Megosztásaid

Judit Torják

Van az a pont, amikor az ember azt mondja, hogy elèg...Ez így nem jó, ahogy van, ahogyan vagyok. Mert, hogy nem voltam sehogy, már nem tudtam ki vagyok...idestova 8 éve. A mai napig emlékszem a kavargó érzésekre, amikor oda álltam a volt párom, a gyermekem édesapja elé és azt mondtam, hogy nem tudok többet hazudni magunknak, azt szeretném ha vége lenne ès külön folytatnánk. Ha ez egy összekuszálódott gombolyag lett volna, akkor olyan színes és gubancos érzésekből állt volna, mint a magány, félelem, kiszolgáltatottság, értéktelenség, düh, szomorúság... Valahol itt kezdődött minden, az önismereti utazásom. Ezzel az Összegubancolódott gombolyaggal kezdeni akartam valamit, hogy jobban legyek, hogy értsem önmagam. Az élet ajándékozta a lehetőségeket, amelyekkel èltem. Kèpzèsek, melyek nem csak a szakmámat segítettèk, hanem közelebb kerültem önmagamhoz is. Fàjó volt megèrteni, hogy mit kerestem a hosszú, 13 évig tartó pàrkapcsolatomban. Mèg fàjóbb volt kimondani, hogy miért lettem anya. Arcul csaptak az ezt követő ismerkedési próbálkozásaim, a vágyaim megélése vagy éppen nem megèlèse. Mondhatnàm, hogy kudarcok voltak. Sőt előszeretettel helyeztem magam a jól ismert mártír szerepbe ès sajnáltam magamat. De az igazság az, hogy mindezek csupán tükröt tartottak önmagam felé... A tükör egy nagyon sèrülèkeny tárgy, hamar millió darabjaira törik. De leginkább az a személyi hullik pillanatok alatt darabjaira, aki nem csak nézi, hanem látni is szeretné benne önmagát. Sokáig utàltam azt, amit mutatott: A kislányt, aki fèl, hogy olyannak látják amilyen. Aki a legjobb akar lenni, hogy észre vegyék. Aki csak szeretve szeretne lenni. Az anyát, aki nem akar olyan lenni, mint a saját anyja, de közben annyira hasonlít rá. A nőt, aki csábítani szeretne, de nem tudja, hogy hogyan kell... Sok segítséget kaptam-kapok mentortól, segítő emberektől mindeznek megértésében ès megélésében, amiért nagyon hálás vagyok. Hogy kèszen vagyok-e, hogy ott tartok-e ahol szeretnék? Nem. De azt hiszem, hogy most pont úgy jó minden amerre tartok, és ehhez most pont elég jó vagyok. Ès csupán elég jónak lenni, nem is rossz.

Gyovai-Farkas Edina

Keresem a helyem. Nem igazán tudom, hogy hol tartok most, de annyira nem is foglalkoztat. Ha elemezni próbálom a helyzetemet István korszakos ábrái alapján, akkor úgy érzem, hogy nincs olyan életszakasz, amihez konkrétan tartoznék. Mintha a tóba már korábban beleugrottam volna, mintha már egyszer leszámoltam volna a fiatal felnőtt életem sémáival, mintáival..... Elszakadtam a családomtól, felépítettem egy új életet, voltam mély önismeretben, mindig is kerestem az élet mélyebb értelmét, volt hogy kalandoztam szexuális és élvezeti kalandokban, de aztán olyan mintha önként visszakanyarodtam volna a minták által elvárt életbe... De csak részlegesen, nem minden életterületen. Mintha a házasságomban is egyrészt folyamatosan amazonként, másrészt megfelelni próbáló királylányként éltem volna. Most hogy a házasságom megtorpanása és a különélésünk bekövetkezett, beléptem a valós amazon létbe, de úgy érzem, hogy ennek az élethelyzetnek a feladatait már megküzdöttem korábban és a ráció haláláig érkeztem meg. Talán a legfontosabb, hogy próbálok haladni előre és úgy érzem, hogy jó úton járok.

Gyovai-Farkas Edina

Nekem nem magától érthetődő az anyai lét. Nem születtem igazi klasszikus anyának (már ha van ilyen), ha ezt így kimondani lehet. Lehet, hogy nem is vagyok anyának való..... 2 gyereket neveltünk a férjemmel, most kamaszok. Mindent megtettem, amit tudtam, hogy jó anyjuk legyek, de úgy érzem, hogy belegebedtem. Az elvárások szerint próbáltam jó anyjuk lenni, meghaladni önmagamat, de így sem sikerült, olyannak lennem, amit az anyáktól általában elvárnak. Szerintem a férjem sem értette igazán, hogy mi játszódik le bennem és nem fogadta el, hogy egy nőnek az anyaság extra nehéz feladat is lehet. Szeretem a gyerekeimet, örülök, hogy vannak, de utólag visszanézve, nagy segítség lett volna az, ha kimondhattam volna az érzéseimet és valaki ezt megértette volna.

Gyovai-Farkas Edina

Saját vállalkozásom van már 22 éve. Szenvedéllyel csinálom, művész, alkotó ember vagyok. A vállalkozási létformával járó kézségeket, sok bukás árán lassan sajátítottam el, de még így sem vagyok tökéletes. Úgy érzem, hogy az elmúlt 22 év alatt mindig újabb és újabb kihívásokkal kellett szembesülnöm, többször kellett újrakezdenem. Ennek ellnére kitartó vagyok, de néha azt érzem, hogy nem biztos, hogy ez az utam..... Sokat adok másoknak és főként másokért csinálom, de mintha magamat áldoznám fel ezáltal. Nem tudom, hogy hol van a határ, ahol már nem szabad ezt tennem.... Mostanában ez egyre gyakrabban foglalkoztat.

Gyovai-Farkas Edina

Az életemben, munkámban és párkapcsolatomban olyan mélypontokhoz értem, melyekben megértettem, hogy az eddigi szándékaim a dolgok kézben tartására és irányítására kudarcot vallottak. Megértettem, hogy nem vagyok ura a helyzetnek, mert nem én irányítok. Az első mélyponton imádkozni kezdem. Nem vagyok felekezeti tag, nincs gyülekezetem, ahová járok, de hiszem, hogy van egy felettünk álló erő. Én most, pár hónapja, tehetetlenségemben, hozzá fordultam teljes őszinteséggel és önátadással. Azóta minden nap imádkozom és fantasztikus megtapasztalásaim vannak. Az előző írásomat kiegészítve: Ismét eltelt pár hónap. A hitem kitágult, egyre többmindent értek és érzek. Nem akarok, csak engedem, hogy a dolgok történjenek. Nagy változás ez nekem, aki korábban azt érezte, hogy akkor van biztonságban, ha minden előre kitalál.... Ugyan vannak még próbálkozásaim ezirányban, de most már mindig hamar meglátom, hogy nem sok értelme van erőltetni.

Gyovai-Farkas Edina

20+ éves kapcsolat, több párterápiás folyamat, 2 gyerek (majdnem) felnevelése után, a férjemmel végül a tóba ugrottunk. Igazából ő ugrott engem pedig belelökött. (bár én is sejtettem, hogy ugranom kellene) Sikerült megértenem ennek szükségszerűségét, érzem már ennek jótékony hatásait. Hamarabb kellett volna megtenni... Nem tudom mit hoz a jövő a kapcsolatunk terén, de tudom, hogy irányítással nem megyek semmire. 7 hónapja külön élünk, ismerkedünk az új helyzettel és önmagunkkal, ki- ki a saját módján. Sokáig azt gondoltam, hogy csak egyetlen módja van a feldolgozásnak és a feloldozásnak, hogy visszakanyarodunk egymáshoz. De most már be kell látnom, hogy ez csak az én vágyam volt. Kapaszkodtam egy illúzióba, a lehetetlenbe. Nagy tanítóm ez a helyzet. Meg kell tapasztalnom a feltétel nélküli szeretetet mások és önmagam iránt, fel kell élesztenem magamban az elveszett önmagamat ahhoz, hogy a bennem lévő értékeket kifelé is ragyogtathassam. Rájöttem, hogy sokfelé adhatok magamból. Igyekszem élni azzal, ami kaptam és oda adni, ahol hasznosul, emellett megélni azt, hogy a szeretetnek sokféle formája lehet.

Gergő Guba

A legnagyobb feladatnak érzem jelen pillanatban, hogy a gyerekkori, szülői és leginkább az eddigi életem mintáit, rossz berögződéseit elengedve egy új perspektívát alakítsak ki, mellyel más irányból is láthatom a világot. Ez egy mindennapi tanulás, lehet sosem ér véget, ha megtudom frissítem ezt a kártyát…

Gergő Guba

Egyedüli vagyok a családban, aki merte a saját álmát választani a hétköznapi elvárásokhoz képest. Kb. 8-10 évnek kellett eltelnie, hogy a szüleim lássanak abban jövőképet ami mellett kitartottam.

Gergő Guba

Elég korán megtaláltam azt a dolgot az életemben, ami egyben kikapcsol, éltet és hivatás is egyben. Ennek hatására többször sikerült úgy túltolnom dolgokat, melynek kiégések sorozata lett a vége. Sokszor szembejött a gyorsvonat, én pedig egóból megmagyaráztam a dolgokat. Jó pár év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, ha valahonnan elveszek az később visszaüt.

Szalai Szilvia

Voltam fent és lent, megjártam poklot, egészen addig, amíg nem tudtam már ki vagyok. Aztán jött a felismerés és a mai napig fejlesztem önismeretemet, hogy megéljem azt, aki mindig is lenni akartam. Rögös az út, de ha cél előtted van, az oda vezető út már könnyebb. Megosztom tapasztalataimat, hogy mások tanulni tudjanak belőle, elkerüljék a mérgező kapcsolatokat, időben felismerjék azt. Hiszek abban, hogy mindig van remény és az univerzum segít, hogy elérd azt, amire mindig is vágytál.