Tapasztalatok

Fanni Koósz

A válás nagy dilemma. Főleg, ha van gyerek is. Főleg, ha a férjed jó ember. Meg szeret is. Nem csalt meg, dolgozik, inni esténként egy sört talán. Nem jár el, a gyerekkel jól bánik, s a legnagyobb bűne, hogy időnként szombaton is dolgozik. Micsoda szégyen elégedetlenkedni, mert a jáccin látod a többi apukát megjelenni, akik az irodából érkeznek, s elfacsarodik a szíved, hogy ő még dolgozik. Milyen nehéz csalódottság nélkül hitelesen magyarázni a gyerekenk, hogy apa azért nincs itt, mert nekünk keres pénzt. Milyen felesleges fájdalomnak tűnik azon keseregni, hogy beszélgetnél, de Ő elalszik, mert hát egész nap dolgozik...s milyen nehéz nem lázadni, s fejéhez vágni, hogy hiszen Te is! Dolgozol, meg a gyereket intézed, meg magyarázol helyette, meg éjszaka kelsz és mesélsz esténként, mikor Ő filmet néz épp, mert fáradt, mert dolgozik...S milyen felkavaró rájönni, hogy féltékeny vagy a munkára, s inkább lemondanál a pénzről, csak Ő legyen ott végre veled, veletek...s jut eszedbe József Attila, mert még művelt is vagy, talán ezért untat a játszótéri diskurzus az éjszakai felkelésekről, pelenkaár akciókról, vagy hogy melyik gyerek mikor mit és hogyan eszik... A házasság biztonság. A felmenők életéből merítve egyfajta állandóság nem hátrány, s beleszokni az anyaszerepbe egy nőnek a legmagasztosabb szerep. Ér e bevallani, hogy nem elég?! A szerető férj, a gyönyörű lány és a munka, ami egész élvezhető. S milyen nehéz kifejezni, hogy ami hiányzik, az nem anyag, nem forma, nem kézzel fogható. Ami hiányzik az a hétköznapin túli, s ami ebben a kapcsolatban talán sose volt, csak míg az ember áldozat, megmentendő szerepben leledz, észre sem veszi. Én kerestem hogy tudnék változni, vagy változtatni a másikon, hogy megfejlődve önmagát kielégítse igényeim, s ezáltal maradhassunk egy család, és nagyon nehéz volt bevallani, hogy ha engedem, hogy Ő ő lehessen,szabadon, s magamnak is, akkor egész egyszerűen csupán nincs tovább nekünk együtt közös út. S bizonyos szempontból nehezebb volt ezt bevallani, mintha lett volna valami nagybetűs valami, ami elég indok ahhoz, hogy a másikra okozóként lehessen rámutatni, s ezzel a válás vágyát alátámasztani. Szerettem emberként. Csupán nem kívántam tovább a feleségeként az anyaszerepet főszerepnek élve tovább az életem játszani. Mindezt mindenféle konkért jövőbeni cél nélkül...ugrottam a szakadékba. Mert a válással nem nyertem semmit. Nem volt fele vagyonom, házam, autóm...csupán a lányom. S a remény, hogy majd lesz valami. Mert ez a kapcsolat számomra már nem igaz, s nem bírom tovább magamban tartani.

Butuza Tamás

A párkeresést, ismerkedést levettem a programról. Még nem tudom hogy meddig, de úgy érzem, nem tehetek mást. Vágyom párra. Minden nap azzal a gondolattal alszom el, és azzal a gondolattal ébredek, hogy szeretném megtalálni a párom, akivel boldog lehetek, akivel szeretjük egymást. De az élet mást hoz: Találkozom egy szimpatikus lánnyal, megszólítom, randira hívom, beszélgetünk, közeledünk egymáshoz, aztán egy-két találkozás után vége: A lány elérhetetlenné válik, jobb esetben meg kell elégednem annyival, hogy SMS-ben megírja, nem szeretne közöttünk mélyebb, intim kapcsolatot. Nem egyedi eset. Az egészben az a hátborzongató, hogy ilyenkor felvillan az emlékezetemben, hogy én ezt pontosan ugyaníg éltem meg korábban is. Szinte pontosan ugyanaz, ugyanúgy történik meg újra és újra. Ilyenkor próbálom felidézni, mit rontottam el, mit csináltam, mit mondtam, mit kérdeztem, mire, mit, hogyan reagáltam: A konklúzió pedig ugyanaz: Nem találom a hibát. Udvarias, figyelmes, tapintatos, kedves voltam vele. Őszintén örülnék, ha megtalálnám mi az a jellemhiba bennem, amit nagyon sürgősen ki kell javítanom. Van egy feloldhatatlan ellentét ebben: Magamat jó partinak tartom: Kedves, figyelmes, őszinte, becsületes, korrekt, felelősségteljes embernek ismerem magam. Van humorom is, de nagyon komolyan veszem amit komolyan kell. Egyszóval: A magamról alkotott kép abszolút pozitív és értékes. Ehhez képest a lány részéről én vagyok a pasi, "akiért nem kár". Áthidalhatatlan szakadékot látok aközött, hogy én milyennek ismerem magam és a lányok szemében ki vagyok. Az ismerkedést és párkeresést most elengedem. Nem tehetek mást. Nem hagyhatom, hogy az energiámat, életerőmet felőröje. Sajnálom, hogy ez a tapasztalat kártya nem egy felelmelő dolog, amivel másnak segíteni tudnék. Viszont jó lenne a tapasztalatainkról beszélni, és együtt megfejteni, mi a legjobb amit az ember tehet.

Krisztina dr. Teubel

Közel 3 éve dolgoztam az álomállásomban, helyettesként, amikor a Főnök a ritka alkalmak egyikeként irodai értekezletet írt ki délutánra. 7-en voltunk vele együtt. Néhány csontig hatoló mondat hangzott csak el tőle, aztán magunkba szálltunk, mert felajánlotta a távozás lehetőségét mindenkinek. A válaszainkat a következő napon várta. Én persze sírtam, mert tudtam, hogy számomra ez valaminek a véget fogja jelenteni. A gondolat ugyanis hetek óta motoszkált a fejemben arról, hogy felmondok. Pedig a Főnök szuper volt, a munka szuper volt, a fizetés szuper volt, a munkatársak szuperek voltak. Gondoltam, bírom én! Egyensúlyoztam, erőből. Csak aztán... az érzés, amit kaptam, már nem volt szuper. Egy idő után inkább hazárdíroztam az erőmmel, egyensúly meg sehol sem volt. A gyerekeim, a család és a barátok hiányoltak, sőt, én is hiányoltam magamat. A saját életemből. Megtettem. Másnap felmondtam. A válóperem közepén, 3 kisgyerekkel a semmibe ugrottam és fohászkodtam, hogy kinyíljanak az amazonként megerősött szárnyaim. És azok kinyíltak, így nem csattantam a gödör alján, csak alászálltam valami ismeretlen sötétségbe. A Főnök pedig szuper volt velem ebben a helyzetben is. 6-an maradtak vele együtt.

Juhász Sándor

Volt több olyan projekt és vállalkozás is az életemben, amikbe nagy motivációval, lelkesedéssel vágtam bele, amikről úgy éreztem, hogy fontos dolgok és amikben ki tudok teljesedni, aztán végül a ígéretes kezdetek után mind elhalt és én szépen lassan egyre rosszabb anyagi helyzetbe és egyre beszűkültebb térbe kerültem. Úgy érzem ezen elakadásomnak oka a meg nem élt vágyak, szenvedélyek, szexualitás. Tudatosan régóta törekszek erre és régóta érzem, hogy ezzel kapcsolatban van bennem valami blokk, de csak az utóbbi hónapokban emeltem igazán mély központi önismereti munkám részéve, hogy felfedjem magamban ennek a tudattalanomban lévő blokknak a forrását. Tudatos álmomban már egyszer-kétszer meg is jelent álomszereplőként ez a blokk, amivel szeretnék tovább dolgozni, de valamiért nagyon védi ezt a tudatalattim. Ez most az én nagy kihívásom.

Napsugár

Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy mindig minden tökéletes és csodálatos. Pedig én sokáig ebben az álomban ringattam magam. "Én aztán nem leszek savanyú, nem leszek mogorva, karótnyelt, és nem fogom fényemet veszíteni soha!" ..Ó, dehogynem...! :-) Teljesen normális és rendjén van egyszer fent, máskor pedig lent lenni. Tudnám ragozni de most csak röviden: A boldogság számomra abban rejlik, hogy megengedem és szeretettel elfogadom: "Az egyetlen állandó a változás maga." Mennyi minden van ebben a mondatban! ...ha az ember egyszercsak át tud lendülni a ragaszkodáson, és megismeri az "árral úszás" állapotát, onnantól elkezd megváltozni az ÉLET. A Boldogság maga az út, nem pedig a cél.

K

A trauma egy megállítás. Vagy több. Mit akar megmutatni? Mi az, amit nem tudok elfogadni? Nekem azt, hogy nem lehet mindig enyém az irányítás. És hogy mindennek ideje van. Az elmúlás nekem a megengedés tanítója. Megengednem,hogy fájjon, megengednem, hogy érezzem, emlékezni a jóra, a rosszra. És hogy ott is van velem és itt is, mert a részemmé vált. Ezzel megyek tovább.

Anett Peszeki

Masik platformon jott velem szembe a tema. Elkotelezodes a kulfoldi parom mellett, majd kesobb csaladalapitas szinten vele. 11 eve kulfoldi ferj mellett, ket gyermeket nevelve. Hogyan NEM!! mukodik (mint ahogyan velunk is tortent). Utolag tisztan kirajzolodnak a beavatkozasi pontok. Aki esetleg hasonlo helyzetben van vagy gondolkodik, neki ajanlom tapasztalataimat.

Sándor Attila

A leendő anyóssal maradtunk a konyhában ketten, a vasárnapi ebéd után. Mama, csak pakolászott serényen. Ez alatt picit szöszöltem, majd már molyolni is kezdtem, majd felszökve a székből, lecsaptam a mosogatásra. Megszoktam a legényélet alatt, hogy a mosogató az nem szekrény, nem tárolásra tervezték... Mama egy picit ráfeszült, hogy majd Ő megoldja, inkább pihenjek..., de én nem hagytam magam. Ekkor belépett az apósjelölt és megkért, hogy menjek vele, mert nagyon fontos dologban szeretne velem beszélni. Hát lementünk a műhelybe, ahol kitöltött egy deci pálinkát, ama klasszikus kávéspohárba. Magának is töltött, majd a kérdőre görbült szemöldökömet észre sem véve, koccintott velem és lehúztuk a páleszt. Azonnal újra töltötte a poharat. Azt is megittuk. Ekkor tért rá a fontos ügyre: Attikám! Férfi ember a konyhába csak két okkal tér be. Az egyik ok az, ha éhes, a másik, ha reklamál. Sajnos az öreg, elég korán átment a Jóistent szolgálni, régi barátokkal barkácsolgatni. A világ, biztosan kevesebb nélküle.

Timár Tibor

Megérteni és elfogadni azt, hogy a gyerekem élete nem az én életem. Megérteni és elfogadni, hogy attól, mert az én fiam, nem az én tulajdonom. Mielőtt megszületett úgy gondoltam, hogy milyen jó lesz majd együtt dolgozni, együtt űzni extrém sportokat. Csalódott voltam, hogy Ő nem úgy látja a világot ahogyan én, csalódott voltam, hogy nem olyan lesz mint én. Tudtam, hogy baj lesz belőle, elvárásaim voltak, lépni kellett, éreztem nem vele van a baj hanem velem, az én világommal, az én nézőpontommal. Nem az övé működik rosszul, hanem az enyém. Kellett a terápia, kellett a segítség. Megértettem. Elengedtem. Csak néztem figyeltem, tapasztaltam, engedtem, hogy tanítson és én támogattam abban ami Ő. Most már tudom, sokkal több mint én, nyomába sem érhetek majd, pedig az én életem sem piskóta.

Noémi Telek

"Drága K. Még mindig haragszom… pedig már majdnem 3 éve… és még mindig eszembe jutsz kósza pillanatokban. Ritkán, nagyon ritkán. Mélyen megsebeztél, de meg tudtam bocsátani. Megvetlek a hazudozásaidért, gyávaságodért, tiszteletlenségedért. Hogy lehettél képes így átverni és számtalanszor megalázni?! És nem csak engem… Őt is. A “nem létező”, mégis létező élettársad is. Magadat is. Felfordul a gyomrom. És mégis… Meg tudok bocsátani. Meg tudtam bocsátani. Neked is, magamnak is. Azt hiszem…Azt hiszem? Azt hiszem. Bárcsak mondtad volna, hogy létezik…nem fájt volna így… De hazudnék, ha azt mondanám, nem tudtam… Tudtam, csak nem akartam tudni. Minden zsigerem… a lelkem… üvöltött… És ezért megbocsátok magamnak. Erre voltam képes. De már sokkal többre vagyok képes! Megnyitottál és tisztánlátóvá, tisztánérzővé tettél. Több lettem. Istennőként néztél rám és az is voltam. Ezt hálásan köszönöm… nem neked… az Univerzumnak… Minden jót! ‘Fuvaros’ T. Noemi”