi miért történt. Megbocsátanom másoknak az engem ért sérelmekért, megbocsátanom magamnak, hogy én sem vagyok tökéletes. És nem kell annak lennem. Minden napom végén elmondanom, hogy " ne menjen le a nap a te haragoddal" Tanulnom a szeretetről, hogy gyógyító. Magamat, másokat.
Szőcs Balassa TeodóraAnyukám amióta az eszemet tudom, azt hajtja, csak be ne kapd a legyet… szóval ne legyek véletlen terhes. Szüleim konzervatív, katolikus egyház szabályok megtartására törekvő emberek, és szerették volna ha a gyermekeik is ezt a példát mutassák. 23 éves voltam mikor egy 9 hónapos önismereti csoportban eljutottam egy izzasztó kunyhó által hogy a legnagyobb félelmem, hogy kismama legyek esküvő előtt. Nagy felszabadulásnak éltem ezt meg. Rá 2 hónapra teljes testel, lélekkel azt éreztük a párommal, hogy le akar valaki születni hozzánk, és hagytuk neki, azonnal megfogantam. És már félelmek nélkül vállaltam azt ami a családban az egyik legnagyobb bűnnek számított. Én már elég erős voltam, hogy ez ne rendítsen meg, majd kismama koromban megéltem az Istennő korszakot, otthonszültem és később dúla lettem.