Simon ZoliMindig is mozogtam. Ez talán az általános iskoláig nyúlik vissza, ahol Emil bácsi szivatós tesi óráin olyan élményeket gyűjtöttem, hogy nem a rendszer elleni lázadás tört ki belőlem, mint a legtöbbekből, hanem a "meg tudom én ezt csinálni" élménye. Mely aztán sok más megléshez is vezetett. Szerencsés családban nőttem fel, ahol a suliban tesi tagozatos voltam, évente egyszer síelni jártunk apukámmal, a felső tagozatban pedig 10-napos kenuzós nomád túrákon vehettem részt minden évben. Igazi boldog gyerekkor, sok sok töltekezéssel. Emlékszem, a kenutúrákon nem csak az élet élvezete volt, hanem munkacsoportokra osztottak bennünket, és minden csoportnak más volt a feladata. Voltak a Fagyűjtők, a Konyhás, a Vízhordók, a Mosogatók, és a Pihenőnep. Volt ebben minden: szabad levegő, csapatépítés, minden napos mozgás, sátorállítás, esti gitározások, első, szerelmek, szóval minden, ami kell. Talán emiatt a családi és általános iskolás élmények miatt vált lételememmé a szabadban való mozgás. Valahogy mind a mai napig nem tudtam beülni egy GYM-be gyúrni. Én csak a friss levegőn élek. Gyerekként Olimpiai Ötpróbán vettem részt, ahol futással, triatlonozással,bringázással, úszással és kirándulással kellett pontokat gyűjteni, hogy olimpiai melegítőt nyerhessünk. Talán ez volt az oka, hogy már 12 évesen nagy futóversenyeken, Balatonátúszáson vehettem részt. A gimiben a futás és mountain bike volt a fő, az egyetemen az úszás. Semmit nem csináltam soha sportszerűen. Ma az alpok lábánál élek, a kertemben van egy párevezős hajó, amit, ha kisüt a nap, rápakolom a kocsim tetejére és irány az alpesi tavak. Télen a sífutás, túrasízés van, nyáron pedig főleg a kirándulás és a kocogás, ja meg a versenybringázás. Nem vagyok sportoló, sosem voltam. De a friss levegőn töltött mozgás a lételemem. Talán ezért is alakult úgy az életem, hogy tavaly egy magyar, idén egy osztrák túravezetői tanfolyamot és egy rafting-túravezetői tanfolyamot is megcsináltam Ausztriában. Mérnöki munkám mellett a túrázásra, a természettel való kapcsolatra szeretnék inspirálni sokakat. Talán a beszélgetéseink által téged is be tudlak ebbe vonni, és tudlak inspirálni :-)
3- Simon Zoli
A lelki, önismereti utam 32 éves korom óta folyamatosan más és más formában van jelen (Most vagyok 40). Egészen másképpen, más kérdésekkel, más belső konfliktusokkal fordultam anno egy olyan segítséghez, mely elindított az úton. Az úton való elindulással egy új világ nyílt. Biztos vagyok benne, hogy ezt te is megélted már. Izgalmasnak tartom, ahogy az úton való haladás során egyrészt step by step megértjük a mintáinkat. Egyre több aha-élmény ér minket. Újabb és újabb csontvázak borulnak ki ránk a szekrényeinkből, történeteinkből. Egyre jobban gabalyodunk bele az önismeret áttekinthetetlen kavargó élményvilágába. Már kb vagy 5 éve benne voltam, túlzottan bele is ragadtam egy önismereti útba, amikor nagy fellélegzés volt egy másfajta munka kezdete. És azt éltem meg, hogy mindíg benne vagyok, átadom magamat a munkának, sok sok megéléssel gazdagodva, de egy idő után betelik az ember és azzal is betelik, és mindig más és más irányba nyitottak a szenzoraink. És mindenhonnal értékes megélésekkel gazdagodunk, fejlődünk, majd kinőjük, és megyünk tovább, egy egyre érettebb szemlélettel. Mégis a hosszú évek önismereti munkája után, kb 2-3 éve volt egy fantasztikus AHA-élményem, mely egy teljesen más perspektívát adott az önmagammal való kapcsolatomhoz, kapcsolódásomhoz. Ez a szemléletváltás volt a kapuja mindannak, ahol azt éreztem, hogy végre elindulhatok arra, amerre én vagyok, ami én vagyok, ahol flowban vagyok, és igazán kibontakozhatok. Tudom, hogy mindenki máshonnan kezdi az önismereti munkát, és mindenkinek más és más helyzetben más és más külső segítség állt rendelkezésére. Pontosan ezek azok a segítségek, megélések, amikkel gazdagíthatjuk egymást. Amivel talán segíthetünk egymásnak abban, hogy hogyan ne rekedjünk meg és ne akadjunk el az önismereti munka keszekusza fonalaiban. Izgatottan várom, hogy egymást inspiráljuk a saját utunkkal. Remélem Téged is tudlak majd.
- Simon Zoli
Izgalmas volt számomra az elmúlt másfél év, és még mindig nem záródott le a folyamat. 13 év alkalmazotti státusz után, Németországban, mérnökként, anyagilag megbecsülve, de valamilyen szempontból mégis kicsit kiüresedve, egyre többször tettem fel magamnak azt a kérdést, hogy: "Tényleg ennyi? Még 30 évig ülök majd napi 8 órát a gép előtt, szállítom a munkáimat a főnöknek, small-talk-olok a kollégákkal a kávégép előtt, és csak este 6tól vagy hétvégenként csinálom és élem azt a boldog, szabad életet, amire belül valóban vágyom?" Nem mondom, nem volt egyszerű a lépés, és még nem állt be véglegesre a rendszer, de 2023 júniusában kiléptem a mókuskerékből. BBBBAROMI IZGALMAS AZ EGÉSZ. Ráfordulni arra az útra, ami az én utam :-) Ennek a folyamatnak, a lelki útnak,a saját megtapasztalásaimnak élményeire hívlak téged is. Hátha tudok valami olyat mesélni, ami inspirál. Hátha ép valami ilyesmiben vagy, és kölcsönösen táplálkozunk egymás megéléseiből. Hajrá Nekünk :-)
- Fanni Koósz
Én olyan családban nőttem, ahol a felek együtt maradtak. Olykor úgy éreztem, nem ez volt a jó döntés, hiszen olyan súrlódások voltaka szüleim között, hogy sosem éreztem, ez egy valódi, összetartó, egymást támogató kapcsolat, inkább szükség és társulás a gyerekek miatt. Tehetetlenség és beletörődés. Megígértem magamnak, hogy én ha úgy adódik, bátrabb leszek. Persze mondani könnyű. A férjem jól bánt velem, a gyereket szerette, így aztán mikor már nem bírtam tovább tagadni magam előtt, beadtuk a válókeresetet. S én megkönnyebbülve, különállón továbbra is szerettem az embert a férjemben, s a gyereket, mint közös vállalást, megosztottuk. Egyik nap ott, másik nap velem. Az óvoda éveiben ez könnyen ment, aztán az iskolaidő a tancuccok miatt ez hetente változott, vagy épp a gyerek aktuális igénye szerint. Az volt az elképzelésem, hogy kér boldog szülő, akik egymást támogatják, jobb, mint két egymás mellett elköteleződött ember. És a kettünk együttműködése jó volt. A mai napig az. Hisz lezárt kapcsolat volt közöttünk, egyikünk sem sóvárgott a másik után, nem kritizált, nem bünetett, megmaradt közöttün egymás tisztelete és egyfajta testvéri szeretet. A második gyermekem apjával viszon nagyon is viszontagságos volt az elválás. Korán ment el tőlünk, 3 hónapos volt a kicsi, és olyan nehéz volt a kapcsolat, s viharos az elválás, benne egy másik nővel, hogy teljesen ki akartam zárni az életünkből. Eleinte nem is kellett nagyon erőlködnöm, nem gyakran járt erre, építette az új életet. Büntetni akartam azzal, hogy nem érdemli meg a gyereket és túlsággal fájt látnom őt, s gondoltam, úgysem kell neki a kicsi sem, így reméltem, ki tudom az életünkből taszítani, miközben egészen őszintén mindig azt vártam, mint egy filmben, hogy majd észbe kap, hogy mégis kellünk neki. Így teltek évek, hadakozásban, próbálkozásban, érzelmi huzavonában és fájdalomban. Aztán a kicsi akkora lett, hogy megláttam rajta, mindig érzékeli, hogy állok épp az apjával érzelmileg, s Ő is úgy rezonál Rá. Ennek volt egy részem, mi még kárörvendett is, ám eléggé tudatos voltam már akkor, hogy lássam, ezzel a gyereknek ártok a legtöbbet. Ha eltiltom, eltaszítom az apjától, idővel úgyis megtalálja, s nehezebb lesz számára feldolgozni a kihagyott éveket. Nem lehetek oly önző, oly fájó és olyannyira áldozat, hogy a gyermekem igya meg a levét. Ekkor kezdődött az, hogy magamon felülkerekedve, nem elnyomva, sokkal inkább elmondva, megmutatva az érzelmeimet, adtam lehetősget a gyermekemnek az apjával és annak új kapcsolatával együtt lenni. Megéltem, milyen nehéz megtalálni az egyensúlyt, igaznak lenni ahhoz, amit érzek, s mindezt nem rátenni az apa-gyerek kapcsolatra. Nem kivetíteni a véleményem és elvárni a gyerektől, hogy válasszon közöttünk. Nagyon sokat tanultam ezáltal az érzelmeim megengedéséről, a kommunikációról egy gyerekkel, és azt is megtapasztaltam, hogy mindig az én hozzáállásomtól függő reakciót váltottam ki az apából is. Azaz felelősségem volt tudatos lenni magamra, ami őszintén sokszor nagyon bosszantott. Hogy még ez a felelősség is az enyém :-) Nagyon nehéz elengedni a múlt család felfogását, hogy hogyan kellene anyának lenni meg apának, hogy a válás feladás. Nincs mintánk arra, hogyan kellene és ez bizony frusztráló volt egészen addig, míg ré nem ébredtem, hogy nem kell jól csinálnom. Nem baj, ha nem vagyok tökéletes anya. S nem baj, ha a másik nem tökéletes apa. Amit tehetek, hogy a saját igazságom mentén s figyelembe véve, hogy a másiké lehet más, mi igazodunk közösen a gyerek igényéhez, személyiségének szükségleteihez. S egyáltalán nem számít, hogy külön háztartásban élünk vagy együtt. Egy mozaikcsalád is lehet működőképes, ha odafigyelünk magunkra és egymásra.
- Fanni Koósz
Az egyik kedvenc témám volt egy időben. Nekem anyámmal a kapcsolatom életem legnehezebb kapcsolata. Szorongó ambivalens kötődési mintám mentén vágytam egyszerre és távolítottam el, mert nem azt adta, amit szerettem volna, s ezért számomra mind az anyaság, mind a szeretet rettegett, hiányolt téma volt az életemben. Amit szerettem volna, NEM olyan anya lenni ,mint Ő. S lettem természetesen nagyon is hasonló. Hiába kerültem el, hiába ágáltam ellene, hiába vontam magam köré falakat, hogy ne engedjem ki magamból, beigazolódott a mintakövetés azon mód, miszerint aminek ellenállsz, azt erősíted. Akkor kezdtem megbarátkozni az anya szereppel, mikor ráébredtem, hogy nem szükségszerű anyaszerepként aposztrofálnom. Volt ebben egy olyan csavar, hogy mivel egyedül voltam épp a gyerekekkel, felvettem az apa és anyaszerepet egybe, így aztán kicsit fellélegeztem. Később feltűnt, apaként apámat másolom bizonyos tekintetben, azaz abszolút éltek bennem a szüleim. S ahogy EZT észrevettem, tudtam leválni róluk, azzal, hogy magamra figyeltem. Belelazultam, minden erőmmel az életembe :-) Azaz direkt elkezdtem olyasmit csinálni, amit mindig szerettem volna, de a hangok a fejemben - a mintám hangja, szüleim hangja - mást javasoltak. Felfigyeltem rá, hogy a gyermekeimnek azt mondom, amit hallottam, s ekkor elkezdtem kételkedni, megbeszélni velük, kinyitni, hogy bár én így tanultam, mi van ha mégse?! Anyaként észrevettem, hogy a gyerek, a kicsi aki mindig velem van, engem utánoz, s láttam ezt akkor is, mikor nem örültem neki. Ma immár ha nem tetsző módon viselkedik, felteszem magamnak a kérdést, amit tőle várok, én tudom-e, mutattam-e neki, vagy most megint Ő hívja fel a figyelmem arra, hogy valamit meg kell tanulnunk. Aki nem tudja, tanítja alapon. Számomra anyának lenni azért csodálatos, mert soha nem tudtam magamhoz közel engedni másokat, nekem fájt a szeretet, sose volt pozitív megélés, és értük álltam fel abból, amiben nélkülük talán még most is benne lennék. A szeretetet tanulom általuk. A magamét, s másokét. Az anyagságot azonban, mint szerepet, elengedtem. Szabályait szintén. Éljük épp azt, amit a legjobb tudásom s épp legtisztább minőségem szerint tudunk. S ami fontos még! Rájöttem, hogy bocsánatot kérni ér gyerektől IS. Leguggolni hozzá, a szemébe nézni és elmondani, hogy én is vagyok fáradt is, nyűgös is, van hogy félek is, és ha megbántom, kérem mondja el, hogy tudjam! S engedje meg, ha rám dühös, én is megengedem Neki. Éljük meg magunkat egymás mellett őszintén, anélkül, hogy tökéletesnek kellene lenni anyaként, gyerekként.
- Fanni Koósz
Akinek van gyereke, az tudja igazán, hogy a gyereket nem lehet nevelni. A szó soha nem elég, ha nincs összhangban vele a tett. Az első gyerekemet 28 évesen szültem, nagyban benne egy pánikbetegségnek titulált pszichés nehézségben, ami mentén a segítség tablettákon keresztül érkezett, s vezetett egyfajta állandósult éber kómához...Szóval nem igazán voltam tudatos magamra úgy, ahogy most..meg ugyebár 14 évvel fiatalabban, s kevesebb tapasztalattal még abszolút a külső tekintélyre támaszkodtam anyaként. Semennyire nem tudva azokat, amiket aztán pont a lányom miatt elkezdtem felfedezni, s alakított ki egy egészen más látásmódot az élettel kapcsolatban. A kisebbik lányommal sokkal tudatosabb voltam, viszont érzelmileg életem mélypontját élve, neki is adtam csomagot, ami összességében elég nehéz, hogy tudom, mivel indítottam őket az életbe. Viszont tisztában vagyok vele immár, mi az, amivel tudok számukra segítség lenni. Látni Őket. S látni bennük magam, s ezt leválasztani. Hogy saját maguk élhessék. S a másik, amit nagyon fontosnak érzek a gyerekkel kapcsolatban, hogy ha megengedem magamnak, hogy boldog, örömteli legyek, akkor megengedik maguknak Ők is. Ezzel nagyon sokat adhatok szerintem Nekik. Valakik mentén létre jövünk, s ahová születünk, dolgunk van azzal, ebben hiszek, s ez ad számomra megnyugvást bűntudat helyett, amiért nem voltam az a tökéletes anya, aki nem ejt anyasebet gyermekein. Azt tapasztalom, a gyermek az, aki nagyon nagy motiváció ahhoz, hogy az ember saját minpségét emelje, mert ennek fényében nő a gyermek, ha hagyják, s bont virágot az, amit elültetett magjában erre az életre. Én nagyon figyelem a gyerekeim minőségét, hogy ne azt adjam, ami szerintem nekik kéne, hanem azt, ami számukra fontos, ami hozzájuk illik, nekik való... Nem vagyok jó anya. Időnként magát az anya szerepet se szeretem hangsúlyozni, mert olykor úgy érzem, ezt a szerepet túltoltuk, belekapaszkodtunk, s ennek fényében feredünk mi nők, s ezáltal ragasztjuk magunkhoz azokat, akik gyermekünkként jöttek ugyan világra, de azért, hogy megéljék saját magunk. A nagyobbik gyermekemmel időnként nagyon elcsúszik közöttünk az összhang. Kiskora óta. Csodás gyerek, okos, szép, nem deviáns, csupán nem vagyunk egy hullámhosszon, vagy épp túl sokmindenben mutat engem, amit szeretném, ha nem ismételne, immár tudva, nem lesz jó neki. De nem vehetem el tőle a tapasztalás jogát. Annyit tudok tenni, hogy nem állok ellent, s ott vagyok, ha kéri, ha kellek. A kicsivel ketten voltunk sokáig, abszolút közel állunk egymáshoz, mintha kis matrica lenne. Ám Ő nagyon erőteljesen mutatja meg nekem azon dolgokat, amivel nem vagyok meg magamban könnyen. S én érte, által meglépem. Ő tanít engem. Nem hiszek a gyermekek nevelésében. Irányadó lehetek. Háttér. Korlát, mi megtart, véd, ha kell. Kiindulás és megérkezés. A család a legjobb gyakorló terep, de ha kötelezettség, elveszíti lényegét. Szerintem.
- Fanni Koósz
A megcsalás nagyon kényes téma. Az én életemben nagyon sokáig nem került elő, hisz akikkel együtt voltam, akartam lenni, s ha már nem, ez mindig tudtam időben, s tudattam velük. A válásom után történt, hogy összejöttem valakivel, aki mellett többször is megéltem a megcsalatás élményét. Akkor sem értettem, miért válok oly lábtörlővé, hogy ahelyett, hogy kikértem volna magamnak, elkezdtem magamban kutakodni, vajon miért történhetett mindez?! S a fájdalmat igyekeztem háttérbe szorítani. Sosem voltam féltékeny típus, de lassanként a boltban meglátott nőkre is féltékeny voltam, ha láttam, hogy rájuk néz a másik, s ezzel egyidejűleg lett amúgy sem nagy női önérzetem aprócska, s tűnt el talán teljesen. Ahányszor szakítottunk, s lassan újra sikerült volna elfordulnom, valami folytán visszakerültem az illető mellé, nyilván volt ez saját döntés mentén, bár öntudatlanul, abszolút ragaszkodással valamihez, amit egyszerűen nem és nem értettem. Nem tudtam nem szeretni... Aztán kiderült, gyermeket várok. Mindekttőnket sokkolt a hír, s nem tudtam mást tenni, mint elfogadni, hogy nem tudnék megválni a bennem növekvő kis élettől, de nem tudom, merre tovább...És próbáltunk, tényleg próbáltunk együtt maradni, de nagyobb volt a félelem. Ekkor jött a legnehezebb rész, mert miután megszületett a gyermekünk, derült fény arra, hogy az apa, akivel addigra nagyon eltávolodtunk egy engem nőként támogató, rendszeresen jelenlévő, magas spiritualitással rendelkező nővel csal meg....Ezt már nem tudtam, akartam figyelmen kívül hagyni....S ami addig nem ment, ment gyerekkel, végre vállaltam, hogy egyedül inkább, mint így... Éltem áldozatiságom. Hogy hogy bántak velem, igyekeztem menekülni annak tudatától, hogy ne szégyelljem a történteket, s hogy nem kellek...ne érezzem, mennyire kicsi vagyok. Milyen mélységei vannak ennek?! Abszolút beszűkültség. A férfi és nő is ellenséggé vált, nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, csak a kicsi gyerek. Mégis, ez a helyzet hozott, igaz évek alatt egy egészen új rálátást arra, hogy csupán az történt, hogy az élet kívül megmutatta, mi fáj nekem belül. Ehhez rakta össze a színdarabot, megmutatva, milyennek élem a nőt és a férfit. Bemutatott magamnak, elfeledett s eldugott fájdalmaim és félelmeim elevenedtek meg e történetben, illetve a szüleim titkolt sztorija... Mindannyian tanultunk belőle. Magunkat. S bár nagyon nehéz időszak volt, egy idő után, miután megjártam a poklot, az áldozatot, a haragvót, azt, hogy majd én megmutatom, jutottam el ennek mentén oda, hogy megtanultam én saját magam szeretni, s jöttem rá a tükörbe nézve, hogy évekig megcsaltam magam. Nem voltam hű saját benső lényemhez, s ha igaz, hogy az van kívül, ami belül, igazából hálás lehetek nekik, s magamnak, hogy észrevettem. Hosszú, fájdalmas önmunka. Mélységek. Melyben az ember ráébred, mindig azokkal kapcsolódik és úgy, akik a legtöbbet adják neki. Hogy milyen minőségben, az bizony rajtunk múlik. Azon, mit dugdosunk, ami a felszínre szeretne kerülni... tapasztalásom szerint sosem mások áldozatai vagyunk, de míg ezt elhisszük, addig mutogathatunk kívülre, anélkül, hogy magunk az eseményekben meglátnánk, s felelősséget vállalva belül cselekedjünk.
- Fanni Koósz
A válás nagy dilemma. Főleg, ha van gyerek is. Főleg, ha a férjed jó ember. Meg szeret is. Nem csalt meg, dolgozik, inni esténként egy sört talán. Nem jár el, a gyerekkel jól bánik, s a legnagyobb bűne, hogy időnként szombaton is dolgozik. Micsoda szégyen elégedetlenkedni, mert a jáccin látod a többi apukát megjelenni, akik az irodából érkeznek, s elfacsarodik a szíved, hogy ő még dolgozik. Milyen nehéz csalódottság nélkül hitelesen magyarázni a gyerekenk, hogy apa azért nincs itt, mert nekünk keres pénzt. Milyen felesleges fájdalomnak tűnik azon keseregni, hogy beszélgetnél, de Ő elalszik, mert hát egész nap dolgozik...s milyen nehéz nem lázadni, s fejéhez vágni, hogy hiszen Te is! Dolgozol, meg a gyereket intézed, meg magyarázol helyette, meg éjszaka kelsz és mesélsz esténként, mikor Ő filmet néz épp, mert fáradt, mert dolgozik...S milyen felkavaró rájönni, hogy féltékeny vagy a munkára, s inkább lemondanál a pénzről, csak Ő legyen ott végre veled, veletek...s jut eszedbe József Attila, mert még művelt is vagy, talán ezért untat a játszótéri diskurzus az éjszakai felkelésekről, pelenkaár akciókról, vagy hogy melyik gyerek mikor mit és hogyan eszik... A házasság biztonság. A felmenők életéből merítve egyfajta állandóság nem hátrány, s beleszokni az anyaszerepbe egy nőnek a legmagasztosabb szerep. Ér e bevallani, hogy nem elég?! A szerető férj, a gyönyörű lány és a munka, ami egész élvezhető. S milyen nehéz kifejezni, hogy ami hiányzik, az nem anyag, nem forma, nem kézzel fogható. Ami hiányzik az a hétköznapin túli, s ami ebben a kapcsolatban talán sose volt, csak míg az ember áldozat, megmentendő szerepben leledz, észre sem veszi. Én kerestem hogy tudnék változni, vagy változtatni a másikon, hogy megfejlődve önmagát kielégítse igényeim, s ezáltal maradhassunk egy család, és nagyon nehéz volt bevallani, hogy ha engedem, hogy Ő ő lehessen,szabadon, s magamnak is, akkor egész egyszerűen csupán nincs tovább nekünk együtt közös út. S bizonyos szempontból nehezebb volt ezt bevallani, mintha lett volna valami nagybetűs valami, ami elég indok ahhoz, hogy a másikra okozóként lehessen rámutatni, s ezzel a válás vágyát alátámasztani. Szerettem emberként. Csupán nem kívántam tovább a feleségeként az anyaszerepet főszerepnek élve tovább az életem játszani. Mindezt mindenféle konkért jövőbeni cél nélkül...ugrottam a szakadékba. Mert a válással nem nyertem semmit. Nem volt fele vagyonom, házam, autóm...csupán a lányom. S a remény, hogy majd lesz valami. Mert ez a kapcsolat számomra már nem igaz, s nem bírom tovább magamban tartani.
- Fanni Koósz
Gyerekkoromban azt vettem észre, hogy az emberek nem szeretik hallani az igazat. Nem bírják hallani, ezért aztán inkább udvariasak és az udvarias embereket címkézik kedvesnek, ami gyakran azt jelenti, hogy 'nem igaz'... Bennem volt valami brutális őszinteség, gondolom, mert egy idő után kirekesztődtem, és aztán már vágyam sem volt arra, hogy ily módon kapcsolódjak. Jól megvoltam egyedül. Persze egy egy ember azért jó ha van, akivel egy hullámhosszon vagyunk, de mivel nagyon mély volt bennem a hiedelem és tapasztalás, hogy engem senki nem ért meg, egyre inkább ezt sugároztam kifelé, s ez bizony magával hozta azt, hogy a világomban ez vált valósággá. Oda jutottam, hogy egy újszülöttel egy másfél utcás faluban éltem, idpnként kiegészülve a nagyobbik lányom társaságával is, egyáltalán nem kívánva az embereket. De kiderült, hogy egyedül nem megy. Nem lehet bírni. Mentálisan, fizikailag és érzelmileg sem. Úgyhogy félve és lassan kezdtem el kidugni az odúból a fejemet. Eleinte csak mert muszáj volt. S ahogy kedvességet tapasztaltam ismeretlenektől, megdőlt bennem az addigi hiedelem, miszerint a család az, aki támogat...én pont azt tapasztaltam, hogy bizony milyen sokat adhat egy idegen. Talán csak egyszer és soha többet. Épp ezért nekik talán könnyebb, s nekem is, mert nincs érzelmi kapocs. Nincs benne múlt, jövő, elvárás, csak a jelen pillanat, amikor valamiért egymásba botlunk. S észrevettem, hogy mindig azt kapom, amit épp be tudok fogadni, amire nyitott vagyok. S ami bennem van, az jelenik meg kívül lehetőségben, minőségben, emberben. Ennek öröme ahogy lassan áthatott, egyre több örömteli emberrel találkoztam. S ahogy egyre önazonosabb lettem, egyre több önazonos ember lett a külvilágomban. Így jutottam oda, hogy a külvilágomban megjelenőket immár nem ítéltem, kritizáltm, hanem magamat kerestem bennük. Ha egy hullámhossz, azért, s ha nem, azért. Ő vajon mit mutat meg nekem belőlem?! EZ lett a mottója a kapcsolataim megélésének. Egyre jobban élvezem az embereket. Figyelni őket, látni őket, hallani őket, s élni mellettük magam. Vajon kibillent, vajon erősít, vajon gyengít, s ha igen, miért?! Élve és értve, mindenki a saját útját saját hiedelmei mentén járja, s nem dolgunk ígérni egymásnak örökkét, hogy ha ragaszkodni kezdünk, az van, hogy megállít, és megéltem annak könnyedségét, hogy mikor kinyitottam a szeretett személynek az ajtót, hogy élje, amire vágyik, azzal, akivel szeretné, én szabadon s ha úgy van távolról, birtoklási vágy nélkül és örömben szeretem Őt, akkor egyszer csak megjelent, s azóta együtt vagyunk. Hullámvölgyeink pedig egyre közelebb visznek minket magunkhoz, s egymáshoz. Ezzel együtt nyílik a világ, új emberek, akik immár hasonló szellemiséggel élik napjaik. Hosszú út volt ide jutni. Sokáig hittem, egyedül vagyok, és jobb is, hisz nincs olyan ember, akivel érdemes kapcsolódni. Most már tudom, mindent magamból kiindulva tapasztaltam, s ahogy változott belső világom, úgy változott kívül is, élve minden nap annak igazságát, nincsenek mások. S hogy mindenki saját univerzum, a világ multiverzum, és ez gyönyörű.
- Fanni Koósz
Nem voltam fiatal, amikor megkérték a kezem. Emlékszem, mennyire hüledeztem, hogy valaki tényleg, de tényleg, úgy értem igazán engem akar feleségül venni?! Ami azért jelzi, hogy is álltam az önértékeléssel. Mondhatni, hogy nagyon különböztünk, de pont ezért voltunk remek páros. Én vágytam valakire, aki megment - látom utólag - s ő arra, hogy valakinek megmentője lehessen. Hamar kiderült, hogy gyermekvállalásunk beteljesült. Jó apa volt és igazából jó férj. Nem panaszkodhattam, talán ezért is volt nehéz bevallanom, hogy egyszerűen nem tudok kiegyezni azzal, ahogy éltünk. Pedig volt lakás, autó, munka, szép és egészséges gyerek, hát mit kívánhat egy nő még?! Ja, és tényleg szeretett...csak nem úgy, ahogy vágytam rá...A körülöttem élők, családtagok bizonygatták, hogy majd elmúlik. hogy minden kapcsolat hullámzik, s egy darabig próbálkoztam, hiszen ott a gyönyörű lányunk, s jó apa volt tényleg! De nem ment. Nem tudtam lemondani magamról. Nem tudtam megelégedni azzal, ami normálisként volt aposztrofálva, így másfél év gyötrődés után közös megegyezéssel adtam be a válópert. S mikor a bíróság elválasztott minket, éreztem, mennyire szeretem a volt férjem, mint embert, s tart ez a mai napig. Lányunkat abszolút közösen neveljük, úgy, ahogy Neki jó, egyetértésben és egymás támogatásával. Ám itt még csak kezdődött a kapcsolati válság...vagyis, amit annak hittem, arról kiderült, egy szépen lezárt kapcsolat, részemről legalábbis, és nem sokkal ezután kezdődött a valódi válság valaki mással, akivel együtt sem és külön sem tudtunk meglenni... Nem mondanám szerelemnek, sokkal inkább felismerésnek. Egy pillanat alatt ismerte fel bennem valami, hogy Ő AZ...hogy ez az AZ mit is jelent, nem biztos hogy kell címkézni. Eltéphetetlen kötelék, amit a legnehezebb és legfájóbb tapasztalások sem ingattak meg. Ennek a kapcsolatnak a tüzében átforrósodtam, formált, elégetett, s leolvaszotta rólam mindazt, mit lehetett, de Ő maradt. Folyamatos hullámzás jellemezte. Fájó pofonok. (nem szó szerint)...Amennyire akartam Vele lenni, annyira nem, s ez pontosan ki is vetült a térbe. Aztán lett egy gyermekünk, s ez hozott egy látszólagos törést, egy véget. Ő arra, én erre...Gyűlöltem, amiért magamra hagyott, amiért egyedül cipeltem a terhet. S közben azt akartam, tűnjön messzire, hogy ne lássam soha többé, annyira fájt a jelenléte, de a hiánya is. Tehetetlenül vergődtem, de mégis a hozzá fűződő múlhatatlan, téphetetlen és érthetetlen kötelék volt az, ami aztán minden fájdalmon keresztül magamhoz vezetett az önszeretet felé. Ráébredtem, tükröm Ő, mibe ha belenézek, magamat látom. S ahogy egyre több mindennel elfogadásba kerültem, úgy lépegetett Ő is hozzám közel...Nem mentett meg magamtól, de megmutatta, hogy épp mit árasztok kifelé, mert - észrevettem - pontosan arra reagál, ami bennem van, s nem arra, amit gondolok vagy akarok mutatni, kapni, adni...s ez a kapcsolat, ez a válság, mely életem mélysége volt, vezetett aztán magamhoz el...