Dóka Viktor
A múlt feldolgozására nekem az alábbi módszerem az egyik. Az a tapasztalatom, hogy a megosztás nagyon működik. Amikor én magamnak kimondom, leírom a saját szavaimat, akkor máris lehetőséget adok magamnak arra,hogy màs nézőpontból tekintsek ràjuk. Ezáltal a gondolataimra és érzéseimre, amennyiben ezeket kiteszem. Ahogyan kiteszem magamból, ezzel egyúttal teret is engedek magamban az újnak. Mindezzel màr formàlom a sajàt önképemet. A közösségi erő, màsok figyelme hatványozottan segít a nézőpont vàltàsban. Minél több figyelmet kap a mondandóm, annàl szélesebb nézőpontot alakíthatok ki. Màsok tapasztalata még tovàbb fokozza ezt a jelenséget.
2Cziráki Orsolya Boglárka
33 évig azt hittem, hogy számomra egyértelmű, hogy képes vagyok elköteleződni valaki mellett, hiszen házasságban éltem az első férjemmel, de valójában ez nem szerelem volt és nem is elköteleződés, csak egy görcsös kapaszkodás és birtoklás volt részemről a biztonság látszatába és nem értettem, hogy ő miért menekül előlem folyton , miért tart érzelmi távolságot , miért akar folyton mások társaságában is lenni , miért nem vagyok én elég neki, mikor mindent megadok neki erőmön felül. Csak akkor éreztem magam biztonságban érzelmileg , ha kettesben voltunk , egyébként meg tele voltam féltékenységgel és bizonytalansággal. Aztán elváltunk és az ezt követő 8 évben megélhettem a független és szabad nő létállapotát ,megtapasztalhattam annak minden előnyét és hátrányát, de rettenetesen élveztem, imádtam egyedül lenni, mert végre azt tehettem, amit csak akartam, nem voltam féltékeny senkire , kivirágoztam és legnagyobb döbbenetemre minden férfi el akart köteleződni mellettem :) de én már nem akartam. Ebben az időben szembesültem azzal, hogy valójában bennem is ott volt az a fajta elköteleződéstől való félelem és az elköteleződésre való képtelenség , amit én addig a volt férjemre vetítettem ki, és hogy valójában ő 10 éven át azt a fajta kötetlenséget, életszeretetet, a földi örömökben való tobzódást próbálta tanítani nekem, amit én akkor még tagadtam, hiszen akkor még csak fekete-fehérben láttam a világot és főleg az érzelmek terén nem tudtam értelmezni a "talán" választ. Számomra érzelmi dolgokban csak igen vagy nem van és egyébként ez így is maradt , de a 8 évnyi tapasztalás eredményeképp felismertem , hogy a világ sokkal színesebb, komplexebb, ellentmondásosabb, mint amit korábban be tudtam engedni. Ebben a 8 évben egyáltalán nem akartam elköteleződni senki mellett, nem akartam hagyományos értelemben vett kapcsolatot , egy szabály volt csak, hogy a szeretője sem leszek senkinek. Nagyon különleges és intenzív találkozásaim voltak ebben az időben és minden férfinak hálás vagyok, akikkel ebben az időszakban találkozhattam, mert a férfi-nő kapcsolódásnak nagyon sok mélységét, magasságát és fokozatát megismerhettem és ráláthattam arra, hogy számomra mit jelent a szerelem, hogyan védem magam a valódi érzésektől, hogyan játszmázunk egymással, de hogyha van hozzá megfelelően tudatos partner , akkor ez lehet gyógyító is, mennyi páncélt hordok , minek és kinek a hatására tudom letenni, ha csak egy pillanatra is, mit jelent az önátadás nekem, mennyire vágyom rá, mégis milyen nehéz, aztán meg milyen könnyű, amikor tényleg ott van az, akinek lehet, és hogy a szexuális energiát gyógyításra is lehet használni, ha az ember megéli az igazi mélységeit. Azzal is szembesített az élet, hogy olyan is van , hogy az ember lánya egyszerre két férfit is szerethet teljes szívéből és őt is szeretheti mind a kettő. Ez volt az életem legfájdalmasabb helyzete, mert akkor még csak a Vagy-Vagy-ban tudtam gondolkodni és mindenképp választani akartam. De nem tudtam választani, mert nem tudtam eldönteni, hogy a jobb vagy a bal karomat vágják e le, MIND A KETTŐ ÉN VOLTAM , a saját belső kettősségemnek a kivetülése , és az élet ezáltal rombolta le az addigi fekete-fehér világomat és tanította meg, hogy vannak helyzetek, amikor nincs jó megoldás, amikor mindenképp fájdalmat fogunk okozni bárhogy is döntünk. Elköszöntem mind a kettőtől, mert mind a ketten vágytak a családra, én viszont tudtam, hogy nem akarok már több gyereket. Most már tudom, hogy nem az volt a feladatom, hogy válasszak, hanem hogy önmagamban egyesítsem a kettősségemet, hogy felismerjem és elfogadjam az ambivalenciámat, mert csak így találhattam meg kívül is a világban azt a Férfit, akiben mind a két véglet megvan és ugyanolyan ambivalens, mint én, egyszerre tudatos és nagyon érzelmes, végtelenül racionális és irracionális. Ezzel gyakorlatilag az anyai és apai részemet egyesítettem és elfogadtam végre az örökségemet. Magyarul önmagam mellett kellett végre elköteleződnöm , a saját sorsom mellett , mert csak így tapasztalhattam meg, hogy milyen a valódi elköteleződés egy másik emberrel. Akkor ismertem fel, hogy korábban mindig valami vagy valaki mellett köteleződtem el , de közben mindig feladtam és háttérbe szorítottam magamat , de eljött az ideje, hogy elsősorban önmagamat válasszam és engedjem, hogy ehhez a teljesen felvállalt önmagamhoz érkezzen meg az, aki ehhez tud kapcsolódni. És meg is érkezett 8 évvel a válásom után a Társam jóban-rosszban, akivel már 7 éve vándorlunk a közös utunkon és akivel hasonlóan intenzív önismereti túrán veszünk részt együtt , mint korábban egyedül. Felismertem, hogy nem csak az a feladatom, hogy végre megéljem szabadon a kötetlenséget úgy, hogy lezárom magam érzelmileg, mert úgy könnyű, hanem hogy úgy maradjak kötetlen és felszabadult, hogy közben valóban elköteleződök, azaz újra bevállalom a sebezhetőséget, újra merek bízni egy férfiban és át merem adni magam sokkal jobban és mélyebben, mint eddig bármikor.
2Kamaszkoromban valahogy megszületett bennem az a meggyőződés, hogy nekem nem lesz saját gyerekem, viszont ettől függetlenül már akkor ott rezgett bennem egy név , Dávid és a bizonyosság , hogy ha mégis lenne, akkor fiam lesz és így fogják hívni. Tudom , hogy ez ellentmondás, de nőből vagyok és amúgy is az ambivalencia a hatóerőm, ugyanolyan erővel tudok valamit akarni , amennyire nem és ez nagyon sokáig alapvetően megnehezítette az életemet :) Az állandó akarás! Az, hogy mindenről megvolt a határozott véleményem és hogy valami jó nekem vagy nem, tetszik vagy nem és azzal a lendülettel már azt is eldöntöttem, hogy be akarom e fogadni, meg tudok e nyílni neki vagy nem és általában a NEM nyert. Ez volt az első szavam is ebben a világban, úgyhogy az ellenállás , mint erő nagyon erősen dolgozott bennem, gyakorlatilag az életem első 33 évét az határozta meg, hogy folyton szembepisiltem a széllel és nagyokat szenvedtem. A gyerekvállalás témában viszont érdekes módon nem abba hergeltem magam bele , hogy akarok, és abba sem hogy nem akarok, hanem hogy nem lehet. Én nem akartam megszületni erre a világra és nem is sikerült túl jól az érkezés ebbe a világba (megindított szülés, koraszülöttség, inkubátor, anyám majdnem belehalt és olyan sok vért vesztett, hogy kómába esett úgyhogy vért kapott, ami viszont fertőzött volt hepatitis B -vel és ebbe is halt bele 55 évesen) úgyhogy valahol a lényem mélyén tudtam, hogy ezt aztán tényleg nem lehet és nem is szabad az egyéni akarat szintjén befolyásolni, hanem rá kell bízni az isteni Akaratra , meg arra a kis Lélekre , hogy akar e jönni illetve hova akar érkezni. Anyám szülésznő volt , úgyhogy rengeteg születés sztorit hallgattam végig gyerekként , köztük a saját borzalmas sztorimat is, így nyilván ez is bennem volt, hogy jobb nem kockáztatni,mert bármi lehet, hiszen ő ráadásul "csókos" volt egészségügyisként , a nagymamám is az volt, és még így is ez lett belőle. Aztán telt múlt az idő, férjhez mentem és a férjemmel meg is beszéltem, ő is benne volt, bár mindig elmondta, hogy nyugodjak meg ő tud nekem sajátot is összehozni, ha akarom. De amíg a nőiesség témát nem tettem rendbe magamban addig igazából a testem sem volt rá alkalmas (össze-vissza volt menstruációm) de mivel elkezdtem vele tudatosan foglalkozni és közben férjhez is mentem (azaz a kapcsolat terén is megszűnt a bizonytalanság, és megszületett az elköteleződés,legalábbis akkor azt hittem) így egyik pillanatról a másikra egyszer csak kiderült, hogy várandós vagyok. Mind a ketten akartuk és boldogok voltunk és mivel pont előtte mondtam fel a munkahelyemen igazából az elkövetkező 9 hónap azzal telt, hogy teljesen rá tudtam hangolódni erre a témára ,mert semmi nem akadályozott benne még én se magamat. Sőt! Igazából én ekkor éltem meg életem első egomentes állapotát (ami nálam elég nagy szó, mert nagyon nagy Ego-val áldott meg az ég) , amikor megtapasztaltam azt, hogy milyen valami nagyobbnak a része lenni, és teljesen átadni magam valaminek, hogy a testem csak eszköz valami sokkal fontosabb és szebb megszületésének, és hogy nekem csak annyi a dolgom, hogy hagyjam rajtam keresztül ezt megszületni! (ezt később a mentori munkámban tudtam újra átélni,mert gyakorlatilag ott is ezt élem meg újra és újra, amikor összekapcsolódok és ráhangolódok egy egy kliensre, hogy érkezik számukra rajtam keresztül az információ és az energia és nekem csak annyi a dolgom, hogy közvetítsek) Ezt a 9 hónapot én arra használtam,hogy a mélyére ássak minden félelmemnek, szorongásnak , amit cipeltem magamban az anyám és kitudja hány női felmenőm által, tudatosan készültem főleg mentálisan és fizikailag az elengedésre (gyógynövényekkel, mozgással, légzéstechnikával) és a természetes szülésre kórházi keretek között (felfogadtam egy dúlát, olyan kórházat kerestem,ahol lehet vízben vajúdni és tudatosan nem fogadtam fel magánorvost, hanem rábíztam magam a sorsra és az ügyeletes dokira) És így lett minden pont jó. Viszont hogy mennyire dolgoznak a minták a szülés előtt pár héttel felfedezték hogy a fiamnak vesemedence tágulata van és a doki aki megvizsgált megpróbált megijeszteni és elérni hogy indítassam be a szülést (pont ,mint ahogy nálam történt) Én nemet mondtam a bűntudatkeltés ellenére, mert éreztem hogy ez egy ismétlődés és az a feladatom, hogy képviseljem magam a tekintéllyel szemben (mert anyám nem tette). Így is történt, a szülésnél minden rendben ment és utána 3 és 6 hónaposan meg kellett műteni, de a doki , aki műtötte elmondta, hogy hiába indították volna meg korábban a szülést , műtétre csak 3 hónaposan került volna sor. Ennek hatására ébredt fel bennem egy új erő , az anyaoroszlán ereje, amit először a fiam érdekében használtam (kórházi helyzetek) később pedig önmagam képviseletére is és az ő betegsége szembesített azzal először, hogy hazudok magamnak (a vese tárolja a kapcsolati szomorúságot, bizonytalanságot, félelmeket) és ez indított el a 3 évvel későbbi válás felé.
2Péter
A játékhoz való szoros kapcsolatom gyermekkorban kezdődött. A konzol, majd PCk elterjedésével hatalmasodott ki a 90-es években. Fontos különbség számomra, hogy örömből játszani az nem függőség, hanem az öröm, kreativitás kifejeződése. Továbbá szerintem lehet kapcsolódni másokkal játékon keresztül is. (sőt) De amikor az az öröm, inkább egy megszokás lett, inkább az elmém, ügyességem próbája inspirált és nem tudtam mosolyogva veszíteni és őszintén örülni a másik sikerének vagy megszálottan kijátszani a játékot, hogy a végére érjek, habár már csak feszültséget hozott, az már a függőség vagy annak az előszobája. És itt ha bárki kérdez azt mondom, hogy nagyon szeretem és nagyon érdekel a játék, nem vagyok függő. Visszanézve a játékokba beleölt éveket most már látom a kényszerességet, azt az érzést hogy nem az öröm és kreativitás kifejezésért ültem a gép elé, hanem mert valamit akartam kapni tőle. Valamit amitől teljesebb leszek, amitől jól érzem majd magam utána valamit amiből majd öröm és kreativitás születik majd bennem. Fordítva ültem a lovon, de szerintem ez minden függőség esszenciája. Ma már látom és érzem a különbséget, de még így is könnyen belecsúszok, hiszen játszani továbbra is szeretek. De már nem veszek el benne, úgy...,addig...🙂
2Paulics Tamás
Sok éves drog és alkoholfüggés után hét éve teljes absztinenciában és ami fontosabb folyamatos felépülésben. Segítői munka először önkéntesként (nyírő Gyula Kórház Addiktológia) és ma már állásban (Boldog Gellért Szakkórház). Képzett coach és tapasztalati szakértő vagyok több év csoporttartási és egyéni mentorálási tapasztalattal.
2Krisztina Császár
Volt egy nagy felismerésem, ami számomra sokat jelent: több éve van rosacea az arcomon. Hol erősebben látszódik, hol halványabban. És természetesen zavar. Persze a tüneti kezelés okán már rengeteg-féle kozmetikumot kipróbáltam, orvosi segítséggel. Nem tudtam rájönni, hogy mitől múlik, mitől nem múlik. Zen gyakorlóként a meditáció, a gyakorlatok hozzásegítenek a helyes látáshoz, így az ezzel kapcsolatos kérdéseket számtalan meditációs gyakorlat előtt már feltettem: mi az oka a rosaceámnak (tehát mi a szenvedésem oka)? és hogyan lehet megszüntetni (megszüntetés oka)? Vártam a válaszra, nem egy napot, nem kettőt. Aztán egyszer csak bekopogott hozzám a felismerés ajtaján keresztül: "de hát ragaszkodsz a rosaceádhoz. Azon keresztül, hogy folyton el akarod tüntetni". Tehát hol van a fókuszom és a gondolatom? Hát a betegségen! Aztán érkezett a másik felismerés: "ez a lelkiismeretfurdalásból és szégyenből táplálkozik". Ez egy nagyon nagy AHA élmény volt...nagyon nagy figyelemmel kell lennem, hogy ha ezek megjelennek bennem, ne tápláljam őket, azaz ne azonosuljak velük. Csak hagyjam, hogy megjelenjen, de ne éljem meg. Így történik a transzformációm... másképp látom az arcom a tükörben. És miközben írok, az ablakon át beáradó napfény süti az arcom. Egy jel, hogy az úton vagyok...Hála érte!
1Csontos Tamás Péter
Mit jelentenek a tapasztalataim neked? 33 éve gyakorlom a japán kardvívást. 51 éve álltam először két lábra. Lassan 54 éve lélegzem. Mire jók ezek a tapasztalatok valójában? Helyettem nem vívhatsz, ahogy én sem vívhatok helyetted. Helyettem nem állhatsz, ahogy én sem állhatok helyetted. Helyettem nem lélegezhetsz, ahogy én sem lélegezhetek helyetted. Mások tapasztalatainak legfőbb értéke, hogy elhiszed, lehetséges saját magadnak is tapasztalni. Ez vágyat ébreszt benned a tapasztalás iránt. A tapasztalás nagyon személyes és intim élmény. Emlékszel gyerekkorodból, amikor újra és újra kérted ugyanazt a mesét? Ahogy a képzeletedben újra és újra átélhetted, és nem tudtál betelni vele. Törődtél akkor azzal, ki meséli? De mi az, ami tapasztal? Mivel ragasztod össze a tapasztalataidat? Mi a közös nevezőjük? A válasz egy része a birtokos ragban lapul. Az én tapasztalatom. A tapasztalatok folyamát az én tartja össze. Az én tapasztalata. Ez ad keretet határt a jel és zaj között. Elhatárol valami nagyobbtól ami szavakba nem fogható, emellett tapasztalható és én élménybe nem zárható. Mitől lesz egy küldetés az én küldetésem? Ki küld küldetésre? Az én? Vagy valaki más? Mitől lesz valami az én ügyem? Ha bármely érzékcsatornádon át bekerül a tapasztalataid közé, már a tiéd? Én nem hiszek a küldetésekben vagy az ügyekben. A vállalásokban és a fogadalmakban hiszek, amelyek alapján pillanatról pillanatra teremtem a létezésemet. A megtartott vállalások és a betartott fogadalmak tartanak valahová. Ezek mutatják az utat. Ez az ügy mélyszerkezete. Ez a küldetés lényege. A vállalás. Legyen az egy könnyű feladat vagy egy bátorságot igénylő kihívás: ha elégszer ismétled, a kihívás feladattá szelídül. De mit ér a saját tapasztalatod? Önmagában semmit. Ha önmagában érne valamit, minden idős ember bölcs lenne. Ez azonban nincs így. Ez igaz az emberek tapasztalataira is. Mi transzformálja át a tapasztalatot a bölcsességgé? Ehhez kellenek mások is. Amit biztosan tudhatunk másokról, hogy az én határán túl vannak. És mit ér mások tapasztalata? Ha együtt jársz valakivel egy darabon, egy irányba, egy ideig, társaságot ad. Megtapasztalod, hogy nem vagy egyedül – sem a gondolataiddal, sem az érzéseiddel, sem az utadon. Ez a társasság értéke: amíg együtt mentek, nem vagy egyedül. Mivé válsz az ügyed vagy a küldetésed által? Mások tapasztalatai alapján akarsz felelősséget vállani tetteidért előre tapasztalás nélkül? Én a vállalás és a felelős döntés szabadságában hiszek. De a járást nem lehet megspórolni mások tapasztalataival. Mások tapasztalatai inspirálhatnak vagy hitet adhatnak – de nem rövidítik le az utadat. Azt csinálni szükséges. Csak csináld. Amennyiben unod a társaságot a pokolban, ahol elakadtál, vagy túl egyhangúnak találod a menny klímáját, és társas-ságra vágysz, vedd fel velem a kapcsolatot. Talán elkísérhetjük egymást az utunk egy részén.
1Anett Peszeki
Masik platformon jott velem szembe a tema. Elkotelezodes a kulfoldi parom mellett, majd kesobb csaladalapitas szinten vele. 11 eve kulfoldi ferj mellett, ket gyermeket nevelve. Hogyan NEM!! mukodik (mint ahogyan velunk is tortent). Utolag tisztan kirajzolodnak a beavatkozasi pontok. Aki esetleg hasonlo helyzetben van vagy gondolkodik, neki ajanlom tapasztalataimat.
112 eve dolgoztam egy nagyvallalat alkalmazasaban az alompoziciorol almodozva. Aztan szepen lassan, sajat megfigyeleseim es tapasztalasaim altal rajottem, hogy mit csinaltam eddig rosszul. Megtalaltam a helyes iranyt. Szivesen tovabbadom megeleseimet, ismereteimet a temaval kapcsolatban.
1Zsuzsanna Vadász
Mit jelent számomra a hit? Amikor a figyelmem középpontjában a szívem van nincsenek gondolataim. Nem akarom Istent megérteni, nem akarom a működését, létezését tudományosan kategorizálni. Egyrészt ez lehetetlen feladat, mert ahhoz, hogy megértsem Istent (vagy Isten mibenlétét) magasabb értelmi intelligenciával kellene rendelkeznem. Legalább akkorával, amekkorával maga az Univerzum rendelkezik. Csak annyira vagyok képes megérteni, rendszerezni egy nálam intelligensebb rendszer működését, amilyen mértékben kapcsolódni tudok hozzá, amilyen mértékben megértem, felfogom az ő működését. Minden, ami azon felül van, annak működését értelemmel felfogni nem tudom, mégis tudok hozzá kapcsolódni, tudom vele magam valahogyan érezni. A köztünk levő energiaáramlás valamilyen érzéseket fog bennem kelteni. Ha nem is értem az Univerzum működését, de számomra ebbe az energiaáramlásba bekapcsolódni nagyon jó, érzés, akkor lesz bizalmam és hitem az ismeretlen felé. Amit el kell hinnem, az számomra még ismeretlen és ha nem elég erős a hitem, még hihetetlen is marad. Számomra a hit nem az értésről, a logikáról, a racionalitásról, hanem az érzésekről, a szeretetről szól. Én Istent soha nem megérteni akartam, hanem érezni. Érezni a szeretetét, az erejét, ezt a tiszta, abszolút igazságban gyökerező, végtelenül intelligens energiát. Mikor meditáció közben, az éber tudatosságban (theta tudatállapotban) bekapcsolódom ebbe az energiaáramlásba kis porszemnek érzem magamat. Evvel együtt olyan végtelen bizalmat érzek olyankor az Univerzum iránt, hogy a kapcsolódás, a bennem megjelenő érzések és energiaáramlások akkora hittel töltenek el, melybe bele tudok dőlni. Hiszek a köztem és az Univerzum között működő kapcsolatban. Bár porszemnek érzem magam, evvel együtt abban is nagyon erősen hiszek és érzem is, hogy ennek a szereteterőnek fontos vagyok, számon tart engem. Állandó kapcsolatban állunk és tudom, hogy mindig számíthatok rá. Ezt nem fejben tudom, hanem egész lényemmel, teljes testemmel, lelkemmel és energiarendszeremmel érzékelem. Hiszek benne és magamban. Hiszek a kettőnk kapcsolatában. Hiszek a köztünk levő állandó információáramlásban és a szeretet erejében.
1