Urbánkó Regina
Fiatalon, az iskolapadból kikerülve az volt a meggyőződésem, hogy minél erősebb a szakmai tudásom, annál nagyobb lehetőségek várnak rám. Önmagában ez igaz is, a szaktudás valóban lehetőséget ad sok mindenre, de hogy hova jutunk el az életben, azt nem a szakértelmünk fogja meghatározni. Sokkal fontosabb képességek, készségek fognak előnyökhöz juttatni másokkal szemben. Még azt is ki merem jelenteni, hogy a mély szakértelem rettenetesen tud korlátozni, bátortalanná tesz. Két diplomával, egy halom tanfolyammal a hátam mögött, amiket felnőttképzés keretein belül végeztem el, folyamatos tanulás mellett tökéletesen látom, hogy még mennyi ismeretet ölel fel a szakterületem, és mennyi mindenről tanulhatnék. Nagy csapda ez. Hiszen minden téren az a minimális elvárás magammal szemben, hogy tökéletes és magabiztos tudásom legyen. Így léptem ki a vállalkozói világba és építenék énmárkát, de közben félelmekkel voltam, talán vagyok is tele, hogy mi van, ha nem tudom egy kérdésre a tökéletes választ. Saját magamat frusztrálom, miközben mások a szakmai tudásból morzsákat árulnak hihetetlen magabiztossággal. Biztos vagyok benne, hogy a sikeres emberek mindig szánnak arra időt, hogy a szakmai ismereteiket mélyítsék, aktualizálják, hiszen erre is nagy szükség van. Viszont akár vezetői minőségemben hosszú éveken át, akár azóta, hogy saját vállalkozás indításában láttam meg a jövőt, a komplett személyiségem, a jellemfejlődésem, az önismereti munka vezetett ahhoz, hogy a szakértelmemből értékes szakemberré váljak. A teljesség igénye nélkül említem, hogy egy szervezeten belül a megfelelő kommunikáció, a fejlett érzelmi intelligencia, a hatékony érdekérvényesítés képessége, a mások motiválásának képessége (inspirálás), a tulajdonosi szemlélet, a digitális világban való jártasság fog értékessé tenni. Egy másik nagyon fontos különbség, hogy elméleti vagy gyakorlati tudásról beszélünk. A tudásunk annyit ér, amennyit abból a gyakorlatban alkalmazni tudunk.
3Poczik Hajnalka
Sürgős császárral megszületett a kislányom egy gyönyörű genfi klinikán. Micsoda indító program! Veszélyben voltunk, a műtőbe rohantak velünk, végül egészségesen megszületett. Minden ami meghitt, finom és lágy kimaradt ezekből a pillanatokból. 3 nap múlva a baba hordozóval a kórházi aulában vártam a férjemre, és emlékszem arra gondoltam: hogyan fogom őt életben tartani. Micsoda felelősség anyának lenni! Emlékszem milyen furcsa volt kimondani azt, hogy : Kislányom. Aki ismer érzi, látja, tudja, hogy ma milyen erős az anyai gondoskodó részem. A fiam 12 éves, a lányom 20. Ez nem egy nap alatt született, hanem egy folyamat volt, még akkor is, ha ott volt bennem egy ösztönös gondoskodás, megengedés, érzékenység és védelem a gyermeki ártatlanság felé de első években abból főztem, amit családilag megörököltem a nagy családi batyuból. A család megalapítói, pillérjei a szülők. Bert Hellinger egyik mélyen megrázó felismerése így hangzik: „Egy gyermek maga a szülei.” Nagy örömmel és szeretettel nézek a gyerekeimre. Máig támogatom őket abban, hogy haladjanak a saját álmaik felé. A lányomat 10 évesen diszlexiával diagnosztizálták. A válásom után akkor költöztünk vissza Magyarországra. Magamat hibáztattam, hogy talán a szülésnél miattam volt valami. A testem nem jól táplálta őt. Nem mondtam neki el a "diagnózist". Nem akartam elfogadni és nem akartam bekorlátozni őt sem. Jót tettem vagy sem, nem tudom. Fejlesztésekre járt. Minden nap erősítettem abban, hogy képes bármire, amibe elég munkát tesz, amiről álmodik. A francia iskolában 4 nyelvet tanult. Aki diszlexiás egy igeden nyelvvel is nehézsége van. Volt neki is de küzdött, harcolt, csinálta amit kellett, én pedig ott álltam mellette. Ma egyetemre jár Franciaországban. Nagyon sokat dolgozik az álmáért, továbbra is. Csodás ember lett. Tanulok tőle és a fiamtól. Boldog édesanya vagyok.
3Ahhoz, hogy erős igent tudjak mondani először erős nemet kellett megtanulnom mondani. Munkára, ügyre, emberi kapcsolatra. Az elköteleződésünk függ attól, milyen a kötődési mintánk. Az enyém szorongó-elkerülő volt. Ahhoz, hogy egy kapcsolati MI-LÉNY meg tudjon születni és ennek akarjak része lenni vállalnom kellett annak a kockázatát, hogy ez fájhat. És ha múlik, vátozik fáj is. Ha nincs kölcsönösség, nincs harmónia. Ha van jó érzés, van rossz érzés is. A fény és árnyék együtt van. Egyek. A november 7-én induló 8 alkalmas "MI - út a biztonságos kötődés felé" Integrál Szemléletű Zárt Önismereti Csoportomban ezt a témát járjuk körbe test és érzés fókuszú módszerekkel ( bodywork, fókuszolás orientált munka, pszichodráma. Várlak szeretettel, ha attól félsz, hogy sok vagy, vagy épp kevés. Ha azt érzed veszélyes a kapcsolódás vagy fullasztó. Elnyel, ha engeded, eltűnsz benne. Ha az együtt neked zuhanás kapaszkodók nélkül. Ha félsz nyitni a szíved. Ha rejtegeted magad. Az is lehet, hogy mindig vele lennél, szinte össze olvadva és az fáj amikor ő kilép. Ezen az e-mail címen tudsz jelentkezni: poczik.hajnalka@gmail.com
3#nőiség megélése; önfelvállalás „Kislányom, csipkedd meg az arcodat, harapdáld meg a szádat, olyan fehér a bőröd, azt hiszik, vérszegény vagy! Állj vigyázzban, hadd nézzem a lábadat! Boka, térd összezár! Jól van, nem vagy görbelábú! Szegény kislányom, az a plötty hajad, nem áll sehogy! Nézz rám: szegénykém, azok a csúnya szeplőid ne lennének…” Szeretett az anyukám, ő nem úgy értette, csak… hát, mégis… Önbizalmam a béka feneke alatt volt, gondolhatjátok. Nagyon visszahúzódó kislány voltam. Gondoltam, hogy én aztán örülök, ha majd valaki rám néz. Hát, ha már szép nem, de okos még attól lehetek. Kompenzáltam: tanultam sokat, szorgalmasan, kitartóan. Mivel azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó és eleve hátránnyal indulok az életben, ezért mindig kő keményen dolgoztam, beleadtam anyait - apait bármiről legyen is szó. Tudtam, hogy nekem túl kell teljesítenem. Meg akartam felelni másoknak, cserében nem volt elvárásom másokkal szemben. Tökéletesen akartam csinálni, amibe belefogtam. Meg akartam mutatni, hogy én is itt vagyok a világon, én is érdemes vagyok arra, ami másoknak jár. Minden jó volt úgy, ahogy másoktól kaptam, miközben én meg erőn felül akartam viszonozni: munkában, barátságban, szerelemben egyaránt. Az első komolyabb férfihez gondolkodás nélkül feleségül mentem. Sokáig a tenyerén hordott, és megélhettem vele azt, hogy én jó vagyok, hogy én tudok pont elég lenni valakinek. Sokat segített elindulni a nővé válásom útján. Majd hirtelen vége lett a házasságunknak, és én cserben hagyva a földre kerültem. Egyszerre kellett emberként és nőként is újra felépítenem magam. Ismerkedni kezdtem, először bátortalanul, majd egyre jobban belejöttem, végül szinte egymásnak adták a kilincset. Felfedeztem a bennem rejlő NŐT. A NŐT, - akinek járása légiesen könnyed - aki beragyogja a teret - aki egy hegyet is félreállít az útból - akinek az átélt gyönyörtől kicsordul a könny a szeméből - akinek lesik minden kívánságát - aki a társaság középpontja tud lenni Sikerült eljutnom oda, hogy kéretlenül érkeztek a megerősítések férfiaktól, nőktől egyaránt. Találkoztam olyan gyermekkori titkos hódolómmal, aki elárulta sok év távlatában, hogy szerelmes volt abba a szeplős, szőke, selymes hajú kislányba. Senkinek nem merte elmondani, mert nem merte az érzéseit felvállalni. Jól tette, én is voltam olyan félénk, hogy visszautasítottam volna. Viszont a gyermeki énem egy része most meggyógyult általa. A nővé váláson lehet dolgozni, és megéri dolgozni rajta. Sok segítséget tudok ahhoz nyújtani, hogy ebben gyorsan tudj fejlődni. Viszont nekem is van még e téren teendőm: még mindig nem merek a valódi értékességemnek megfelelően választani, dönteni, cselekedni.
3Szinte együtt kezdtük a felnőtt életünket, egy álompár voltunk, a környezetünk irigyelt bennünket. Ha a jövőnket tervezgettük - merre, hogyan tovább - egy biztos pont volt csak: együtt, holtomiglan - holtodiglan. 6 év együttlét, majd 7 év házasság után, gyermekünk 3 éves volt, mikor egyik este bejelentette: holnap elköltözöm. Éreztem egy ideje, hogy valami furcsa, de ez a mondat mégis hidegzuhanyként ért. „Rendes” feleség voltam, vasaltam az ingjeit, főztem, ügyeltem a tisztaságra, rajongtam a fiúnkért, dolgozni is visszamentem 4 órában, hitelünk volt, kellett a pénz. Már egy jó ideje sokat túlórázott, hát elfoglaltam magam, még többet takarítottam, még új ágyneműt is rendeltem, hogy jól tudjon pihenni, abban a kevés időben, amit itthon tölt. Szerettem. Bután, naivan. Minden reggel hosszasan készülődött a fürdőszobában, érdeklődtem, hogy erre mi szükség, de kikérte magának a szerinte minimális higiéniát. Csak sajnálatot láttam reggelente a szemében mikor az ajtót becsukta maga után. Miért sajnál engem? Ha véletlen időben hazajött, éreztem, hogy nem hozzám jön haza, csak a gyermekünkhöz. Mi ez az egész, amiben élünk? Normális ez így? „Holnap reggel elköltözöm… elköltözöm…. holnap reggel.” Egy pillanat alatt helyrekerültek a puzzle darabjai, és kitisztult a kép. Istenem segíts, ebbe belehalok. Miért érdemlek ekkora büntetést? - életemben először, de ma már azt is tudom, hogy nem utoljára tettem fel magamnak a kérdést. Miközben kerestem, a választ, hogy hol hibáztam, mikor vétkeztem ekkorát, egy merőben más felismerés csapott belém, mint a villám: nem, ez nem büntetés, ez ajándék. Rögtön újabb kérdések tódultak a fejembe: akkor ki az, aki vár rám? Ki az, aki miatt ebből a kapcsolatból tovább kell lépnem? Másnap reggel pakolni kezdte a ruháit, a holmiját. Én segítettem fogni a táska fülét, hogy könnyebben menjen. Ő zokogott, én csak néztem ki a fejemből bambán, és az foglalkoztatott, hogy: hol van az én ajándékom?
3Katalin Éva Baji
Tapasztalatom szerint a múlt feldolgozásának egy útja van: a szembenézés és elfogadás. Szembenézés csak elfogadás által lehetséges, az elfogadást pedig a megértés segíti igazán. Betegséggel, megszégyenítéssel, magánnyal és sok sebezhetőséggel néztem én is szembe az utam során, de amikor megértettem mennyire fontos megélnünk és elfogadnunk a felszínre bukkanó fájdalmainkat és félelmeinket valamint türelmesnek lenni magunkkal, a feldolgozás már sokkal könnyebben ment. Azóta bátran nézek szembe a múlttal. Abban tudok segíteni, hogy életed egyes stációira jobban ráláss, megkapd a miértekre a válaszaid és ezzel arányosan megleld magadban a bátorságot, és az önmagadba vetett hitet.
3Judit Forgács
Minap egy vicces köntösbe öltöztetett előadást láttam mediátorok tapasztalatai kapcsán, színészi játék(osság)kal tarkítva, érzékeltetve a párkapcsolati zátonyon női és férfi működéseket „Válótársas” címmel. Bár nevettem én is, a gyerekek és a válás témakörben felsejlettek szülői létem válás körüli és azt megelőző időszak igen fájdalmas emlékeim. Kamaszodó lányom (13) elköltözésébe, anyai szerepem "elbitorlásába", az évekig tartó „haragszomrádba” majdnem belepusztultam, pokoljárásként éltem meg. Nem láttam őt felnőtté válni, évekig kapcsolat is alig volt. Sokat tanultam a nevelési minták elhagyásáról, az elfogadásról, a meg- és elengedésről, s arról, mi a feltételek nélküli szeretet. Idővel, szép lassan egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Ma, 12 év elteltével már nemcsak szülő-gyerek, sokkal inkább baráti kapcsolatnak mondható egymáshoz való viszonyunk és ezért hálás vagyok nagyon. 😊
330 évvel ezelőtt, 26 évesen váltam először 6 év házasság után, melyből gyermek nem született. Másodszor a negyvenes éveim elején kerültem újra kapcsolati válságba, 14 év házasság után, két lány gyermekkel (9 és 13 évesek voltak akkor). Kemény volt. Nagyon. (Jól lehet a körülményeket tekintve nem mondható „durvának”, mivel közös döntés volt, mindketten úgy éreztük, nem megy tovább együtt.) Ma már felnőtt lányaim nézőpontját is tudom mondani. Harmadszor pedig 5 évvel ezelőtt, az ötvenes éveim elején kezdtem újra az életet, 6 év élettársi kapcsolatot követően (pedig már azt hittem, „révbe értem”). Egyik sem volt könnyű, nem lehet ebben „rutint” szerezni. Ellenben sok mindent megtudtam a kapcsolatokról, azok dinamikájáról és persze magamról. Az önismereti úton is lökdöstek ezek az események. Ma már látom mindegyik állomás szerepét és helyét, ha visszatekintek eddigi életutamra.
3Dóka Viktor
Miért is kellett különvàlnom a csalàdomtól? Aki nem akar sokat olvasni, annak összefoglalom röviden az alábbiakat: Nem TUDOM. És akkor bővebben. Az elfogadásra képessé válás (nem miatt,hanem érdekében) Elfogadni,olyan dolgokat, eseményeket és folyamatokat magamban és egy màsik emberben, amik a legnagyobb félelmeimet hozzák elő. Például újra eltàvolodni a megtalàlni vélt Otthontól. Elveszteni a csalàdomat! Megtanulni elfogadni bántalmazàst, bàntalmazottsàgot, hiànyt, saját szükségleteimet, igényeimet és vágyaimat, és elfogadni,hogy ezt nem én döntöm el,hogy akit én tàrsamnak gondolok elfogadja-e ezeket vagy sem. Megtanulni elfogadni,hogy kizárólag magamról dönthetek, és képessé válni arra,hogy döntsek is magamról,minden helyzetben. Döntsek arról,hogy mit tudok adni és mit nem (magamnak és màsnak is). Nem én tudom,hogy ki az, aki végül úgy dönt,hogy az én társam kíván lenni. Itt most az jut eszembe, hogy akaromból nem lehet várat építeni. Az nem működik egy ponton túl,hogy én barkácsolom magamat, a "tàrs" is barkàcsolja magát, és akkor ketten együtt pedig barkàcsolunk egy kapcsolatot. Mindenesetre vissza a különvàlni a csalàdomtól témàhoz. Tanulom azt,hogy a családom valójában nem az enyém, hanem a miénk. Én vagyok csak a magamé, és annyit adok bele a közösbe,amennyit beleadok, mert van,mert képes vagyok. És mindenki a családból éppen így tesz. És ebből tud lenni egy közös. (Mint a halmazoknàl, hogy egyes halmazok is kapcsolódnak valamekkora részben egymáshoz, és le ehet egy olyan rész,amelyben mindenki benne van valamekorra részben..) Így a családom végül az egyes csalàdtagokkal való kapcsolatom összessége. És az,hogy a gyermekeim anyja milyen kapcsolatban van velem, (mekkora a kettőnk halmaza) az nem döntő abból a szempontból,hogy nekem kik tartoznak a családomhoz, vagyis mindegy,hogy együtt élünk vagy külön,vagy párkapcsolatunk van vagy "csak" szülőtàrsi, a család ettől még van. És akkor ezt itt lekerekítem most annyival,hogy mindvégül ebből is a feltétel nélküli elfogadást van lehetőségem megtanulni, mások és magam irányába is. Én úgy tekintek a ráció halálàra,mint bàb àllapotra. Ennek megnyilvánulása számomra nem pontszerű. Ez egy folyamat. Viszont nem egy kiàradó, hanem egy befogadó folyamat. A befogadással együtt elfogadást is tanulok akkor,amikor ebben a fázisban vagyok egy adott témában. Elfogadást. Nekem először ez egy passzív elfogadás,amikor már nyom össze az addigi működésemből fakadó rengetegség, túl soksàg, rendetlenség, és a nyomás hatására abbahogyom az akarást. Az elfogadásra képessé válás ebben szinte pillanatszerű. Ez számomra a FELadás. Ezután aktív szakaszt élek meg én. Cselekszem, méghozzá tökéletesen tökéletlenül, bukdácsolok. Addig bukdàcsolok csupán, amíg egyszercsak pillangóként működöm. Döccenek egy akkorát,ami után kinyílnak maguktól a szàrnyaim. Nem megértem,hogy hogyan kell csinálnom, mégcsak nem is igazán csinálom,hanem történik velem, azáltal,hogy átadom magamat a rajtam kívül àlló erőknek. Következő fejezet,amikor már hatásom van a rajtam kívül álló erőre, és így már nem válik szét a rajtam kívülire és belülire. Nem válok szét és nem válok le, (ön)àtadom magamat!
3Lendvai Katalin (Lenka)
Fiatalon, állandó társam egyedül saját magányom volt. A kis zalai falu könyvtárának csendje és a könyvekből szerezhető ismeretek a világról, az ember működéséről volt, ami felkészített az életre. A szülői minta szerint a világ veszélyes és ártó hely odakint, ahol csak bàntanak. Így részeg embert nem láttam 18 éves koromig. Ez - mondjuk - hátrányomra nem vált, de az egyetemi kollégiumi szoba kényszerìtett először kapcsolódásra. Szociológus akartam lenni viszont. Beleszerettem az emberi közösségekbe. Azóta mindig tagja, alapítója, építője vagyok egynek, lehetőleg nemes ügyet szolgálónak. Sőt, kezdetben meglepve, ma már hálásan elfogadva tapasztalom, hogy szívesen gyűlnek körém. Meleg kályhakènt működöm és hivatásom, hobbym, életem az emberi szeretet-közösségekről szól. A szemüveges, csendes, gátlásos kislány, aki voltam, aki szünetben könyvet húzott elő a padból, míg mások csacsogtak, most Női Kör vezető, saját Iskolát alapító tanìtó, workshopok előadója. Mások között vagy Igaz önvalód. Ehhez közösség kell. Gyere, légy önmagad! Segítek.
3